A vizsgaidőszak szépségei IV.
Egy kis (tanári) csomagolástechnika
Megint vizsgaidőszak van, a kellős közepe. Az egyébként unalmas január a hallgatók számára a néha kapkodó, éjjel-nappali tanulás, a szóbeli és írásbeli beszámolók, vizsgák korszaka. A tanárok pedig ilyenkor úgy képzelik, most aztán learathatják fáradságos munkájuk termését. Csupa okos, felkészült, szorgos diák járul majd elébük, hogy értékeljék őket, ítéletet hozzanak tanulmányi előmenetelükről. Ennek eredményeként aztán felsőbb osztályba – felsőoktatásról lévén szó, a következő szemeszterbe – léphetnek.
A kötelező tanári műfajok közül a legkedvesebb számomra az értékelés. Persze nem az iskolarendszerű képzésben ma még mindig „nélkülözhetetlen” ötfokozatú osztályozás, hanem a szöveges. Főleg ennek írásbeli változata. E mellé nem kell mindig osztályzatot társítani, vagy ha mégis, akkor a részletes elemzés után ez már nem is annyira nehéz.
Elemző, azaz részletező kritika tárgyává tenni bármilyen írásművet, amit a hallgató az előmenetele megítélésének céljából készít: házi dolgozatot, vizsgadolgozatot, esettanulmányt, szakdolgozatot, nekem mindig kedves kötelesség.
Félévről félévre meglehetősen nagy számban kérem és kapom az efféle műfajú írásokat, mégis újra és újra lelkesen olvasom valamennyit. Megunhatatlan az a sokféleség, ahogyan a hallgatók magához a feladathoz hozzáállnak, s érdekelnek azok a megközelítésmódok, amelyekkel az egyes – többnyire szabadon választott – témákat feldolgozzák.
Ajánlom ezt a módszert azoknak, akik velem ellentétben
1. nem szeretik és kerülik az értékelést, s azt szükséges rossznak, sőt, kínos kötelességnek tartják;
2. ezért vagy lustaságból semmivel nem indokolják, miért adnak jó vagy rossz jegyet, vagyis nem adnak visszajelzést az azt pedig igencsak áhító hallgatónak;
3. esetleg – szerepükhöz méltatlanul, speciális helyzetükkel visszaélve – kifejezetten élvezik a másik ember teljesítményét szinte semmibe venni (mert nekem a visszajelzés, az értékelés hiánya bizony ezt üzeni) vagy
4. sértően, kíméletlenül, lekezelően közlik véleményüket.
A 3. pontról hamarosan külön is szeretnék itt írni, s akkor azt is el fogom mondani, hogy miért.
Most tehát nézzünk egy kis tanári csomagolástechnikát! A következő blogbejegyzésben példát fogok mutatni egy-egy igencsak éles bírálatra, természetesen név nélkül. Ha valaki magára ismer, csendben azt gondolhat, amit akar. Vagy kommentálhatja a dolgot nyilvánosan is, magánválaszban ugyanis nem tette. Arra mutatok egy lehetséges módszert, hogy hogyan lehet ízeire szedni egy finoman szólva nem túlzottan jól sikerült szöveget, mégpedig lehetőség szerint úgy, hogy használjon is a „megöntözés”… Azaz a szerző esetleg akarjon legközelebb jobban odafigyelni, igényesebben fogalmazni. Mert ez bizony nem kis kihívás – a kritizálónak és a kritizáltnak sem. Örvendetes módon jó néhány olyan hallgató is volt az elmúlt években, akik elnézéskérések, mentegetőzések közepette, új határidőre, jobb minőségben megírták a dolgozatot.
Azután pedig – hogy a kényes egyensúly is meglegyen – abból is kínálok egy kis ízelítőt, hogyan dicsérek én…
