Tovább, tovább… Egészen elérzékenyültem

Tovább, tovább…

Egészen elérzékenyültem

Nem a ballagási ének refrénjét idéztem a címben, s nem is az ezzel kapcsolatos meghatottságomról szeretnék írni. Az más lapra tartozik, jóllehet május-június az efféle események ideje.

Ezúttal azt a gondolatot fogom tovább szőni, amelyet a KAB II. képzés tréneri felkészítője kapcsán elkezdtem: az érzékenyítés témájáról van szó. Mert abban mindig van tovább és tovább…

A múltkori érzékenyítő (fél) nap után, amelyet a fogyatékkal élőkkel töltöttünk, s amelyről Íme a harmadik felvonás… című bejegyzésemben meséltem, 2014. május 29-én egy egész napot tudtunk kiszakítani az egyébként rohanó időből. És valóban sikerült lelassulnunk kicsit. A fogyatékkal élőkkel való személyes találkozást most is megelőzte egy négy előadásból álló előkészítés, amelyet az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának elképesztően lelkes és felkészült oktatói tartottak nekünk. Az előadásokat egész nap jelnyelvre is fordította egy tolmács, akinek kifejező arcáról és jeleléséről nehezen tudtam levenni a szemem.

De ki volt a közönség? Hegedűs Judit kolléganőm – akinek nem mellesleg ezt az egész napot köszönhetjük, az ő szervezőkészségének lettünk kedvezményezettjei – saját egyetemi kurzusának katasztrófa-védelmis hallgatóit, illetve a VIII. kerületi Rendőrkapitányság szomszédsági járőreit érte a szerencse, hogy részt vehettek ezen a rendhagyó kurzuson. Mindkét csoport számára az órarendjükbe, illetve a tréningsorozatukba illesztett külső helyszíni oktatási napot terveztünk, amelyet ez alkalommal a Bárczi fogadott be, és töltött meg izgalmas, vonzó, rendkívül hasznos és tanulságos programmal.

A tájékoztató előadások után következtek a gyakorlatok. Kis csoportokban forgószínpad-szerűen haladtunk az egyes tantermek között, ahol hallássérültek, látássérültek, mozgáskorlátozottak és értelmileg akadályozottak fogadtak minket kedvesen, igazi házigazdákként a saját világukban, ahová egy-egy fél órára betekintést adtak szavaikkal, mozdulataikkal, személyes történeteikkel. Mi pedig eleinte persze feszengve, aztán egyre felszabadultabban és természetesebben kérdeztünk, csodálkoztunk, nevettünk, beszélgettünk velük. Kipróbálhattuk, rövid időre, átmenetileg megtapasztalhattuk a kerekes székes, fehér botos, akadályozott mozgást, tájékozódást, gyakorolhattuk a nehezített kommunikációt, igyekeztünk megérteni a jelnyelv sajátos vizuális logikáját.

Kivétel nélkül minden résztvevő élményekkel, szó szerint kézzel fogható tapasztalatokkal és nem utolsósorban sok új információval gazdagodva indulhatott vissza saját világába. Talán nem egészen olyan emberként léptünk ki a Bárczi kapuján, mint ahogy reggel bementünk. Ahogy néztem a többieket – a meglett, sokat próbált nyolcadik kerületi rendőröket vagy épp a pályakezdő katasztrófa-védelmis hallgatókat –, erre gondoltam. Meg arra, hogy egy-egy ilyen napra minden kollégájukat el kellene hozni. És közben rájöttem, mi lesz az írás alcíme: Egészen elérzékenyültem…

A katasztrófa-védelmisekről viszont megvan a véleményem, de nyugalom, egyáltalán nem katasztrofális. Hamarosan meg is osztom…