Vezessünk óvatosan!
Sebességmérést oktatok, vagyis…
Furcsán kezdődik ez a bejegyzés. Mi ez a cím? Baleset-megelőzés? Különben aktuális lenne: fokozatosan köszönt be az ősz, megváltoznak a közlekedési feltételek, jönnek a hajnali ködök, a látási viszonyok már nem olyan jók. Ajánlott a fokozott óvatosság az utakon. Az utóbbi hetekben háromezer kilométert vezettem, s megteszek még ugyanennyit a következő hetekben-hónapokban is. De erről majd máskor.
Most arról, hogy is jövök én a sebességméréshez. Néhány évvel ezelőtt felkértek, hogy tanítsak olyan rendőröket, akik sebességmérő készülékek kezelőit fogják oktatni saját szolgálati helyükön. Nem, nem a sebességmérő készülék kezelését magyarázom nekik, bár mint úr(hölgy)vezetőnek, nagyon is lennének ötleteim a humánusabb alkalmazás érdekében. Az egyhetes elméleti és gyakorlati szakmai felkészítésük része néhány órás oktatás-módszertani foglalkozás is, hiszen a bizonyítványukon az áll majd: oktatók. Ezt a foglalkozást tartom én. Nem árt, ha tudnak valamit arról, hogyan lehet, hogyan érdemes felnőtteket tanítani, pontosabban rávenni őket arra, hogy tanuljanak. Ráadásul úgy, hogy minderre egyetlen napjuk van, vizsgástul.
A sors (vagy az oktatásszervezők) különös fintora, hogy ugyanezen a folyamaton kellett végigvinnem őket, s még csak nem is egy, hanem alig több mint fél nap alatt. Meg kellett őket tanítanom tanítani, s ott mindjárt le is kellett vizsgázniuk a frissen szerzett módszertani ismereteikből. Akik a kezdetektől olvassák a blogomat, vagyis időről időre betekintést nyernek tanári műhelytitkaimba, azoknak talán már mondanom sem kell, hogy kifejezetten élvezem az efféle kihívásokat. Ezúttal ráadásul 12 igazán kedves, érdeklődő, tapasztalt rendőr kollégát találtam reggel nyolckor a tanteremben. Ezt abból lehetett tudni, hogy miután röviden elővezettem nekik, mit is kell véghezvinnünk (nem nekem egyedül, hanem nekünk, közösen!), mindjárt ki is próbálták tettvágyukat.
Egy páros ismerkedő beszélgetésben röviden felidéztettem velük, mitől érezték-érzik jól, illetve rosszul magukat egy tanteremben. Röpke egy óra alatt közösen összeszedtük mindazokat a hozzávalókat, amelyekkel az oktató képes jól működtetni a tanulási folyamatot. Legyen szó a képzendők bármilyen köréről és bármilyen témáról. Saját tapasztalataik, élményeik alapján azt is részletesen átbeszéltük, mik azok a hibák, amelyeket ha oktatóként elkövetünk, nemcsak hogy senkit nem motiválunk a tanulásra, de még annak is biztosan elvesszük a kedvét, aki eleinte lelkesedett. Nem sorolom a tényezőket, bárki megtalálhatja őket a modern, konstruktív pedagógia, andragógia könyvtárnyi szakirodalmában.
Egy efféle gyorstalpaló oktatás-módszertani konzultáción a hozzávalók sorra vétele mellett a köztük és a motiválás, valamint a tanulás közötti összefüggések feltárására és példálózásra lehet alkalom. Ezt tettük hát mi is. Mindazt, amiről beszélgettünk, néhány gyakorlattal, módszertani megoldással illusztráltam a résztvevők számára. Mivel magam rendkívül motivált vagyok a témában, ők is pillanatok alatt átvették a lelkesedésemet. Egyszerre megértették az általam közvetíteni kívánt lényeget. Tulajdonképpen most fogalmazódott meg bennem először ilyen tisztán az a gondolat, hogy a tanításnál jobban már csak azt szeretem, ha arról beszél(get)hetek, hogyan lehet a leghatékonyabban tanítani. Vagyis tanári műhelytitkokat oszthatok meg – miként nagyrészt ezekben az írásokban is teszem. Te jó ég, csak most tudatosodott bennem igazán: ezért találtam ki ezt az egész blogírást is!
Hogy mennyire szerencsés találkozás volt ez a módszertani foglalkozás, azt talán leginkább a „vizsga” bizonyította. Azért teszem idézőjelbe a szót, mert amit a résztvevők műveltek, az inkább volt nevezhető mikro-tanításnak, mint vizsgának. Az volt a feladatuk, hogy egy általuk választott, természetesen a szakmai tartalomhoz, azaz a sebességmérő készülékek kezeléséhez illeszkedő témában egy rövid, mindössze 5–10 perces rögtönzött tanórarészletet tartsanak, mégpedig a csoportnak. Magam is beültem hallgatónak, és figyeltem, kérdeztem, sőt, szinte kivétel nélkül mindegyik kis fellépés után tapsoltam a többiekkel. Nem is beszélve arról a sok új ismeretről, amit a kiselőadásokból tanultam!
Rendkívül érdekes és tanulságos volt ez a néhány óra. Újra megerősített abban, amit már régóta sejtek: persze, nagyon fontos, hogy mit tanítunk, ám sokkal, de sokkal fontosabb a hogyan. Köszönöm mind a 12 játszótársnak, hogy ezúttal velük, általuk gyakorolhattam a mesterségemet. Remélem, ők is szívesen viszik magukkal a kellemes élményeket és a módszertani eszköztárat, annak minden motiváló erejével. Azt kívánom nekik, hogy sose fogyjanak ki egyikből sem!
