Zenebolondok I. – Szereti Ön Brahmsot? És Beethovent? És bírja a maratont?

Zenebolondok I.

Szereti Ön Brahmsot? És Beethovent? És bírja a maratont?

BFZ Műsorfüzet 2015/16. évad

„Amikor a BFZ koncertjét hallgatom, olyan érzésem van, mintha a zenén belül lennék. Körülvesznek a hangok, a dinamikák, a forték és a pianók, és bennem hullámzik a zeneszerző legmélyebb gondolata… Ez varázslat? Igen, ahol Fischer Iván a varázsló.”

(Fenyvesi Gyuláné, a Budapesti Fesztiválzenekar közönségének tagja, 2015)

Ha legutóbb speciális hülyékről írtam, akkor most a zenebolondokon a sor. Közülük is elsősorban  a legmuzikálisabb barátnémnak ajánlom ezeket a gondolatokat, egyenesen – na jó, az se baj, ha a szívén keresztül – a füleibe.

Az elmúlt napokban megint volt néhány élménydús esténk. Zenei – mondom szinte már természetesen. S az is egyre inkább magától értetődő, hogy ezekről végre, rövidebben vagy hosszabban, írni akarok és merek. Hogy tudok-e, az más kérdés. De lassacskán teljesen átszakad az a magam szabta gát(lás), hogy megpróbáljam megosztani az egyébként megoszthatatlant. Hátha néha sikerül. Mert kell, hogy legyen átjárás – emberből emberbe. Legalább az illúziója kell. És a zene ilyen átjáró. Ezért hát: a zene az kell… Pontosítok: nekem kell. S talán annak is, akinek most így, fél-nyilvánosan ajánlom zenei soraimat. Annál is inkább, mert ő érti és bírja – a szót is, a maratont is. Hogy miért vagyok ebben olyan biztos? Két okból. Egyrészt mert évtized óta együtt maratonozunk. Másrészt mert az ezúttal mottóként idézett gondolat tőle származik. Ebben a bejegyzésben és a következőben két-két ilyen, lélekajtó-nyitogató közös zenei élményünkről írok, majdnem időrendben.

Egész napos Brahms-maraton

Művészetek Palotája, 2017. január 22.

14.00 – B-dúr szextett, op. 18

18.00 – h-moll klarinétötös, op. 115

19.00 – I. (d-moll) zongoraverseny, op. 15

20.00 – Nyolc darab, op. 76; Változatok egy Schumann-témára, op. 9

21.00 – Meglepetéskoncert

A maratoni futás sosem érdekelt, sőt, az önmagáért való futást se bírtam soha. Kizárólag valami megfogható, utolérhető (labda, busz) vagy elérhetetlen (ideák, vágyak, álmok) után voltam s vagyok hajlandó futni. Elismerem és csodálom is azokat, akik utóbbiak kergetése helyett a hosszú távú sportokat űzik, de én valószínűleg már így maradok.

A zenei maratonok viszont régóta izgatnak, s egyikébe-másikába hamar bele is kóstoltam. Gyerekként például olyan sok népdalt tudtam, hogy kedves énektanárom biztatására egyszer elindultam egy olyan énekversenyen, ahol a produkció szépségén túl azt díjazták – esetemben első helyezéssel –, aki a legtovább tud énekelni, de hozzá olyan dalt, ami előtte még nem hangzott el. Szerintem jó kezdés.

Sajnos nem volt végeláthatatlan, de kétségtelenül hosszú időnek mondható az a tizenöt évnyi népdal- és tízévnyi klasszikus, azaz összesen 25 évnyi színpadi éneklés, amihez szintén kellett némi kitartás. Ehhez képest csupán hallgatni és élvezni, hogy mások zenélnek, már sokkal könnyebbnek tűnik. De azért ez sem olyan egyszerű.

Akiknek erről a mániámról beszélek, csodálkozással vegyes elismeréssel néznek a zenebolondok e speciális fajtájára, aki órákon át, egész nap, sőt, napokon át képes a zenében elmerülni. Akinek még szünettel is nehezére esik egy háromórás koncertet végigülni, az tényleg furcsállhatja, hogyan tud valaki egész nap Bogányi Gergely semmihez nem hasonlíthatóan bravúros tolmácsolásában Chopin összes zongoradarabjára figyelni, vagy egy nap alatt három Kovalik Balázs rendezte Mozart-operát megnézni. De ez még csak hagyján, mondják, ezek legalább viszonylag könnyű, hallgatható zeneszerzők. De a négy egymást követő Wagner-nagyopera sokaknak már valóban sok(k). Én valahogy – sőt, egészen kitűnően – bírom.

A Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája minden év februárjában rendezi meg egész napos zenei maratonját, ahol egy-egy komponista gazdag életművéből koncepciózusan válogatott műveit vagy maga a Fesztiválzenekar szólaltatja meg, vagy pedig a legkiválóbb hazai művészeket kéri fel erre. Nem kezdem el felsorolni, ki mindenki lépett már bele ebbe a hömpölygő zenefolyamba, mert estig se érnék a végére. Higgye el az olvasó, hogy a művészeti vezető biztos kézzel válogatva írja a felkéréseket. A zenészek pedig boldogan és büszkén fogadják el az egyik legrangosabb hazai zenei eseményre szóló meghívást.

Ez az idei maraton éppen a tizedik volt a sorban. Ugye mondanom sem kell, hogy törzsközönségük tagjaiként mindegyiken ott voltunk? Eddig ugyan még sose hallgattuk végig az egész napot, azaz mind a tizenegy koncertet, de úgy két-három tucat ember mindig van, aki igen. Ezt onnan tudni, hogy a záró koncerten a házigazda, Fischer Iván felállítja és megtapsoltatja őket. Erre a jutalomra nem vágyván, beérjük azzal, hogy kiválogatjuk a koncertek közül azokat, amelyek vagy a művek, vagy az előadók miatt minket leginkább lázba hoznak. A félmaratonisták nevében mondhatom, ez is szép teljesítmény. E műfajban állandó másik felem az a kedves barátnőm, akit itt most többedszer emlegetek. Jut eszembe: tavaly ünnepeltük a huszadik évfordulóját ismeretségünknek. A barátságunk is attól a naptól datálódik, amikor lehuppantam mellé Ugrin Gábor Fővárosi Énekkarának próbáján az alt szólam szélére. Évekig a kóruspróbákon ültünk, a koncerteken pedig álltunk egymás mellett. Aktívan ugyan már nem éneklünk, de azóta is nosztalgikus örömmel hallgatunk egymás mellett. Mindig precíz és megbízható dalos és koncertjáró társam a mostani sorozat egyik szünetében hozta szóba, hogy elkészítette a tízéves leltárt. Így nem kellett utánanéznem, mert kérésemre elküldte nekem a maratoni zeneszerzők csapatának nem nagyság- vagy ábécé-, hanem időrendbe állított névsorát:

2008 – Csajkovszkij; 2009 – Dvořak; 2010 – Beethoven; 2011 – Schubert; 2012 – Mozart; 2013 – Bartók; 2014 – Bach; 2015 – Sztravinszkij; 2016 – Mendelsson és Schumann; 2017 – Brahms

Kíváncsian várjuk, ki lesz a következő. Fischer Iván ezt most nem árulta el, bár máskor a nap utolsó, ún. Meglepetés koncertjén be szokta jelenti. De mindegy is. Akárkit választ, én már úgy vagyok, hogy az ő zenei ízlésében vakon is megbízok. Karmesteri varázsló pálcájával – pricc-pracc-prucc – ide-oda suhintgat, s felcsendül a zene-csoda.

Egyestés mini Beethoven-maraton

Művészetek Palotája, 2017. január 27., 19.45

Beethoven: I. (C-dúr) szimfónia, op. 21

Beethoven: IV. (G-dúr) zongoraverseny, op. 58

Beethoven: V. (c-moll, „Sors”) szimfónia, op. 67

Egyszer már soroltam, kisgyerekként mi minden szerettem volna lenni. Most jutott eszembe, nem véletlenül, hogy szívesen lettem volna zenekritikus is. Zenei vonzódásomat, kritikai érzékemet és íráskészségemet tökéletesen ötvözhette volna az a mesterség. Valamiért ez idejekorán nem jött össze, de ami késik, nem múlik. A mélyen bennem lévő vonzalom most keres magának kiutat, s én bizony hagyom.

Az alábbi gondolatok – bár zeneirodalmi tudásom, műveltségem hiányos – olyannyira találóak, hogy ha írnék ilyesmit, akkor valahogy így tenném. Ezért most, ahelyett hogy saját keresetlen szavaimmal akarnám összefoglalni ennek a Beethoven nevű zseninek az egymás után elhangzó darabjai közötti áthallásokat, idézem a Müpa honlapjának műsorajánlóját:

„Ez a hangverseny amolyan mélyfúrás: a műsor egyetlen szerző műveiből áll össze. Az első és az utolsó darab keletkezése között egy évtized sem telt el, de a komponista által megtett út igen látványos. Beethoven 1799-ben, a műfaj története szempontjából kivételesen gazdag 18. század utolsó évében kezdett el dolgozni I. szimfóniáján. A huszonkilenc éves zeneszerző a Haydn és Mozart által teremtett nagy hagyományt folytatta a zsánerben alkotott első darabjával. Az Allgemeine Musikalische Zeitung tudósítójának lelkes beszámolójában azt olvassuk a bécsi Hofburgtheaterben 1800. április 2-án rendezett hangversenyről, hogy az ítész régen hallott ilyen érdekes koncertet, az est végén felhangzott szimfónia pedig »bővelkedett művészetben, újdonságban és ötletekben«, igaz, a cikkíró sokallotta a műben a fúvósokat. Az 1804 és 1808 közötti négy év terméke az V. szimfónia, amelyet az első tétel kezdőütemei miatt az utókor Sorsszimfóniának nevezett el. A magyarázat magától Beethoventől származik, aki előszeretettel űzött gúnyt a zenéje mondanivalója felől érdeklődőkből, ám az »így kopog a sors az ajtón« magyarázatot alighanem komolyan gondolta. A művet 1809 decemberében a VI. szimfóniával együtt mutatták be, a hangversenyen a két szimfónia között elhangzott G-dúr zongoraverseny társaságában. Ez utóbbit a rohamosan süketülő szerző 1807-ben még maga tárhatta a közönség elé. A korabeli hallgatót sokként érte a nyitótétel meditatív hangú kezdőfrázisa és a darab számos újszerű vonása.”

Innen – mondjuk, hogy objektíven – is lehet közelíteni Beethoven zenéjéhez, de én maradok annak leírásánál, hogy nekem ez az előadás mit adott. Egy olyan estet, amikor újra meggyőződhettem arról, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar világszám. Játékuk mindig lenyűgöz. Pár éve a világ tíz legjobb zenekara közé válogatták őket, s ma már minden jelentős koncertterem ajtaja tárva-nyitva áll előttük. A nemzetközi közönség hangosan ünnepli őket, de ebben a zajos sikerben sose feledkeztek meg az ő tán csendesebb, de hűséges itthoni hallgatóságukról. Fennállásuk 32 éve alatt megszámlálhatatlanul sok és megunhatatlanul sokszínű programot kínáltak nekünk, soha, sehol jottányit nem engedve a világszínvonalból. Valahányszor játszanak, az történik, amit a mottóban barátnőm megfogalmazott. Mondhatnám a költővel úgy is, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, de ez csak részben igaz. Szó valóban nemigen van arra, milyen csoda, amikor még az egyébként gyakran torkát köszörülő, köhögő, cukorkás papírt zörgető budapesti nézőtér is lélegzetvisszafojtva hallgat. A hang sem akad fenn, sőt, újabban – bár a zenészek nem egyértelműen lelkesednek ezért – még énekelteti is őket a kar- és mókamester. Innen üzenem nekik: ne bánják, sőt, legyenek büszkék, mert énektudásukat sok kórus is megirigyelhetné. Higgyék el: egykori karénekesként tudom, miről beszélek.

Fischer sose fogy ki a sziporkázó ötletekből. A minimum, hogy a zenekari tagok állandó mozgásban vannak. Minden egyes darabhoz a legideálisabb hangzást keresve, gátlástalanul ültet át, csoportosít, vonultat ki-be, föl s alá szekciókat, szólistákat. De egymást váltják az egyedi és bátor színpadi megoldások is: jelmezbe vagy rizsporos parókába öltöztetett zenészek, a zenekari sorok közt elrejtett énekesek, madárkalitkában gubbasztó s fel-felrikoltó élő madár, üstdobból előbújó, selyemkötéllel a karmester derekához kötözött afrikai táncosnő – és hosszan lehetne sorolni, hogy túl a zenén, hogyan borzolja-bolydítja a közönség kedélyeit, hogy aztán hirtelen varázsütésre elsimítsa-csendesítse. Azt csinál velünk, amit akar. És mi boldogan hagyjuk, sőt, akarjuk ezt. Az évről évre visszatérő bérletesek április elején izgatottan állják végig a kígyózó sorokat, nehogy lemaradjanak a következő szezonról. Koncert után a liftben egymásra mosolygó idegen, ám a zene által legalább néhány órára összekapcsolódó emberek mosolyognak, örömködnek, kívánnak jó éjszakát.

Külön csodálom, hogyan bírja Fischer ezt a tempót. Mondjuk nincs teljesen egyedül, ez náluk családi vonás. Bátyja, Ádám is hasonló kaliber. Említettem már őt is nemrég, az újévi Teremtés koncert kapcsán, de írok egyszer róla is bővebben. Közeleg az ideje: alig öt hónapot kell várni, hogy Wagner és ő ismét varázsgyűrűjük bűvkörébe vonjanak. Akárhogyan töröm is a fejem, végül mindig arra a következtetésre jutok, hogy a Fischer-testvérek számomra kétséget kizáróan bizonyítják a zene konzerváló és mobilizáló erejét. Ha erőt, tehetséget kapunk, az minket is táplál, de tovább kell adni. És ez működik. Egyszer még kóristaként a Fesztiválzenekarral együtt léphettem föl, s így én is részt vehettem Fischer Iván próbáján. Kedélyesen, a vendég fellépőkkel előzékenyen, ám kíméletlen maximalizmussal dolgozik és dolgoztat, kétséget nem hagyva afelől, hogy próbateremben és színpadon pontosan az és úgy történik, aminek és ahogyan szerinte kell. Kizárólag a legmagasabb minőség érdekli, s ehhez csak azon a hőfokon lehet eljutni, amelyen ő lobog. Örülök, ha csak néhány óra és csupán egyetlen produkció erejéig is, de beleláthattam ebbe a műhelymunkába. Ami pedig ebből az izzó kohóból kikerülő zenei élményt illeti, azt csak felsőfokon tudom méltatni…