Volt egy álmom…

Markomban a kapitányok?

2012. október 15-én igazi szép őszi nap volt Bujákon. A reggel ködösen indult, szemerkélő esőben utaztunk lefelé, de mire elkezdődött a délelőtti program, az ég is kiderült. S lassacskán egyre tisztábban láttam azt is, mit keresek én ott, ahol 23 budapesti rendőrkapitány s az ő főnökeik. Mindösszesen úgy negyven, zavarba ejtően magas rangú rendőrtiszt, a Budapesti rendőr-főkapitányság felsővezetői. Kétnapos szakmai továbbképzésben volt részük, amely a rendőri intézkedések jogi és gyakorlati kérdéseit járta körül. Tisztelettel fogadtam el a meghívást a Magyar Helsinki Bizottságtól, a Független Rendészeti Panasztestülettől, a pécsi jogi egyetemről, illetve az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalából érkezett többi előadó társaságában. Anélkül, hogy egymással összebeszéltünk volna, a mondandónk mégis sok helyen egybecsengett. Persze nem véletlenül.

Az úgy kezdődött, hogy híre ment annak a júniusi konferenciának, amelyet a Rendészettudományi Kar „Ezer arcú rendőri intézkedés” címmel szervezett (az említett szervezeteket képviselők egyébként itt is jelen voltak). Akkor egy igencsak érdekes témával léptem fel. Az előadásom címéül a szervezők a következőt választották: „A kommunikáció mint kényszerítő eszköz”. A BRFK most azt kérte tőlem, hogy ugyanerről a témáról beszéljek. A nyári és a mostani felkérést is szívesen vállaltam, mert itt is, ott is volt mit mondanom. Főleg azóta, amióta a hallgatóim az intézkedéstaktikai és a kommunikációs tréningeken oda-vissza hordozzák kedves kollégáim és köztem azt az üzenetet, miszerint az igazi szakember csak a legutolsó esetben (s akkor is jogszerűen, szakszerűen és kulturáltan!) nyúl kényszerhez, fizikai erőszakhoz, ha már semmilyen más – kommunikációs – eszköz nem segített. Ők az előbbiekkel, én az utóbbiakkal igyekszem felvértezni a leendő rendőröket. Igazán örömteli, hogy végre felismertük, hogy mindketten ugyanazt szeretnénk: az intézkedési szituációkat minél gyakrabban a lehető legbékésebben megoldani. Szóval örömmel beszéltem e cím alá rejtve tulajdonképpen arról, hogyan is lehet a kommunikáció az együttműködés eszköze. S persze arról is, hogy ha az mégsem menne gördülékenyen, akkor milyen verbális és nem verbális eszközei vannak az erélyesebb fellépésnek. Annak, hogy szavakkal bírjuk rá a másikat olyasmire, amit egyébként nem tenne meg. Sok esetben ugyanis a rendőri intézkedés során éppen ez történik, s egyáltalán nem mindegy, hogyan.

A júniusi előadás a végrehajtó állományra fókuszált, most viszont valami olyasmivel kellett előrukkolni, ami a tiszt urak érdeklődését is felkelti, s figyelmüket másfél órán át leköti. Ilyen kényelmesen sok időt kaptam ugyanis az előadásra. Örültem neki, hiszen ennyi időbe minden olyan üzenetet sikerült beépítenem, amelyet feltétlenül át szerettem volna adni. Ezek közül itt most hármat emelek ki. Az egyik a Londoni Metropolitan Police 1829-ben lefektetett, ám máig is érvényes 9 alapelve közül az a kettő (a rendőri munka 3. és 4. alapelve), amelyek éppen a kényszerítő eszközök alkalmazásával kapcsolatos ajánlást fogalmaznak meg: „3. A lakosság tisztelete és elfogadása azt is jelenti, hogy megvalósul a törvények betartásának biztosításában a lakosság tevőleges együttműködése. (…) 4. Tudni kell, hogy a lakosság együttműködésének mértéke arányosan csökkenti a fizikai erő és kényszerítés szükségességét a rendőrség céljainak elérésében.” A londoniaknak persze könnyű, mondhatják erre sokan, ők már 183 éve ezt gyakorolják. Nekünk is ideje volna komolyabban hozzálátnunk a tanuláshoz.

A másik üzenetem az az új és a (magyar, demokratikus) rendőrség számára is sokkal praktikusabb, mert sok probléma, ellentmondás megoldásához jó kiindulópontot adni képes rend és társadalmi probléma definíció volt, amellyel ideje volna felváltani a közrend-közbiztonság és a deviancia 21. században egyre használhatatlanabb fogalmait.

A harmadik, ugyancsak fontos mondandóm pedig a következő dilemma köré épült: Vajon a vezetői tevékenységnek valóban a magyar rendészetben még mindig a beosztottakat többnyire kényszerhelyzetben tartó parancs-ellenőrzés-számonkérés háromszögében kell körbe-körbe járnia, vagy ehelyett a visszajelzés adásának-vételének alapszabályait kellene magas szinten elsajátítaniuk és alkalmazniuk a vezetőknek? A munkatársak motiválásában és ezen keresztül a minőségi munkavégzés elérésében ez az eszköz a modern vezetéselmélet (és nem utolsósorban a gyakorlat) szerint is sokkal hatékonyabb. És ennek művészetében a vezetők kezében – pontosabban szájában – legalább annyira ott vannak a kényszerítés szelídebb kommunikációs eszközei, mint az intézkedéseknél a rendőrében.

Nem csupán udvariasságnak szántam, amikor elárultam a jelenlévőknek, hogy azzal, hogy ebben a körben lehettem, egy régi álmom teljesült. Másfél évtizede oktatok a rendőrképzés különböző szintjein, de ilyen „magasra” még nem jutottak el a szavaim. Az ún. kisrendőrök gyakorta kérdezik, hogy mindazokat a társadalmi jelenségeket és rendészeti problémákat, amelyekről beszélgetni szoktunk a foglalkozásokon, vajon a parancsnokaiknak is elmondom-e? Erre sosem tudtam azt mondani, hogy igen, persze, ők is tudják mindezt, és értik, és ez meg ez róla a véleményük. Utóbbiakat persze még ez után az előadás után sem tudom egyértelműen állítani, de most legalább volt alkalmam nekik is elmondani, hogyan látom, miként gondolom. Talán sikerült közvetíteni valamit abból, hogyan látszik „lentről” a vezetői-irányítói kommunikáció. Mert ezúttal nyilvánvalóan e köré is csoportosítottam gondolataim, példáimat.

Az értő, figyelmes és befogadó tekintetek és mosolyok, az előadás végi taps, a főkapitányi gratuláció és a folytatásra utaló ígéret, majd a diplomatikus köszönőlevél persze jóleső érzéssel töltik el az előadót. De örökösen ott motoszkál a fejemben a kérdés: valójában mennyi volt érthető, és mennyi lesz alkalmazható is mindabból, amit koncentrátumként nekik adtam? Az előadás műfaja, bár kétségtelenül látványos retorikai fogásokkal operál, mégis inkább rövid távú hatásra képes. Jó, ha néhány óráig, legfeljebb egy-két napig megmarad az emléke. Igazán hatékonynak a továbbképzésnek egy másik műfaja mondható: a készségfejlesztő tréning, különösen a rendszeres időközönként ismétlődő, egy-egy kiemelt jelenséget-problémát feldolgozó, egymásra épülő képzéssorozat. Egyszerre nem negyven, hanem tíz-tizenkét főnek, s nem másfél órában, hanem két-három napig.

Teljesült hát egy álmom, de máris ott a következő. Remélem, hogy ez az előadás nem az egyetlen, soha vissza nem térő alkalom volt (bár nekem akkor is megérte), hanem egy hosszabb és hatékonyabb együttműködés biztató kezdete. Rajtam nem fog múlni…