Tovább az önmegismerés útján…

A vizsgaidőszak szépségei VIII.

Tovább az önmegismerés útján…

Hogy tudjam követni, hol is tartok, a bejegyzéseket sorszámmal ellátva tárolom, s most látom, hogy ez a mostani éppen a hetvenedik lesz a sorban. A majdnem folytatásos kis közleményeknek már-már szükséges elemévé vált, hogy egyik szavamat a másikba öltöm. Legyen hát most is így.

Az Ítélet Magyarországon című film vetítéséről azt mondtam itt nemrég, hogy az őszi szemeszter mesterszakos kurzusának egyik csúcspontját jelentette. Talán mondhatom, hogy ez az egész kurzus az eddigiek közül – számomra legalábbis – a legjobban sikerült. Pedig nem éppen ideálisak a körülmények. Sőt. Máskor is körüljártam már ezt a problémát, bár egy másik mesterkurzus kapcsán, de ez a lényeg szempontjából mindegy. Mesterkurzus

Nem akarom ismételni magam, ezért példának elég annyi, hogy a jelenlegi 71 fős évfolyamlétszám túl sok, a rendelkezésre álló oktatói kapacitás pedig túl kevés ahhoz, hogy az eredetileg a tantervben szereplő Rendészeti vezetői kommunikációs tréninget meg lehessen valósítani. Legutóbb, a 2014-ben végzett 58 fős évfolyamnak előadást voltam kénytelen tartani, amit 20 órában a gyakorlatban is hatékonnyá tenni nem lehetett, legfeljebb élvezetessé. Hogy talán így volt, azt akkor egy körülbelül 15 fős lelkes mag azzal igazolta vissza, hogy eljöttek minden órára. Ez az arány viszont nem volt nagy sikernek mondható. Hogy ezúttal ne csak a látogatottságot növeljük, hanem a hatékonyságot is, egy kis órarend-szervezési csellel kellett élni. És Hegedűs Judit trénertársi segítsége is nagyon jól jött. Így a reménytelennek látszó helyzetből – szerintünk legalábbis – sikerült kihozni a legjobbat.

Arra is igen kíváncsiak volnánk, hogy a hallgatók mit gondolnak. Közben is jelezték, el-elmondták véleményüket, de az utólagos, írásbeli, vagyis maradandóbb, nyilvánosabb visszajelzés is fontos volna. Néhányszor korábban akadt, aki megtette ezt, itt a blogok után, de az a kevés kommentelő is elpártolt tőlem. Ki tudja, hova lettek. Azaz hogy van ötletem, és de megírnám egyszer ezt is… mégsem teszem. Hátha nincs is igazam…

Inkább arról beszélek, miért is gondoljuk Judittal, hogy jól sikerült ez a novemberben és decemberben zajló mesterkurzus. Az, hogy mi egymással annyira jól érezzük magunkat a tanteremben, hogy már egy-egy hirtelen adódó érdekes szituáció improvizatív eljátszására, majd nyílt színi tranzakciós analízisére is ragadtatjuk magunkat, csak hagyján. De hogy mindennek apropóján a hallgatókat is rábírjuk, hogy ezzel ők is majdnem egy egész órát bíbelődjenek, miközben észre sem veszik az idő múlását, az már jelez valamit.

És hiába minden szervezési sutaság, mert az is kijutott. Ahogyan a 71 főnek a négy különböző időponthoz kötődő csoportba való Neptun-feljelentkeztetése történt, az minden állatorvosi lovon túltett. Az a mondás jutott eszembe, hogy a suszternek lyukas a cipője: ami hibát csak el lehetett követni a kurzus megszervezésekor, azt Kommunikációs Kata elkövette. Igyekszünk ezt legközelebb elkerülni. De valahogy ezt is meg tudták bocsátani a hallgatók, s a lényeg, hogy mire elkezdtük az érdemi munkát, mindenki rátalált a saját csoportjára. Mint ahogyan mi is megbocsátottuk nekik, hogy nem mindenkinek volt ínyére minden egyes feladat, gyakorlat, mégis ki így, ki úgy, de önmagához mérten színvonalasan és lelkiismeretesen vette a nehezebbnél nehezebb fordulókat.

Az elsőt mindjárt az első órában. Ugyanis trénerpárosunk sajátos bemutatkozása után a résztvevőket állítottuk egy látszólag könnyű feladat elé: nekik kellett bemutatkozniuk a társaik előtt, egyetlen percben. Talán sokaknak már ez is nehéznek tűnik, de volt azért más körülmény is, ami nem könnyítette meg a helyzetüket. Sőt. De erről ne többet. Hiszen lesz kurzus jövőre is.

Aztán jött a három alkalmas tréning. Hol összevontuk a nagycsoportot, hol külön vonultunk két tanterembe. Két turnusban zajlott a tanulás, egy héttel elcsúsztatva egymás után: miután lement az első két csoport, következett a másik kettő. A csoportos diszkréciót maximálisan betartva a már beavatottak nem fecsegték ki a többieknek, hogy mi vár rájuk, nem lőtték le a poénokat, mint ahogyan ezt most igyekszünk mi sem tenni. Ez a figyelmes önfegyelem is arról tanúskodott a számunkra, hogy hamar ráéreztek a dolog ízére.

Lehetett is, hiszen igyekeztünk finom csemegéket kínálni. Csak ezek közé lehetett ugyanis becsempészni a legnehezebben emészthető, bár hisszük, a legkívánatosabb falatot: az önmegismerés igényét. Ám mivel végső soron valóban nagyon ízletes a kóstoló, úgy tűnik, egyre többeknek sikerült hozzá étvágyat csinálni.

Az egyes csoportokban a hangsúlyok persze máshova kerültek, az arányokban is mutatkoztak különbségek, de éppen ezért lehet nagyon kedvelni a csoportos tanulást. Mindig a jelen lévők érdeklődése, nyitottsága, koncentrációs állapota, igényei, készségei szabják meg az utat, amin keresztül eljutunk valameddig. Mert vége soha nincs. Ezért is szeretem jobban az önmegismerési folyamat kifejezést használni az önismeret helyett. Az előbbiben benne van a lezárhatatlanság, utóbbi pedig azzal kecsegteti a felületes befogadót, hogy ennek az önismeret nevű valaminek a végére lehet járni. Pedig nem.

Szerencsére még nincs teljesen vége a kurzusnak. És e helyen szeretném jelezni: nem is volt minden előzmény nélküli. Egy nagyon jó konstelláció adódott ezúttal, mégpedig az, hogy a szóban forgó évfolyammal az Integrált társadalomtudományi ismeretek című tantárgy keretei között az előző szemeszterben egy 18 órás előadássorozaton már találkoztam. Mondhatom, nagyon jól jött az előzetes személyes ismeretség, és persze annak a kurzusnak a tematikájára is masszívan lehetett alapozni a mostaniét. Erre pedig a következő félévi Vezetői kompetenciák című tantárgyat fogjuk építeni, amelyet – ez ezek után talán egyértelmű – szintén tréning formájában oktatunk. Judittal, illetve bevonva-bevonzva egy harmadik kolléganőt, Farkas Johannát is.

Az írás végére tartogattam a legérdekesebb és azt hiszem, leglényegesebb közlendőt. Bizonyára – pontosítok: tudom, mert kérdezgetik, – sokakat érdekel mostanában az, hogy milyen vizsgakövetelményt lehet, vagy még inkább milyet érdemes állítani a hallgatók elé egy ilyen kurzus után. Elég hosszú ideje foglalkoztat engem is ez a kérdés, lásd erről korábbi, szintén mesterszakos hallgatókkal folytatott kísérleteim tapasztalatait: Mestervizsga

És talán, lassacskán valami fontosra sikerül rájönnöm. Mivel magam soha nem szerettem az olyan helyzeteket, ahol azt vizsgálták, milyen ügyesen tudom bemagolni a leckét vagy a tételeket, viszonylag hamar olyan vizsgáztatóvá váltam, akit az érdekel, mit ért meg a tanuló mindabból, amit tanul. Hogyan dolgozza fel, hogyan teszi a sajátjává, hogyan használja-hasznosítja az ismereteket, s hogyan válnak azok kiben-kiben alkalmazható készségekké. S persze oktatóként hogyan segíthetek ebben a leghatékonyabban. Ezért aztán mihelyt emeltebb szinten – azaz a mesterszakon – egyre több alkalom kínálkozott arra, hogy vizsgáztatói fantáziámat próbálgathassam, kezdett körvonalazódni az a néhány alapelv, amelyekre fel lehet fűzni sajátos számonkérési módszereimet.

Ezzel a kurzussal egy újabb mélységig sikerült jutnunk, de ebben persze már nemcsak az én fantáziámnak jutott szerep, hanem Judit pedagógiai szakértelmének is. Együtt ötlöttük ki azt a – ráadásul élvezetes – vizsgát, amin keresztül kellett esniük a hallgatóknak. A ’mondjam is, ne is’ jegyében itt most legyen elég annyi, hogy a kurzus egészének fő üzenete szerint mindenki saját magából vizsgázott. Nem volt a szó klasszikus értelmében vett, kézzel fogható tananyag, nem voltak tételek, és nem volt hasonlítgatás, pláne nem volt verseny, kapkodás. Puskázás, csalás sem, mert nem lehetett. Volt viszont mindenkinek egyformán megoldandó gyakorlat, volt előre ismertetett objektív szempontrendszer, volt az egyéni felkészüléshez alapot adó házi feladat és volt idő. És kellett bátorság, kíváncsiság, igény az önreflexióra, kreativitás és motiváció. Ezekből – immár túl a vizsgán örömmel kijelenthetjük – senki nem szenvedett hiányt.

A legérdekesebb vizsgáim egyike volt, amit valaha is tartottam. Kedves Mesterek! Egy nagy köszönet nektek mindazért, amit mi tanulhattunk tőletek, és a magunk részéről a várakozás jegyében, íme az ígéret: folytatása következik. Hamarosan találkozunk.