Tavaszi (vagy téli?) őrangyalok
Április bolondos szülöttjeként talán joggal írhatom, hisz tudom, szeszélyes ez a hónap. De általában azért tavasz szokott lenni, még ha változékony is. Bár nem szeretem, de rendben van, hogy a húsvét előtti böjti szelek kisöprik a poros várost, tépkedik az idegeket és a rügyező fákat, lehetetlenné téve a kertben az őszről-télről itt maradt falevelek összeszedését. Azt is megszoktam, hogy hajnalban lefagy a lábam a vékony cipőben, de kora délután hazafelé már legszívesebben rövidnadrágra váltanám a farmert, s ujjatlan blúzra a kiskabátot, kardigánt. Nem csodálkozom, legfeljebb kicsit mérgelődök azon, ha a verőfényes napsütést hirtelen felváltja a tavaszi zápor, s bőrig ázok.
2013 márciusának idusán azonban már igencsak meglepett a kései és szinte az egész országot megdermesztő havazás. Azok után azt hihettük, nem jöhet rosszabb. Arra senki nem számított, hogy idén április 19-én az időjárás a bolondját járatja velünk. Amikor végre még a leglustább autósok is nyárira cserélték a téli gumikat, és talán a fázósabbak is elővették a tavaszi cipőket és ruhákat, olyan kétnapos tél köszöntött ránk, hogy csak úgy vacogtunk.
Úgy tűnt, ez a nap teljesen az ördögé. Most azonban elgondolkodtam azon, hogy a mondást – Nyugtával dicsérd a napot! – ki lehet-e forgatni, valahogy így: Nyugtával szidd a napot! Döntse el, aki ennek a lehetetlen napnak a történetét elolvassa.
Amikor reggel nyolckor fölértem a Szabadság-hegyre, esett a hó. Nem örültem, de gondoltam, hamar elolvad, hiszen mégis csak április van. Kollégáim körében hetedmagammal gyülekeztünk a meghirdetett értekezletre, s néztük az ablakból a hópelyhek kavargó táncát. Bár a látvány szürreálisnak hatott, inkább szépnek tartottuk. Az értekezlet kezdési időpontja előtt tíz perccel ketten telefonáltak, hogy elakadtak a Svábhegyen, s mondták, hogy mihelyt a hókotró és a forgalom lehetővé teszi, inkább visszafordulnának, mert följebb úgysem igen jutnak. Ez még különösebben hangzott, de kénytelenek voltunk elhinni. Ahogy telt az idő, odafönt is vastagodott a hóréteg, fehéredett a táj, és egyre reménytelenebbnek tűnt a várakozás az értekezlet kezdésére is. Majd’ két órával a megadott időpont után jött a körlevél, hogy a közlekedési helyzet miatt az értekezletet összehívó kéri, halasszuk el a találkozót, ő sem jut föl, visszafordult. Addigra tíz centire nőtt a hótakaró. Gondolkodtunk, mi legyen: maradjunk, induljunk, de eddigre már a környékbeli utak járhatatlanok lettek. A lehetetlennek ígérkező utazás helyett megebédeltünk, s vártuk, hogy alábbhagyjon a havazás. De csak nem akart szűnni. Fiatal, ám – ez esetben szerencsére – lusta kollégánk még nem cserélte le a téli abroncsokat, így fél kettő tájban le tudott vinni minket a Déli pályaudvar metrójáig, amely ezúttal minden más tömegközlekedési eszköznél megbízhatóbbnak bizonyult. Pontosabban négy kolléganőt levitt, engem pedig kitett a reggel fölfelé menet előrelátónak hitt módon a fogaskerekű végállomásánál hagyott autómhoz. Csakhogy sem a járdaszegély, sem pedig az a mintegy 60 méter, amelyet egy enyhe emelkedőn kellett volna megtennem az akkorra már 15 centis hóban, nem engedett a fogságból. Kipörögtek a kerekek, és én egyre világosabban láttam, hogy ezzel a járművel innen bizony egy tapodtat se fogok tudni mozdulni. Nem is próbálkoztam.
Kedves autós kollégám visszajött értem, s legurult velem a Moszkva térig. Eddigre nemcsak pár segítséget kérő telefonon voltam túl, de azon a reményemen is, hogy elázott tavaszi cipőcském a villamoson vagy a vonaton megszáradhatna. Fáztam, s autó híján olyan elveszettnek éreztem magam, ahogy csak képzelni lehet. A kocsival máskor 45 perces hazaút két és fél órájában volt időm elgondolkodni azon, milyen kiszolgáltatottá teszi az embert, ha mindenhova csak autóval megy. De hát ezzel jár, ha az agglomerációba költözik az ember. Az elmúlt tíz évben, amióta itt lakom, megtörtént párszor, hogy a technika cserben hagyott, de valahogy mindig sikerült megszerveznem az utazást. Családilag, barátilag, szomszédilag. A mostani helyzet azonban aggasztónak tűnt, egészen az utolsó előtti pillanatig, mígnem értem nem küldtek egy igazi őrangyalt. Egy kedves ismerős megszervezte nekem, hogy a vonatállomásról hazafuvarozzon valaki. A legjobbkor jött a jóleső segítség.
Itthon megszárítkozván és megmelegedvén nekiültem dolgozni, s legalább egy darabig igyekeztem nem aggodalmaskodni azon, hogyan jutok be másnap a munkahelyemre. Majd megcsörrent a telefon, s egy másik, a kettes számú őrangyal, örökös úszótársam, közölte: hazaengedték a készenlétből, azaz nem kell éjszakáznia, s ha nincs ellenemre, hajnalban értem jön a szomszéd településről, mert az bizony csak 10 perces kitérő neki, s bevisz az uszodába. Onnan aztán könnyebben följutok a hegyre. Az ajánlat igazán kedves volt, köszönettel elfogadtam.
Épp elkezdtem volna azon gondolkodni, hogyan pakoljak a hátizsákomba, s hogy hány buszjeggyel és átszállással oldom meg a tömegközlekedést, amikor az állomásról hazaszállító első számú őrangyal felhívott, és megkérdezte, hogyan jutok be másnap dolgozni. Mert ha gondolom, nagy ráértében reggel, ahogy ma hazahozott, szívesen be is fuvaroz. Ez több volt, mint kedves gesztus. Ezt igazi megmentésnek vettem. S ha ezt még lehet fokozni, hát erre is képes volt. Miután fölértünk a hegyen veszteglő kocsimhoz, mint igazi gondoskodó, leseprűzte róla a havat, áthajtott vele egy olyannak ítélt útszakaszra, ahonnan könnyebben és biztonságosabban le tudok jönni délután, akkor is, ha netán megmarad a hó, s elvitt a bejáratig. Mindezt egyszerű, csendes, kedves és természetes higgadtsággal tette.
Én pedig ezt – ugyanolyan magától értetődően – problémamegoldó és megnyugtató férfierőnek neveztem el. Amikor szükség van rá, jelen van, okosan, két lépéssel előre gondolkodik, gyorsan dönt, magabiztosan cselekszik, és ezzel jóleső biztonságot ad. Hiány van ebből, sajnos, nagyon nagy hiány. De most egy kis időre jutott nekem is, még ha ilyen áron is. De persze hol és mikor mutatkozna meg a segítőkészség, ha nem a bajban? Ezt csak köszönni lehet. És vágyni rá, úgy tűnik, örökösen. Remélem, adódik alkalmam viszonozni ezt a kedves gesztust. Azon leszek…
