Valahol, Magyarországon…
Egy személytelen iskolai visszajelzés
Hát jöjjön, aminek jönnie kell. A legutóbbi bejegyzésben egy általános iskolai szöveges értékelést mutattam be, bevallom, némi irigységgel – valahonnan Európából. Kíváncsi voltam, hogy néz ki ugyanez nálunk. Szövegesnek ez is szöveges, sőt, hosszabb is, de…
Lássuk tehát. A szöveg eredetijét ideillesztem.
Ennek is van fejléce, címzettje, kézi aláírása, pecsétje, egyszóval mindene, ami látszólag komollyá teszi – ezek itt azért nem látszanak, mert természetesen szeretném a névtelenség homályában hagyni a konkrétumokat. Hiszen nem azok az érdekesek, hanem más.
Már a forma is beszédes: jól látszik a kézi aláhúzás és beleírás. Nyilván a tanár is érezte, hogy túl szűkek a kategóriák, s itt-ott kiegészítette egy-egy szóval. Az egésznek a megfogalmazása, a nyelvi igénytelensége, a meg-megbicsakló félmondatok-mondatok, a nagy kezdőbetűkkel indított sorok, amelyek végén vagy van pont, vagy nincs, lehangolóak. A felsorolás szívecskékkel való jelzése mintha a gyereknek szólna, aki – talán az értékelésből kiderül, de ha nem mondtam volna, első osztályos tanulóról van szó! – nyilván nem tudja elolvasni az itt írtakat. Vagyis a szülőnek szól az üzenet. De ha így van, akkor minek szívecskézni? Ráadásul a jelecskék el-elcsúsznak, nem mindig jeleznek új gondolati egységet, így teljesen összezavarják az olvasót. A gyereke iránt valóban érdeklődő és aggódó szülő jó eséllyel felháborodik egy ilyen minőségű szöveg láttán. Én biztosan megkérdezném: A gyerekem is így tanul meg fogalmazni?
És akkor a tartalom. A két fő kategória régi hagyományok szerint még mindig a magatartás és szorgalom. Ebbe illenek (vagyis dehogyis illenek) az alkategóriák. A magatartás elemei közé keveredik például a felszerelés minősítése, amely ugyanakkor a szorgalomnál is szerepel. Szintén a magatartásnál látható és külön hangsúlyt kap a tolltartó állapota. A társakkal és a felnőttekkel való viselkedés, a tanórai és a tanórán kívüli magatartás még csak-csak jó helyen vannak. De a mögöttük meghúzódó értékrend egyenesen riasztó. Már megint csak fegyelmezett, a társaival az órán nem beszélgető, pláne nem izgő-mozgó, a felnőttekkel ellenben illemtudó, az órába soha bele nem beszélő, azaz ’jó’ gyerekekre van szükség?
Szintén a magatartás elemeként szerepeltetik a legjellemzőbb személyiségjegyeket. Nézzük csak a választékot: „kiegyensúlyozott – szemlélődő – változó hangulatú – nyugtalan”. Ebbe kell beleszuszakolni a gyereket, s a tanár meg is teszi, a rend kedvéért egyet a jelzők közül aláhúz. El sem merem képzelni, mi van, ha a gyerek egyik kategóriába se illik bele maradéktalanul. Ha a tanár egyet se húz alá, akkor a gyereknek nincs jellemző személyiségjegye? Hová fér bele a kreatív, életvidám, motivált, netán szorongó, félénk, visszahúzódó gyerek? Nem beszélve arról a sokféleségről, amilyenek a 6-7 éves gyerekek? Hányféleképpen lehetne ezt kifejezni, ha hagynák a tanárt szabadon fogalmazni?
Jobb híján a szorgalom főkategóriájába kerülnek a tárgyi tudásra vonatkozó leírások (házi feladat, számjegyek, relációk, betűk). Idekeverednek szintén szervetlenül az olyan készségek, mint a figyelem, az emlékezet, a kitartás, az aktivitás. A szorgalomhoz tartozó kardinális kérdések továbbá a szokások alkalmazása és a házirend betartása, amelyek ellen véteni ’jó’ gyereknek nyilvánvalóan szintén nem szabad.
Ebből az egészből épp csak a gyerek, a konkrét kis nebuló marad ki a maga alakuló, összetett személyiségével és fejlődő készségeivel. A szülő értetlenül nézi ezt az összevisszaságot, s próbálja kihámozni belőle, hogy egyrészt csemetéje hogyan is áll az iskolai előmenetel, a tanár pedig a differenciált, összefüggő szöveges értékelés dolgában. Előbbiről sejtése sincs, utóbbiról viszont annál inkább. Mindezek alapján azt állítom: rosszul. Elkeserítően rosszul. És ez egy az átlagosnál kicsit jobb általános iskola. Ugye nincs és nem lesz mindenhol így? Aki tud ellenpéldát, gyorsan írja meg!
2 hozzászólás
Eszter
feb 24, 2013
Érdekes összehasonlítás…
Úgy gondolom, hogy amit elvárnak a tanítóktól, az a beskatulyázás. Valamiféle rendszerezett keretek közé kell(ene) beszuszakolni a gyerekeket. Keveseket sikerül.
Annyifélék vagyunk és a gyerkőcök ugyanezt a sokféleséget képezik le viselkedésben, hozzáállásban, gondolkodásban, érdeklődési körben, fejlettségben, érettségben, tenni akarásban és minden megnyilvánulásukban.
Ezt keretek közé lehet szorítani?
Egyáltalán: a szülő csak keretek között tud gondolkodni? Kell a rendszert látnia, hogy a gyermekét pontosan be tudja sorolni a megfelelő kategóriákba? Valóban vannak, akik csak az osztályzatokban tudnak gondolkodni, de nagyon-nagyon sokan vannak azok is, akik igényelnék a szöveges értékelés tényleg egyénre szabott verzióját is.
A mindennapokban én is ehhez hasonló értékelési rendszerekkel találkoztam az általános iskolásoknál. Kérdés csupán ez: miért kell egységesíteni? Talán azért, mert mégis egymáshoz mérjük a kisdiákokat és nem önmagukhoz? Talán azért, mert a követelmények, a kimeneti szabályozás szintén egységes sablon alapján történik? Mindenképpen viszonyítanunk kell tanulóinkat egymáshoz? (költői kérdés)
A jelentősége csupán ott van ennek a rendszernek, hogy ez alapján készíthető statisztika, diagram, ami látványos, szemléletes és valamennyire informatív.
De valóban leolvasható belőle egy-egy gyermek “milyensége”? Valóban mérhető lesz ez alapján a fejlődése, a hozzáadott értékek, és kitűnnek a fejlesztendő területek, készségek és képességek?
Amit én látok: sajnos egyre kevesebb pedagógus van, aki kellően motivált, lelkes, aki a társadalmunkban bekövetkezett változásokkal együtt maga is képes változni, aki képes kezelni a diákok “sokféleségét”, az osztályokban megmutatkozó társadalmi, szociális, fejlettségi különbségeket felismerve differenciáltan oktatni, aki nem kell, hogy azon rágódjon: hogyan húzom ki a hónap végéig.
Mert rányomják bélyegüket (sajnos!) a mindennapokra, munkánkra a mi elkeseredettségünk, csalódásaink, kétségeink, gondjaink is. Ily módon nem tudjuk kizárni a külvilágot, és lehet, hogy a kezdeti lelkesedésünket az adminisztrációs tömkeleg, a velünk szemben tanúsított elvárások növekedése mind-mind befolyásolják a tanulókhoz való hozzáállásunk tekintetében is.
Nagy hiba! Hiszen mi múlik az oktatáson? Mi múlik azon, hogyan tanul meg egy-egy gyerek írni, olvasni, számolni? Mi múlik azon, hogy melyik tantárgy iránt fog lelkesedni, melyiket tanulja majd szívesen?
Nem túl sok… Csupán az elkövetkező 50-60-80 év…
Hiszen az oktatás és a tanulás egy igen hosszú folyamat kezdete csupán…
Tűz, víz, repülő
feb 24, 2013
Én csupán csak arra lennék kíváncsi, hogy ha a fenti értékelő lapot minden évben kitöltenék az oktatók, általános iskolától kezdve középiskoláig, mi lenne az eredmény? A gyerek az érettségi mellé kaphat egy fejlődési statisztikát stagnáló, vagy pro-kontra kitérő eredményekkel. És?
A baj az csupán annyi, hogy egy tulajdonság, egy szó, egy jelző, egy címke, borzasztó mód általánosít. Ennyi lenne a személy? Egy értékelő lap pár aláhúzott sora?
Amennyiben esetleg két egyforma értékelő lap kerül elkészítésre, két különböző diákról, akkor azok a lap szerint relatíve megegyeznek, non? Ez a baj…
És ez a személyiségfejlődés legnagyobb becsapása lenne, nagyon könnyen hamis kép alakulhat ki.
Engem személy szerint viselkedészavarosnak titulált egy óralátogató tanár, még általános iskolában. Ha ennek a tanárnak kellene a fenti kérdőívet kitöltenie, egy nagyon ferde képet kapnánk. Csak defektes vagyok, nem viselkedés zavaros.
Játék képpen tegyük fel, hogy kitöltésre kerül egy ilyen. Bevezetik. (A mai oktatási rendszerből kiindulva egyébként annyira nem is utópisztikus felvetés.) Akkor ki lenne arra képes, kinek lenne rá joga(!), hogy egy ilyen lapot kitöltsön? Vagy talán úgy kéne kérdezni, hogy bátorsága kinek lenne hozzá, aki be meri vállalni, hogy ő aztán tutira mentes minden előítélettől, az objektivitás mintapéldánya révén össze hozná. Mr. Nobody?
Az abszolút igazságra egy homo sapiens sapiens nem képes (meiner Meinung nach…). Képesség? Nope. Joga nincs hozzá, hogy az ún. tapasztalat alapján bárkit megítéljen. Mert lehet, hogy egy tanfelügyelő, akinek az oktató pedagógust kéne értékelnie, egészen véletlenül egy gyereket értékel, akinek még az egyetemen is esetleg megmarad az, hogy őt valaki nagyon félre nézte.