Trénertárs kerestetik!

Trénertárs kerestetik!

Módszertani felkészítés – nem is akármire…

Szeretném előre bocsátani, hogy ha úgy találják majd, hogy rébuszokban beszélek, jól érzik. Ám ez most szükségszerű.

Nagy, de különlegesen szép kihívás elé állított a közelmúlt. A történet még 2012 nyarán kezdődött, amikor felkértek, hogy egy országos képzési projekt első lépéseként készítsek el egy-egy tréningtematikát pszichológiából és kommunikációból. Több száz híváskezelő operátort, illetve kb. hatvan, őket szakmailag felügyelő szakembert kell idén felkészíteni egy komplex munkakörre. A két említett tréning az e tevékenységhez szükséges szociális, mentális és kommunikációs készségek fejlesztését szolgálja majd. Ehhez társul azután a szakmai ismeretek átadását szolgáló többi képzési terület.

A felkérés alapja az a tény volt, hogy tizenöt éve veszek részt olyan szakembereknek a kommunikációs felkészítésében, akik hasonló tevékenységet végeznek. Az itt felgyülemlett sok-sok tapasztalatomat tehát felhasználhattam a képzés mostani kialakításában.

A tematikák viszonylag hamar elkészültek, s némi biztatásra mertem nagyot álmodni: a tréningeket 40 órásra terveztem. A bürokrácia malmai persze lassan őröltek, fél év is eltelt, mire a programot akkreditálták. Januárban végre elkezdődhetett a képzés valódi előkészítése.

Az első lépés a képzők képzése volt. Erre azért volt szükség, mert, mint mondtam, ebben az évben több száz híváskezelő felkészítéséről van szó. Azután pedig a fluktuációval számolva jó eséllyel folyamatosan szükség lesz tanfolyamokra. A képzők számára mindössze kétnapos tréningre volt lehetőség.

Március első napjainak valamelyikén közvetített össze a tanfolyamszervező egy (végre igazi pszichológus) kollégával. És itt jött a rendkívül kellemes meglepetés. Mivel a feladat határideje (március 13–14.) nagyon gyorsan közeledett, nemigen lehetett mást tenni, mint igent mondani. „Kényszerházasság” született hát, aminek ráadásul az első közös „gyermekét” – a képzők tréningjét – két hét múlva be kellett mutatnunk. Szerencsére Csomós István – mert róla van szó – nemcsak jól képzett pszichológus, de gyakorlott tréner is. Az ismeretlenségből előbukkanva, már az első pillanatban olyan közös alapokat találtunk, amelyekre lehetett építkezni. Az egyik a szimpátia. Ez két ember között vagy van, vagy nincs. Köztünk megvolt. A másik az együttműködés legelejétől megmutatkozó szakmai tisztesség. Manapság – kell-e mondanom? – ez egyre ritkább kincs. Nemhogy féltékenység, irigység, presztízskérdés, de jószerivel egyetlen vitás pont sem merült föl köztünk. Sem a képzés tartalmát, sem pedig a módszereket illetően. Mindent, amit tudunk, magától értetődő természetességgel és szívesen osztunk meg egymással a közös cél érdekében. A harmadik közös pont, hogy bár szakmai előéletünk látszólag elég különböző, a jelenlegi projekt szempontjából legfontosabb területen mégis nagyon hasonló. Körülbelül tíz éve lettünk ugyanis mindketten elkötelezett és máig is kitartó hívei a kompetencia alapú oktatásnak. A készségfejlesztés minden más módszerrel szembeni elsődlegességében hiszünk, amelyet itt most végre kiteljesíthetünk. Kell ezeknél erősebb alap a kölcsönös bizalomhoz?

Bár a feladat nem volt könnyűnek mondható, ezzel a munícióval már bátran, sőt lelkesen vágtunk bele. S azt hiszem, ez meg is érződött rajtunk. A bemutatkozásnál az addigra mégiscsak előbújó izgatottságunkat nem rejtve véka alá, elárultuk rövid ismeretségünk történetét. Kértük a résztvevőket, hogy tekintsék kísérletnek a kétnapos tréninget, amely nekünk legalább annyi meglepetést és kihívást tartogat, mint nekik. Mert azt tudni kell, hogy ők is bizonyos kényszerhelyzetbe voltak-vannak szorítva az egész projektben való részvétellel. De tapasztalt és képzett tanáremberek lévén előismereteiket és módszertani felkészültségüket igazán csak meg kellett erősítenünk. Azt az emberi minőséget pedig, amit megtapasztalhattunk körükben, nehéz szavakkal kifejezni. Ezért inkább meg sem próbálom.

Több célkitűzése is volt a két napnak. Át kellett rágni velük a pszichológia és a kommunikáció tananyagát, amelyet majd nekik kell oktatniuk. Be kellett vezetni őket a tréningmódszer mélyebb rejtelmeibe, hiszen ők is készségfejlesztő foglalkozásokat fognak tartani, mégpedig egy egységes tematika mentén. Egy viszonylag homogén csapatot kellett belőlük kovácsolni, aminek nem titkolt célja, hogy a későbbiekben egymást is segíteni, támogatni tudják. Szükségszerűen meglévő kétségeiket oldani kellett, kissé talán megdermedt motivációjukat pedig újra beizzítani.

A sok kedves és biztató visszajelzés közül, amelyekkel a két nap zárásakor elhalmoztak minket a résztvevők, a legértékesebb talán az volt, amikor az egyikük ezt mondta: „Kedves Kata és István! Olyan harmóniában, egymást tökéletesen kiegészítve működtök, hogy ha nem áruljátok el, hogy két hete ismerkedtetek meg, akkor megesküdtem volna, hogy tíz éve együtt dolgoztok. Gratulálok nektek!” Azt hiszem, ez valóban mindent kifejez a mi érzésünkről is. Köszönjük az elismerést!

A soron következő lépés a felügyelő szakemberek tréningje lesz áprilisban és májusban, az ország két távoli pontján, mindkét témakörben 40-40 órában. Az immár megtalált trénertárssal ennek a részletes tematikáján dolgozunk most. Közben a képzendők számára jegyzetet is írunk, szintén közösen. S ha ebben is olyan jól tudunk együttműködni, mint a képzők felkészítő tréningjén, akkor még sok szép közös munka várhat ránk. Ha egy üzlet beindul… Mit mondjak? Úgy legyen!