Demokrátorok és motivátrollok

Demokrátorok és motivátrollok

Négy nap, három félév, két csoport – egy álom?

Legutóbb a Pál utcai fiúk című zenés darabból vett idézetnél hagytam abba: „Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?” Akkor azt írtam, kellenek az álmok, kell(ene) a csapat, s hogy ezt nem lehetetlen megvalósítani, azt legalább ennek a különlegesen szép előadásnak a varázsa alatt ideig-óráig elhihetjük. Azóta nekem erre a hitre egy körülbelül két hétig tartó időszak adatott. Ez nagyjából úgy jött ki, hogy két-két napot készültem, négy-négy napig tartottak a tréningek, s utána egy-egy napig egyszerűen nem tudtam kijönni a hatásuk alól…

Az alábbiakban közvetlenül négy tréningnap történetét, közvetve három egyetemi kurzus ívét, közelebbről két tanulói csoport dinamikáját és egy egészen távoli álom képeit próbálom felvázolni és emlékezetből elmesélni. Szerencsére nem rém-, s nem is lázálom ez, mint Nemecseké volt, de azért úgy gondolom, álom. Még ha luxuskivitelben is. Lehet, hogy sokan azt gondolják, álmodozni veszélyes, de sebaj: aki nem kockázatvállaló típus – és a hosszabb szövegeket sem bírja –, nem kell tovább olvasnia. Aki viszont szeret – éppen most velem – álmodozni vagy emlékezni, legalább az olvasást folytassa. Vagy ha nagyon bátor, az álmodozást is.

***

Régóta úgy tartom, hogy a tanterem a valóságtól elvont tér. Nem olyan terep, mint például a munkahely, ahol mindennek konkrétan és komolyan tétje van (ezért is kellene a munkát komolyan venni). Itt lehet játszani, vagy legalább időnként, ha a különös szerencse úgy hozza s mindenki benne van, megkísérelni a játékot. Egyébként mit beszélek? A játéknak igenis van tétje, nagyon komoly dolog. Mondhatni szent. És szabályai is vannak, amelyek sérthetetlenek. Így a játék számomra szent és sérthetetlen. Tehát a tanterem mint játéktér is az. Nekem biztosan.

Nem akarván viszont megsérteni csoportos diszkrécióinkat sem, legutóbbi tantermi játszótársaimnak szeretnék ezúton még egyszer kollektív köszönetet mondani. Utólag, egy részleteiben kidolgozott, megérlelt és így talán letisztult írásbeli összefoglalásban. Nekik persze nem tartozom már ezzel, de magamnak igen. Mert látni szeretném így egyben az egészet, s bevallom: jó újra és újra átélni. S míg átgondoltam és papírra vetettem, szükségszerűen ez történt.

Kezdem azzal, hogy mint oly sokszor a környékemen, a szellemi munka a sziporkákat most sem nélkülözte. Ezek közül a két legjobbat lehetetlen nem „kifecsegnem”. Annyira a kurzus lényegét ragadták meg – hiszen vezetésről, vezetőkről és munkatársakról volt szó –, hogy amikor meghallottam, azonnal tudtam, hogy ennek az írásnak a címét adják majd. A ’demokrátor’ szót a demokratikus és autokratikus (diktatórikus?) vezetési stílus sajátos ötvözetére találta ki egy résztvevő. Szerinte a határozott, következetes, célra törő, önfegyelmet és fegyelmet tartó, eközben azonban mélységesen emberséges és ezért valódi tiszteletnek örvendő vezetőt nevezhetjük így. A „motivátroll” tiszteletbeli címet pedig az egyik csoportnak az a tagja kapta, aki nemcsak mások számára látványosan, de bevallottan is szívesen trollkodik, ám hamar kiderült, hogy ezt leginkább saját maga, a csoport vagy éppen a vezető számára nehéz helyzeteken való átsegítés, vagyis tulajdonképpen a motiválás céljából teszi.

Apropó diszkréció. Lehet, hogy ezzel az egész írással így is túl sokat árulok el, miközben egészen biztos vagyok abban, hogy senkit nem árulok el. Hacsak nem – ismét – valamicskét annak a titkából, hogy szerintem hogyan lenne érdemes és hogyan lehetne egy tanulási folyamatot irányítani. Nyilván nem ez az egyedüli, pláne nem tökéletes és nem is üdvözítő módszer, de hogy elgondolkodtató és maradandó élmény, az bizonyos. Az egyik tréning utolsó napjának éjszakáján az egyik csendesebb játszótárs trénernek írt hosszú levele talán elég bizonyíték lenne – ha lehetne. De többek között ez az, amiről hallgatni illik és kell is. Legyen elég a tény, hogy ilyen is van. S nem is egy. Az azóta eltelt napok a hangosabb játszótársakban is érleltek hosszabban kifejtett visszajelzést tartalmazó levelet az együtt végzett munkáról s annak hatásáról. Ezekért mindig különösen hálás vagyok.

De mit műveltünk? Vagy inkább kit? Magunkat, egymást és a mesterségünket is. A hallgatók a különböző rendészeti szakterületekről származó ismereteiket és tapasztalataikat hozták, én pedig a klasszikus és modern, sőt, egészen innovatív oktatás-módszertani elemek egész arzenálját vonultattam föl. Egyéni, kis- és nagycsoportos munka, időnként már-már performance-ba hajló tréneri és résztvevői prezentáció, csoportvezetői önkény és demokrácia, választás és szavazás, kijelölés és sorsolás, kinevezés és delegálás, döntés és dilemmázás, összefoglaló tudósítás, sírás, rívás, kacagás, csend, morgás, könnyhullatás, Mester Café és élménypedagógia, menedzsment és integritás, vezénylés és vezetés, manipuláció, irányítás, facilitálás, moderálás, meggyőzés, vita, elfogadás, elengedés és ragasztgatás, összegabalyodás és kicsomózás – folyamatos, négynapos tömény alkotás.

A szellem csúcsairól ereszkedtünk vagy épp zuhantunk az érzelmek komor kútjaiba, hogy aztán egy közös intellektuális és lelki hullámvasútra felülve menekülhessünk akár trandszcendens dimenziókba, vagy éppen poroszkálhassunk – egyesek számára unalmas, száraz, poros – elméletek ösvényein. Mindnyájan nagy és szép utat jártunk be, s tán hihetjük: voltak közösen megtett szakaszok is. Az én értékelésem szerint a kijárat felé közeledve egyre több.

Az útvonalat s az egyes megállókat mindig a tréner tervezi. De ha csoportos utazásra vállalkozik, már a tervezéskor tudnia kell, s számol is azzal, hogy az előre kijelölt útról szükségszerű lesz a letérés. Igyekszik megjósolni, hol, merre lesznek pihenők, megtorpanások, visszafordulások, hirtelen kanyarok, emelkedők vagy szakadékok, de nem jön zavarba, ha ezek máshol vannak, mint ahol gondolta. Ismer néhány kerülőt, mégis, legtöbbször úgy kell működnie, mint egy GPS. Tervezés, tervezés, újratervezés – napról napra, modulról modulra. És ez így is szerethető, sőt, a változást jól kezelő (most mondjam, hogy menedzselő?), irányító típusú személyiség számára ez kifejezetten kellemes üzemmód. Az ilyen embert sokkal inkább zavarja, ha nem lehet letérni az előre, főleg a mások által megszabott útról. Lételeme a rögtönzés, abban teljesedik ki igazán. Valószínűleg számára ez a szabadság legkézzelfoghatóbb jele. Olyan neki, mint a szabad levegő, s ezért fulladozik, ha elveszik előle.

A szakemberképzésben részt vevő hallgatók előszeretettel mondogatják, hogy a tanulási folyamatban irányítóként működő tréner dolga sokkal könnyebb, mint kint, a – nem ritkán véres – valóságban, munka közben, különösen a rendészeti tevékenységek terepén. Első ránézésre ez valóban így tűnik, hiszen a tanteremben nem dolgozunk, hanem „csak” tanulunk. Gyakorolunk, kísérletezgetünk, mint valami laboratóriumban, s ha nem sikerül, akkor sincs semmi következménye. Ez egyáltalán nincs így.

Sokáig nem tudtam jól érvelni ez ellen a felfogás ellen, de most valahogy úgy érzem, sikerül megfogalmaznom, mi a gondom vele. Aki így vélekedik, a tanulásnak nagyon kis jelentőséget tulajdonít, miközben ha jobban belegondolunk, minden azon múlik, hogyan tanulunk. Ettől a hogyantól függ ugyanis az, hogy mennyire, milyen mélyen, milyen színvonalon tanuljuk meg, amit kell. Vagy amit kellene. Ez még akkor is igaz, ha elképzelünk egy olyan ideális képzést, amikor egyértelműen tisztázott, hogy mit kellene tudniuk a végzetteknek, amikor elhagyják a szakmában rájuk váró nehézségekhez képest mindenképpen biztonságot adó iskolapadot. A „tanár” dolga többek között éppen az lenne, hogy ezt az átmenetet minél inkább megkönnyítse. A képzésnek pedig minden olyasmire fel kellene készítenie, ami az iskola falain kívül a szakemberekre vár.

Különösen nehéz mindezt egy olyan speciális képzésben, amelynek célja a vezetés-irányítás mesterségének elsajátítása vagy továbbfejlesztése, ráadásul a rendészetben.

A hallgatók kiforrott személyiséggel rendelkező felnőtt szakemberek, vagyis sokéves, évtizedes tapasztalatuk, tudásuk, saját élményük van mindarról, ami itt a tanulás tárgya. Vezetettként vagy maguk is vezetőként saját élményeik a rendészet hétköznapjaiból, azaz egyáltalán nem mesterséges, előre megtervezett, módszertanilag felépített, jól strukturált mintha-szituációkból táplálkoznak.

Számomra a legszebb pillanatok, nem ritkán percek, órák mégis azok, amikor fordul a kocka, s a hallgatók tesztelik, vizsgáztatják a trénert. Bár ők nem tudják, de a fentiekből már kiderülhetett nekik is: a tréner egyfolytában vizsgázik, hiszen minden fenti elvárásnak meg kell felelnie ahhoz, hogy hitelesnek fogadják el a résztvevők. Mégis az alkalmi, előre kieszelt, közös megegyezésen alapuló kis „összeesküvéseket” kedvelik. Nos, ha valaki ezt még nem próbálta volna, íme a kimondottan tréner-nyúzó teszt hozzávalói:

- legalább egy, de inkább több, minél kényesebb téma, amelyekről egyébként is nehéz beszélni, nem még a csoport nyilvánossága előtt (de erre azért hadd ne adjak ötleteket…);

- néhány bátor és kockázatvállaló csoporttag, akik tudják és felelősséggel bevállalják, hogy összeesküvésük negatív következményekkel járhat önmagukra (kizárás), a csoport egészére (a dinamika teljes szétzilálása) és a trénerre is (sírva kirohanás);

- egy olyan tréner, akiből inkább azt nézik ki, hogy a futva menekülés helyett az ilyet kifejezetten szereti, s élvezi, ha meg tud felelni a számára rendezett „vizsgán”, mert tudja, éppen ez a bizonyíték avatja a „mesterek mesterévé”. Akin vizet prédikálva nem bort iszik. Aki magától értetődő természetességgel fogadja el, hogy a nehezen meggyőzhető, kemény jellemek, amilyen ő maga is, bemondásra nem, csak megtapasztalva hisznek el bármit is.

Nos, mivel mindez együtt volt, a tesztet ezúttal ki nem hagyták volna bátor és felelősségteljes hallgatóim. Még majdnem fogadást is kötöttek, hogy vajon állom-e a sarat. De mivel nem hogy sár nem volt, de még csak porszem sem került a gépezetbe, hát különös mestervizsgáztatásom végeztével bevallották csínytevésüket. Én pedig egyszerre voltam büszke rájuk, hogy ilyesmit kieszeltek és merészeltek, és magamra, hogy megfeleltem a kihívásnak. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a csoportfejlődésnek már abban a fázisában jártunk, amikor a csoport kitűnően ráérzett, hogy éppen annyira tehetnek meg velem bármit ők, amennyire velük én. Ami történt, a tökéletes, kölcsönös bizalom, az ún. interdependencia jele volt. Ez a kollektív hatékonyság egyik garanciális feltétele, amiről egyébként a kurzusokon elméletben is tanultunk. Csak azért ismétlem el, mert utólag is jó tudatosítani, min mentünk keresztül.

A legtöbben, amikor vezetésről-irányításról beszélnek, úgy gondolnak az irányítóra, mint aki másokat irányít. Ezt pedig – megjegyzem: érthetően – sokan nem szeretik, kifejezetten rosszul tűrik. Minél konokabb az irányítás alá vont személy, annál inkább számíthat az ellenállásra az őt mindenáron irányítani akaró. A kiszolgáltatott alattvalókat, alárendelteket, beosztottakat – milyen kifejező szavak – személyes függésben tartó vezetőt, hiába vív érte, valódi elismerés nem fogja övezni. Mihelyt a felügyelete és befolyása alól kikerülnek a dolgozók – akik persze törekszenek is erre, hiszen az állandó kontroll elviselhetetlen, demotivál és apatikussá, önállótlanná, cselekvőképtelenné tesz –, a vezetői (ál)tekintély csorbát szenved. Nyilvánvaló, hogy hosszú távon magas színvonalú teljesítményt így nem lehet elérni.

Ha azonban úgy tesszük fel a kérdést, hogy mit és hogyan irányítson a vezető, a válasz valami ilyesmi lehet: azokat a folyamatokat, amelyek révén a munkatársak hatékonyan végezhetik a tevékenységeiket, a nekik adott részfeladatok teljesíthetőek, ennek révén az egész munka eredményes, s így a kitűzött célok elérhetőek. És egyáltalán nem mellesleg: közben a folyamat résztvevői a lehető legjobban érzik magukat. Ha valamilyen szolgáltató jellegű szakmáról beszélünk, ehhez számításba kell venni az ügyfelek elégedettségét is. Ez bizony már-már művészet.

A legnagyobb művészet pedig mindezt úgy tenni, hogy az irányító szinte észrevétlen maradjon. Ismert fogalom erre a vezető/vezetés nélküli vezetés, vagy még elvontabban: a cselekvés nélküli cselekvés. Ez úgy jön létre, hogy a csoporttagok a köztük lévő kapcsolatoknak, a munkakörülmények és feltételek biztosításának rejtett, gyengéd terelgetését ösztönösen érzik, mert jótékony hatásait saját magukon, egymáson, a munkájuk eredményén és közvetve az ügyfeleken is tapasztalják. Hogy ez az állapot kialakuljon, azon persze a vezető és a csoporttagok is hosszan, nagy energiák befektetésével, sokat és módszeresen dolgoztak. Az energia-befektetés azonban bizonyosan megtérül, s hosszú távon már könnyebb lesz ennek a kényes egyensúlyi állapotnak a fenntartása.

Pontosan ugyanezeket kell tennie a tanulási folyamatot irányító trénernek is. Már ez se könnyű, de ezen kívül van még néhány körülmény, amivel a munkahelyen zajló folyamatok irányítójának nem kell számolnia. Ez pedig a tréneri szereppel járó felelősség. Az tudniillik, hogy ha ő nem jól teszi a dolgát, akkor annak a rendkívül káros következményei hosszan tartanak. Ha a tréner szakmailag és módszertanilag is tudatosan felkészült, kellően bátor, nem fél a veszélyektől, szereti, amit csinál, jól bánik az emberekkel, és még önmagát is a helyén kezeli, nagy bajt nemigen okozhat. Ha azonban mindez nincs így, akkor a tanítványok nagy hiányosságokkal kerülnek ki az iskolapadból, s azok pótlása később nyilvánvalóan a munka rovására fog menni, már ha egyáltalán lesz rá lehetőség. Ezért haragszanak sokan a képzésre, mert haszontalan időpocsékolásnak tartják. S valljuk be, sokszor sajnos igazuk van.

Ha ez a felelősség nem volna elég, van egy másik különbség is, amitől a tanulási folyamat irányítójának elképesztően nehéz a helyzete. Nem elég, hogy mindent csinálnia kell, amit egy vezetőnek, de mindezt színpadon, reflektorfényben. Mert a tanulásban részt vevők bizony árgus szemekkel lesik minden apró mozdulatát. Méricskélik, tesztelgetik – mint láttuk, akár kényük-kedvük szerint.

Az „már csak” ráadás, hogy mindezzel szüntelenül szembesítenie is kell a nézőket, illetve magát. Folyamatosan reflektálnia kell a többiekre és az egész folyamatra, illetve elemezni saját megnyilvánulásait, érzéseit, döntéseit, megoldásait, köztük hiányosságait, hibáit is.

Ezzel a Goleman-i értelemben vett „három fókuszú vezető” szó szerinti iskolapéldája kell legyen. Ebben az üzemmódban a tudatosság és a fókuszált figyelem maximumán kell működnie, s ebben tartania a résztvevőket is, akiknek így tud folyamatos betekintést nyújtani a kulisszák mögé, miközben persze dolgoztatja őket. Beavató színház ez a javából, amit a résztvevők elég nehezen viselnek. Nem is csoda, hiszen ez a koncentrált figyelem nagyon sok energiát igényel, ráadásul nincsenek is hozzászokva. Ha viszont menet közben meg-megállva és utólag összegezve sikerül racionalizálni, mi és miért történt, az sokkal hatékonyabb tanulást eredményez, mint ha ezt az energiát megspórolnánk. Így hát a befektetés talán mégis inkább megéri. Hosszú távon, persze.

Ami ebben a sajátos megvilágításban a tanulók szeme előtt feltárul, néha sokkolóan új, nem mindig szép és kellemes. Ettől is olyan nagyon nehéz és nagyon összetett az efféle módja a tanulásnak. Ám éppen ezért kell ilyen intenzíven a részesévé válni. Így nagyobb az esélye, hogy látjuk, átlátjuk, átérezzük, megismerjük és ezáltal megértjük, mi történik bennünk, másokban és körülöttünk. Mert a vezetőnek – legyen akár formális, pozicionális, akár informális, funkcionális vezető – éppen erre a három dologra kell fókuszálnia. Ha ezt hatékonyan akarja csinálni, akkor meg kell tapasztalnia, és intenzíven kell gyakorolnia a három fókuszú figyelmet, ami komoly munkát igényel. Ha csoportos tanulási folyamatban tanulhatja és gyakorolhatja, akkor egy fajta kísérleti szerepbe kerül, amit el kell tudnia viselni. Nem könnyű alávetnie magát egy nagyon határozott és tudatos irányításnak, amelyet a tréner érvényesít. Mint valami demokrátor… De az ilyen tanulási folyamatban részt vevőnek fontos tudnia, hogy soha nem ellene, hanem érte és vele történik minden. Soha nem leplezett módszerekkel, hanem mindent átláthatóvá téve. Ezért kell a folyamatos és néha hosszas és nem mindig kellemes elemzés, visszajelzés önmagukról, egymásról és az elvégzett tevékenységről. Aki ezt megérti, sokat nyer.

A záró kurzus nyitányaként egy hirtelen ötlettől ihletett új módszerrel térképeztem fel a csoporttagok igényeit. A tréning elején most is, mint rendesen, ki kellett deríteni, mi az a cél, amelyet kitűztek, mielőtt így együtt valószínűleg utoljára beléptek ebbe a tanterembe. Megkértem őket, hogy egymástól függetlenül írjanak fel egy szót egy-egy színes kis lapra. Elmondtam azt is, hogy az így összegyűlt szavakból egy csoportmottót szeretnék kitenni a falra, amelyet ily módon közösen fogalmazhatunk meg. A csoport részeként tekintve magam én is felírtam egy szót. Miközben ők egy másik feladaton dolgoztak, úgy tízperces dominózás után kipótolva a nyelvtanilag és logikailag hiányos szófüzért, megszületett a két hosszú – 59, illetve 39 – szóból álló egy mondat a tanulásról. Bár nehéz volt az alkotás, mégis vélhetően százszor könnyebb, mint Illyés Gyulának, amikor 1950-ben megírta 564 szóból álló Egy mondat a zsarnokságról című versét.

Ez is biztos véletlenül jut eszembe. Annyira vágyom rá, hogy ami a tanteremben történik, az ne tanításnak álcázott zsarnokság, hanem játékos, közös alkotás, tanulás legyen. Ezért én ugyan megszerkesztettem a mondatot, de nem akartam anélkül véglegesíteni, hogy meg ne vitatnánk, elfogadják-e a saját egy-egyszavas hozzájárulásukat adó résztvevők. Mielőtt ők a kiadott feladatukkal színre, én pedig a székre léptem volna, hogy a hosszú mondat papírlapjait felragasszam a falra, megmutattam, mi történt a közösbe bedobott szavakkal. Kiderülhetett, ki mit is értett azon, amit felírt, így az is, ki mit értett vagy fogalmazott félre. S igaz ugyan, hogy nem túl könnyen és gyorsan, de végül arra a demokratikus konszenzusra jutottunk, hogy a mottót a csoport elfogadja. Így hát az a négy napon keresztül a szemünk előtt lebeghetett, s rá-rápillantva, óhatatlanul is közös hivatkozási alappá lett. A tréning végén pedig jó segítség a leltárhoz. A színes ragasztható lapok adták az egyik keretét az egész idő alatt írogatott, gyűjtögetett, rakosgatott, végül az egyik falat teljesen betöltő közös memóriafalnak. A másik keretet pedig az ajtófélfa. Ide tettünk félre minden olyasmit, aminek a helyre kerülése nélkül nem érhetett véget az alkotás. Az ajtónak aztán később – bizonyos belépési engedélyhez szükséges feltételek teljesítése során – is jelentősége lett, de mindent tényleg nem mondhatok el…

Akik ismerik azt a környezetet, amelyet én alakítok, azt mondják, rendmániás vagyok. Büszkén vállalom. Igen, szeretem, ha a dolgok – és nemcsak a tárgyak, hanem a gondolatok és az érzések is – a helyükön vannak, s kész is vagyok sokat dolgozni azon, hogy odakerüljenek. Még jó, hogy a rendészeti oktatásban dolgozom, mert így talán nem annyira számít kirívónak, hogy vallom: mindenhol rendnek kell lenni. Kívül, belül. Azt is vallom, hogy ha körülöttünk rend van, akkor ahhoz jó viszonyulni. Megfoghatóbbá, láthatóbbá és ezáltal érthetőbbé válik minden. Nemcsak praktikus, de érdekes is tudni, mi honnan származik, hol van éppen, mivel függ össze, mi következik belőle, hová tart és hová tartozik.

Persze nem az önmagáért való, azaz funkciótlan, statikus, mesterséges rendet szeretem, hanem sokkal inkább az értelmes, dinamikus és természetes rend(szerek)et. S még inkább azokat a folyamatokat, amelyekben ezek a rendszerek létrejönnek, értelmezhetőek, elemezhetőek és alakíthatóak. Amikor a dolgok úgy kerülnek helyre, hogy egy belső logika, összefüggésrendszer, hálózat, mátrix – hívjuk bárhogyan is – rendezi el őket.

Amikor jövök a nagy, üres, fehér flipchart papírjaimmal és a színes kis cetlijeimmel, s arra kényszerítem (ebben kíméletlen, azaz vállaltan demokrátor vagyok!) a résztvevőket, hogy írogassanak, jegyzeteljenek, sőt ha lehet, rajzolgassanak rájuk, s mondják el, helyezzék el, rendezzék át nyilvánosan, amikor csak ingerenciájuk támad, ezt bizony eleinte nemigen szokták szeretni. Mert nem értik. Azt hiszik, ez a mániám, s csak őket akarom bosszantani ezzel az állandó rendrakosgatással. Pedig nem. Mivel minden gondolat, érzés, ami egy tanulási folyamatban felvetődik, állandó mozgásban van, én csak azt csinálom, amit ez a belső rendszer diktál: a rendezgetéssel igyekszem láthatóvá tenni mindazt, ami történik.

És persze megfelelni annak az eleve elrendelésnek, hogy az óvodában dominó volt a jelem. És ez teljesen komoly. Hogy ennyi évtizedet kellett várnom arra, hogy rájöjjek az óvó néni vagy a saját akkori választásom következményeire, azt viszont nem gondoltam volna. De mit van mit tenni, ez már így marad, s egyáltalán nem bánom. A dominó ezúttal tudatosan is játszott, és a záró élményelem végén az utolsó is a helyére került. S Charlie-tól tudjuk: “Mindig az utolsó a legjobb…”

Hogy ezeknek a kollektív emlékezetet segítő dominó-falaknak az adott téma szempontjából is mekkora jelentőségük van, arra az írásra kényszerített résztvevők csak lassacskán szoktak rájönni. Ezt bizonyítja, amikor meg-megállnak, beszélgetnek egy-egy ábra, felirat előtt, sőt, a kurzus végén lefényképezik a „falat”, elviszik magukkal. Mert pontosan ez a funkciójuk ezeknek a közös alkotásoknak: a vizualitás erejével összerendezni és befogadhatóbbá, érthetőbbé, használhatóvá és megőrizhetővé tenni, ezáltal még mélyebbre vinni az információkat, a tudáselemeket, amelyek egyébként is beilleszkednek a maguk helyére. Mindabba a már korábban is létező rendszerbe, amivel a résztvevők beléptek a tanulási folyamatba. Azt tapasztalom, hogy ez a beépítés egyszerűbb és hatékonyabb, mert módszeresebb. Éppen ez a konstruktív, kooperatív pedagógia lényege. És olyan is szokott történni, hogy egy-egy feljegyzést tartalmazó cetli lekerül – aki feltette, le is veszi, s összegyűri, vagy együtt kidobjuk. Fölöslegessé válik. Így jártunk most is, bár csak két felirattal. Itt most nem fontos, mi állt a papírokon, de a csoport számára szép, komoly, szimbolikus üzenete volt az összetépésnek.

Egy vezetői készségeket fejlesztő kurzuson fontos, hogy ne csak minden, de mindenki a helyére kerüljön. A csapat attól csapat, hogy mindenkinek szerepe van benne, s így, együtt többek, mint egyenként. Az utolsó tréningnap egy speciális, a résztvevők által kifejezetten csapatépítőként aposztrofált epizódjának megszervezése tökéletes példája volt ennek a csapatmunkának. Jó, szép volt látni az utolsó napi munka gördülékenységét, színvonalát, hatékonyságát. Az addig nagyon intenzíven irányító és ettől persze igencsak fáradt trénernek már csak egy-egy pillanatban kellett beavatkoznia, ránéznie a magától működő csoportra, s szinte leszüretelni az elvégzett egyéves munka résztvevők általi tartalmi összefoglalását és strukturálni a visszajelzéseket. Ezeknek egyébként az összes létező módját gyakorolhattuk. Adtuk és kaptuk, fogalmaztuk és írtuk, énekeltük és lerajzoltuk, egyenként és csoportosan, diszkréten és nyilvánosan, szavak nélkül és hangosan.

A csoportmunka utolsó szakasza szinte már alig kívánt beavatkozást, legföljebb csak néhány egészen szelíd kérdést, gesztust, könnyed beintést. Mint zenerajongó tudom, mert láttam: Leonard Bernstein szokott és tudott ilyet, amikor már elég idős volt ahhoz, hogy ne akarja mindenáron vezényelni az ő minden mozdulatát, arcrezdülését ismerő zenekarát…

Említettem, hogy a kezdetben közösen megfogalmazott és elfogadott mottót a záráskor az értékeléshez is használtuk. Maga a két konkrét mondat csoporttitokként kezelendő, ezért a kívülálló, ám kíváncsi olvasó e sorokból kénytelen kihámozni őket. Mert persze hogy közéjük rejtettem. Akik viszont ismerik, azoktól költőien kérdezem: éppenséggel nem ezt az egy közös álmot álmodtuk három szemeszterben és most két alkalommal négy napba sűrítve? A szimbolikus, de mégiscsak Mester okleveletek átadójaként és saját (másod)Diplomája átvevőjeként Kata-nár-nőtök büszkén és nyugodt lelkiismerettel mondhatja nektek: De bizony, mégpedig mindannyian mesteri fokon!

Szeretettel gratulálok ehhez a derekasan végzett közös és értékes munkához. De pontosan tudjátok: az, hogy hogyan s kinek a javára használjátok az itt átélteket és tanultakat, a ti lelkiismeretekre van bízva.