Valahol, Magyarországon…

Egy személytelen iskolai visszajelzés 

 

Hát jöjjön, aminek jönnie kell. A legutóbbi bejegyzésben egy általános iskolai szöveges értékelést mutattam be, bevallom, némi irigységgel – valahonnan Európából. Kíváncsi voltam, hogy néz ki ugyanez nálunk. Szövegesnek ez is szöveges, sőt, hosszabb is, de…

Lássuk tehát. A szöveg eredetijét ideillesztem.

Jegyzet

Ennek is van fejléce, címzettje, kézi aláírása, pecsétje, egyszóval mindene, ami látszólag komollyá teszi – ezek itt azért nem látszanak, mert természetesen szeretném a névtelenség homályában hagyni a konkrétumokat. Hiszen nem azok az érdekesek, hanem más.

Már a forma is beszédes: jól látszik a kézi aláhúzás és beleírás. Nyilván a tanár is érezte, hogy túl szűkek a kategóriák, s itt-ott kiegészítette egy-egy szóval. Az egésznek a megfogalmazása, a nyelvi igénytelensége, a meg-megbicsakló félmondatok-mondatok, a nagy kezdőbetűkkel indított sorok, amelyek végén vagy van pont, vagy nincs, lehangolóak. A felsorolás szívecskékkel való jelzése mintha a gyereknek szólna, aki – talán az értékelésből kiderül, de ha nem mondtam volna, első osztályos tanulóról van szó! – nyilván nem tudja elolvasni az itt írtakat. Vagyis a szülőnek szól az üzenet. De ha így van, akkor minek szívecskézni? Ráadásul a jelecskék el-elcsúsznak, nem mindig jeleznek új gondolati egységet, így teljesen összezavarják az olvasót. A gyereke iránt valóban érdeklődő és aggódó szülő jó eséllyel felháborodik egy ilyen minőségű szöveg láttán. Én biztosan megkérdezném: A gyerekem is így tanul meg fogalmazni?

És akkor a tartalom. A két fő kategória régi hagyományok szerint még mindig a magatartás és szorgalom. Ebbe illenek (vagyis dehogyis illenek) az alkategóriák. A magatartás elemei közé keveredik például a felszerelés minősítése, amely ugyanakkor a szorgalomnál is szerepel. Szintén a magatartásnál látható és külön hangsúlyt kap a tolltartó állapota. A társakkal és a felnőttekkel való viselkedés, a tanórai és a tanórán kívüli magatartás még csak-csak jó helyen vannak. De a mögöttük meghúzódó értékrend egyenesen riasztó. Már megint csak fegyelmezett, a társaival az órán nem beszélgető, pláne nem izgő-mozgó, a felnőttekkel ellenben illemtudó, az órába soha bele nem beszélő, azaz ’jó’ gyerekekre van szükség?

Szintén a magatartás elemeként szerepeltetik a legjellemzőbb személyiségjegyeket. Nézzük csak a választékot: „kiegyensúlyozott – szemlélődő – változó hangulatú – nyugtalan”. Ebbe kell beleszuszakolni a gyereket, s a tanár meg is teszi, a rend kedvéért egyet a jelzők közül aláhúz. El sem merem képzelni, mi van, ha a gyerek egyik kategóriába se illik bele maradéktalanul. Ha a tanár egyet se húz alá, akkor a gyereknek nincs jellemző személyiségjegye? Hová fér bele a kreatív, életvidám, motivált, netán szorongó, félénk, visszahúzódó gyerek? Nem beszélve arról a sokféleségről, amilyenek a 6-7 éves gyerekek? Hányféleképpen lehetne ezt kifejezni, ha hagynák a tanárt szabadon fogalmazni?

Jobb híján a szorgalom főkategóriájába kerülnek a tárgyi tudásra vonatkozó leírások (házi feladat, számjegyek, relációk, betűk). Idekeverednek szintén szervetlenül az olyan készségek, mint a figyelem, az emlékezet, a kitartás, az aktivitás. A szorgalomhoz tartozó kardinális kérdések továbbá a szokások alkalmazása és a házirend betartása, amelyek ellen véteni ’jó’ gyereknek nyilvánvalóan szintén nem szabad.

Ebből az egészből épp csak a gyerek, a konkrét kis nebuló marad ki a maga alakuló, összetett személyiségével és fejlődő készségeivel. A szülő értetlenül nézi ezt az összevisszaságot, s próbálja kihámozni belőle, hogy egyrészt csemetéje hogyan is áll az iskolai előmenetel, a tanár pedig a differenciált, összefüggő szöveges értékelés dolgában. Előbbiről sejtése sincs, utóbbiról viszont annál inkább. Mindezek alapján azt állítom: rosszul. Elkeserítően rosszul. És ez egy az átlagosnál kicsit jobb általános iskola. Ugye nincs és nem lesz mindenhol így? Aki tud ellenpéldát, gyorsan írja meg!