A hallgatók dicsérete

A vizsgaidőszak szépségei VI.

A hallgatók dicsérete

Legutóbbi bejegyzésemben kritikai hangokat hallattam. Most viszont abból mutatnék valamit, hogyan dicsérek. Aki ezt érdemli, attól bizony nem sajnálom. A hallgatónak mindig tudnia kell, hogy a tanár pontosan érzi, ha a tanulásba energiát fektetett – attól függetlenül, hogy a konkrét eredmény mennyire lett kiváló. Ha írásbeli feladatot adtunk, akkor annak részletes elemzésével illik megtisztelni a szerzőt, hiszen tudatosan vagy tudattalanul, de igenis várja ezt.

Alább egy részlet következik egy egész csoport számára a napokban küldött értékelésből. A szemeszterben végzett közös munka két részére is reflektálok: a tréning formában zajló gyakorlati foglalkozásokon való részvételre és a vizsgajegyért készített házi dolgozatokra. Utóbbiakban az volt a feladat, hogy egy előre meghatározott rövid helyzetleírásból kiindulva a kurzuson tanultak, az olvasmányok és saját tapasztalataik felhasználásával egyénileg vázoljanak fel egy lehetséges megoldást az adott problémákra.

Az egész elemzés hétoldalas, ezt elküldtem a csoport minden tagjának. Kértem, hogy fűzzenek hozzá kommentárt, kiegészítést, hiszen elképzelhető, hogy a folyamat, amin együtt keresztülmentünk, onnan nézvést nagyon vagy egészen mást mutat. Jó volna tudni ezt. Eddig még nem érkezett válasz, de talán már fogalmazzák…

Elsősorban az ő hasznukra szerkesztettem a summázatot, hiszen ki-ki csak a maga személyre szabott értékelését ismerhette meg. Így azonban rálátásuk lehet a csoport összteljesítményére is, amit fontosnak tartok. Sokat és másként lehet ugyanis tanulni belőle.

Másodsorban persze majd a „tudomány nagyobb üdvére” is szeretne szolgálni az értékelés. Tovább érlelve, kiegészítve a közeljövőben szándékomban áll megírni ennek a kurzusnak a négy évfolyamra visszatekintő történetét. Mert úgy gondolom, hogy a maga nemében egyedülálló próbálkozás volt, nem tanulság és talán nem is minden siker nélkül.

„Kedves Hallgatóim!

Még egyszer köszönöm mindenki munkáját, s hogy komolyan vették a vizsgafeladatot. A dolgozatokat nemcsak azért olvastam különös érdeklődéssel, mert általában kíváncsi vagyok, hanem mert ezúttal nyilvánvalóan az is érdekelt, mit hoznak ki belőle a kurzus elvégzése után. Már a megoldások sokféleségével is megörvendeztettek.

Külön dicséret illeti azokat, akik a foglalkozásokon tanúsított aktivitásukkal nagyon sokat segítettek nekem, mint tanárnak abban, hogy olyan irányba is forduljanak a beszélgetések, viták, amely a csoport érdeklődésének még inkább megfelel. A véleményeik mögött az idő érlelte tapasztalat mellett a figyelmes, kíváncsi, elemző és kritikus hallgató is érezhető volt. És ez számomra mindig nagyon fontos és értékes.

Nekik azt kívánom, hogy őrizzék meg mindezt egész rendészeti pályafutásuk során, vezetőként főleg. Ne hagyják magukból kiirtani a szervezeti kultúra nehéz körülményei közepette sem, mert nagyon nagy szüksége van a magyar rendőrségnek mint szervezetnek, az ott dolgozó kollégáknak és a lakosságnak is a friss, megújulni kész és egyre képzettebb munkatársakra, vezetőkre!

A fiatalabbaknak pedig azt kívánom, idővel majd ők is legyenek ilyen tapasztalt, „öreg rókák”, akikről az akkori fiatalok példát vehetnek! Nem kevésbé fontos, és csak ők tudják: kérdéseikkel, kétkedésükkel, lendületességükkel motiválják az idősebb szakembereket!

Ami a megoldások kiindulópontját illeti, az alapértékek körül meglehetős egység mutatkozik. Vagyis egy a lakossággal és a sajtóval együttműködő rendőrségben gondolkodnak. Hogy ki hogyan hívja, az most részletkérdés.  Az értékrend, amely megjelenik a dolgozatokban, alapvetően illeszkedik a kurzuson „hirdetetthez”. Persze ez lehet egyszerű tanári elfogultság is, de talán hihetem, hogy ennél több, hiszen szándékaimat a demokratikus rendészet iránti elköteleződés vezeti.

Egymás után sorjáznak a megismert technikák, amelyek által valódi(bb) közösségre orientált, problémamegoldó, helyi rendőrséget lehetne kialakítani (helyzetfelmérés, problémaanalízis, közvélemény-kutatás, hitvallás nyilvánosságra hozása, partnerek bevonása stb.). A bűnmegelőzés és az emellett természetesen megjelenő oktatás is kiemelt hangsúlyt kap az elképzelések között, ez is nagyon rendben van.

Többen el tudták velem hitetni, hogy ha hasonló helyzetbe kerülnének, tudnának vele mit kezdeni, de legalábbis megpróbálnák. Ez önmagában érték. Hitelesnek érzem, hogy több szerző maga is hisz mindazokban az alapértékekben, amelyekre dolgozatát felépítette, s nem csak ügyesen bebiflázta a leckét. Szépen árulkodik erről a sokaknál megjelenő empátia, amellyel az idősek, gyerekek helyzetét szemlélik, s az a sok megoldás, amelyekkel az ő védelmükre koncentrálnak. Az egyik hallgató kiemelkedő és példás erkölcsi értékrend meglétéről is bizonyságot tett. Mint képzeletbeli vezető kitért a saját felelősségének kérdésére is.

A konkrét és működő példák bemutatása szintén a hitelességet fokozó fogás. Éltek is vele többen. Az állomány sokoldalú képzése, a kollégákkal való kommunikáció minőségi megváltoztatása, a visszajelzések fontossága, ösztönző ereje, a példamutatás egyáltalán nem eget verően nagy energiát és pénzt követelő, viszont kétségtelenül hatékony megoldások.

Általában jobban tetszettek azok az elképzelések, amelyek a belső erőforrásokra támaszkodnak. Mivel külső segítségre és pénzre ritkán lehet számítani, célszerűbb a belső erőket számba venni, s azokkal gazdálkodni. Arról nem is beszélve, hogy a belső motivációkra mindig masszívabban lehet építeni, mint a külsőkre. Teljes mértékben belső erőforrásnak kell tekinteni a személyes kompetenciákat! Ezek fejlesztésében mindig rejlenek kiaknázatlan lehetőségek. A kurzus is erre apellált, amikor a hallgatók egyéni kompetenciáit igyekezett feltérképezni és ezek fejlesztésére ösztönözni.

Némelyek több tapasztalati tudással, mások, a tapasztalat híján, több fantáziával színesítették a kiinduló helyzetet, s ez jó. A tanultakat is igyekeztek felhasználni, s beleszőni a szövegbe, persze különböző súllyal és sikerrel. Örömteli, hogy a „tantárgyak” közötti átjárhatóság is tetten érhető jó néhány dolgozatban. (…)

Tisztelettel: Molnár tanárnő”