Digitális vendégnaplók 24.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Futtában
Legutóbb a doktori órákon szerzett élményeimről számoltam be, de úgy gondoltam, hogy azokat kiegészítem más kollégáméval is. A választásom két okból esett Héra Gáborra. Egyrészt kellőképpen vállalkozó szellemnek éreztem ahhoz, hogy igent mondjon a kérésemre, és ez be is jött. Másrészt, mivel kutatás-módszertani szakember, különösen érdekel a véleménye arról, hogy szerinte hogyan digitalizálhatók a doktori iskolai tanulmányok. Ám olyan krónikus időhiányban szenved (megjegyzem, ezzel nincs egyedül), ami már-már azt mondatta vele, hogy nem vállalja a vendégszereplést. Márpedig én semmiképpen nem akartam róla lemondani.
Ismervén, hogy mennyire lendületes – és persze azt se hittem, hogy majd épp egy sokszínű módszertanásznak jelent akadályt az időhiány –, egyszemélyes szerkesztőségem gáláns és egyedi ajánlattal állt elő. Azt tanácsoltam neki, hogy ha autóvezetés, gyerekfelvigyázás vagy épp kávézás közben – futtában, folytatásokban – fel-felmondja gondolatait, én szívesen lejegyzem őket, és varázsolok belőlük szöveget. Mondanom se kell, hogy az ötlet azonnal megtetszett neki, és vállalta ezt a sajátos öninterjút. A hangfájlokat eddig csak sima üzenetek továbbítására, a tudományos életben pedig interjúkészítésre vagy saját gondolataim rögzítésére használtam. De hogy más hanganyagából fabrikáljam meg tulajdonképpen az ő szövegét, hát ez eszembe nem jutott. Bár a technika nyilván csak nekem új, hisz az újságírás ezen alapul, de hát nem vagyok én zsurnaliszta, kérem szépen! Gondoltam, most próbát teszek, hisz szükség törvényt bont.
Meg kell mondanom, hogy ezzel a szerző szájából elhangzó vendégszöveggel se volt több bajom, mint egy írásos változattal. Két okból. Egyrészt azokkal se volt sok bajom. Szeretetből, lelkesedésből születtek ugyanis. Legföljebb ha ritka fogú fésűvel kellett őket átsimítani, egyébként szerzőik örömére is. Másrészt meg Gábor – hiszen sokszor hallottam előadni – nagyon jól beszél, úgyhogy mondatait tényleg csak az írásbeliség szigorúbb stilisztikai szabályainak kellett megfeleltetni kicsit. Örömmel, élvezettel gondoztam szövegét, hisz ez a dolgom, na meg annyira örültem annak, hogy bekapcsolódott az ezúttal szó szerinti párbeszédbe, hogy ezt az áldozatot meghoztam neki. És miközben hallgattam, olyan volt, mintha beszélgetnénk.
Nem mellékesen az ügynek is tartozom ennyivel. Akartam, hogy a doktori iskola oktatói kara is képviseltesse magát a sorozatban valahogy, főleg így a záró akkordokhoz közeledve, mint olyanok, akik betetőzik a tudomány iránt magas szinten is érdeklődők tanulmányait.
Következzen hát utolsó egyetemi vendégbloggerem hangjához a magyar felirat, amely a Kata szinkronstúdióban készült. Jó ez a kaláka! És alanyom rugalmasságáért is hálás vagyok. Köszönöm is neki ezt a különleges kommunikációs kalandot!
Héra Gábor: Óh, azok a boldog békeidők!
Óh, azok a boldog békeidők, amikor még a folyosón lebzselő hallgatókat el lehetett csípni és be lehetett terelni órára! Amikor még a menzán várhattam ki, hogy a hallgatók befejezzék az étkezést, elmélázzanak a desszert fölött, majd a kávéjukat szürcsölve próbáljanak visszatalálni a kutatásmódszertan világába. Milyen jó volt véletlenül összefutni a büfében és beszélgetni arról, hogy egy kutatási terv vagy egy adatfelvétel kapcsán milyen problémák, dilemmák és kérdések merültek fel. Úgy tűnik, mintha mindez ezer évvel ezelőtt lett volna. Ezeknek a spontán emberi találkozásoknak és beszélgetéseknek most kevesebb esélye van. De mindez nem jelenti azt, hogy a digitális oktatásnak ne lennének meg a maga szépségei.
Mert az online oktatás jó! Több okból is. Kevesebb időt vesz igénybe, hiszen nem kell órákig zötykölődni buszon, villamoson, metrón, nem kell dugóban ülni a saját autónkban ahhoz, hogy egy órára eljussunk. Kreativitást igényel, hiszen minden résztvevő óhatatlanul digitális ismeretekre tesz szert, és kénytelen átgondolni, hogyan tanítson vagy éppen tanuljon online. Rugalmasságot tesz lehetővé: nem egyszer konzultáltam már hallgatóimmal este, korán reggel vagy éppen egy kávézóban ülve. Ráadásul az oktatók óhatatlanul bepillantást nyerhetnek a hallgatók életébe. Láthatjuk, hogy az óráinkra járók milyen képeket szeretnek és tesznek ki a falra. Megtudhatjuk, hogy hívják háziállataikat. Végigkövethetjük gyerekeik küzdelmeit az online oktatással. Ez a fajta bepillantás számomra nem egy kutatás-módszertani lehetőséget, nem egy résztvevő megfigyelői szituációt jelent. Ezek a körülmények inkább arra emlékeztetnek, hogy nemcsak nekem nehéz az online oktatás keretében oktatni, ezzel együtt lelkesíteni, bevonni és figyelmet fenntartani. A hallgatóknak is megvannak a maguk nehézségei, nekik is meg kell küzdeniük ezzel a sokunk számára még új, ismeretlen oktatási formával.
Hiszen az online oktatásnak is van egy olyan része, amit megküzdésnek lehet tekinteni. Személyesen könnyebben tudunk reagálni egymásra, hamarabb ismerjük fel mások gesztusait, érzéseit és igényeit. Például nagyon könnyen lehet azonosítani azt a mélypontot, amikor a hallgatók kezdenek elszenderedni; legjobb jele ennek az ablakon elmélázva kitekintők arányának ugrásszerű emelkedése. Ahogy az is érzékelhető, hogy az órán jelen lévőknek mikor csillan fel a szemük, mikor szeretnének beszélgetni, kérdéseket feltenni, vitázni egy adott kérdés kapcsán. Az „offline világban” ráadásul jobban tudunk figyelni ezekre a jelekre, hiszen a párbeszédeket nem szakítja meg a gyenge internetkapcsolat, a postás csengetése vagy éppen az, hogy a kocsikulcsot kereső párunk átkiabál a másik szobából. Számítógép előtt ülve mindez máshogy működik. Online üzemmódban újra kell tanulnunk az egymással zajló kommunikációt.
Tapasztalatom szerint a számítógép előtt ülve órát tartva sokkal direktebbnek kell lenni. Nagyon egyértelmű, rövid, lényegre törő kérdéseket kell feltenni. Egyértelmű instrukciót szükséges adni a kommunikáció módjára vonatkozóan. Fontos ugyanakkor a változatosság: a 90 percen keresztül monotonon beszélő oktató valószínűleg a hallgatók rémálma, egyben garancia az adott tantárggyal kapcsolatos utálat kialakulására. A frontális előadást váltsa fel egy film vetítése, egy irányított beszélgetés, egy hallgató által tartott előadás vagy éppen kiscsoportokban zajló munka. Fontos továbbá több időt hagyni mindenre. A 90 perces órákból a „nettó” felhasználható idő jó eséllyel 70–80 percre szűkül. Egyrészt a kommunikáció akadályozottsága, másrészt a technikai malőrök miatt. Az online oktatás kezdetén az egyik órámon 15 percre volt szükség ahhoz, hogy az előadást tartó hallgató életet leheljen a mikrofonjába. Újabb 15 percre, hogy a képernyőmegosztás sikerüljön. Végül körülbelül további 20 percet vesztettünk azzal, hogy az előadáshoz hozzászóló hallgatók hasonló problémáit kezeljük közösen. És ez egy újabb, a korábbiakban még nem említett előny; a digitális tudással jobban felvértezettek és az ezen a területen még kevésbé jártasak, oktatók és hallgatók, felkészültek és a kevésbé felkészültek, lelkesek és fáradtak együtt, közösen próbálják megoldani a technikai nehézségeket.
Végül fontos megemlíteni a figyelem fenntartásának egyik legfontosabb eszközét: azt, ha a hallgatók érdeklődésére számot tartó témát dolgozunk fel. A Doktori Iskola szerencsére elég rugalmasságot biztosít, és az alacsonyabb hallgatói létszám is lehetővé teszi az olyan téma-specifikus órák megtartását, amelyek egy hallgatói kör kutatási témájához illeszkednek. A közösségi rendészettel kapcsolatos témája van több hallgatónak? Mások a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódóan szeretnének kutatást végezni? Megint mások azt szeretnék megérteni, hogy a rendészet és a kutatás hogyan kapcsolódhat egymással? Többen vannak olyanok, akik a rendészettudományi képzés sajátosságai iránt érdeklődnek? Rajta hát! Szervezzünk ezekhez a témákhoz illeszkedő olyan órákat, ahol a hallgatók bemutatják saját kutatási eredményeiket és kérdéseket fogalmazhatnak meg! Adjunk lehetőséget arra, hogy az ugyanilyen területen dolgozó és kutató kollégáik fogalmazzanak meg kritikát vagy adjanak választ a feltett kérdésekre! Ha mindez sikerül, az online oktatás legnagyobb kihívásai se tudják a lelkesedést, érdeklődést és tanulni akarást letörni.
Végül néhány szót szeretnék szólni a vizsgákról. Amikor kizárólag az oktató és a hallgató ül egymással szemben (jó néhány kilométerre egymástól a való világban). Amikor kiderül, hogy az egész féléves online oktatás során mit sikerült átadni és elsajátítani.
Más kurzusok és online képzések oktatása során megtapasztalhattam, hogy a vizsgák lebonyolítása komoly kihívást jelent az online világban, és nem csak a korábban említett kommunikációs nehézségek, hanem a hallgatók kreativitása miatt is. Hiszen az oktató csak azt látja, amit a kamera látni enged. A kamera hatókörén kívül eső jegyzetfüzetek, a vizsgázást segítő csoporttársak, barátok és rokonok az oktató számára csak akkor válnak valóságossá, ha a hallgatók (vagy a vizsgázást segítő csoporttársak, barátok és rokonok) hibáznak. Ilyen hibaforrás lehet a háttérben látható tükör vagy üvegajtós szekrény, amin jól látszik a támogatást biztosító stáb vagy éppen az, hogy a hallgató egy második monitorról olvassa fel a válaszait. De beszédes a mikrofon magas érzékenysége is, aminek köszönhetően a jegyzetfüzet lapozása szinte elnyomja a kérdésre kétségbeesetten válaszolni szándékozó vizsgázó akadozó hangját. Szerencsére ilyen próbálkozásokkal nem vagy csak elvétve találkoztam a Rendészettudományi Doktori Iskolában. És legtöbbször boldog voltam, mivel azt tapasztaltam, hogy a sok-sok online nehézség és kihívás ellenére sikerült az, amit eredetileg terveztem: a kutatás-módszertani ismeretek elmélyítése.
Néhány év múlva remélhetőleg úgy tekintünk vissza az online oktatás időszakára, mint egy furcsa kalandra. Egy olyan kalandra, amikor sokat tanulhattunk magunkról, egymásról és egy új oktatási formáról. A magam részéről bízom benne, hogy ez a tanulás segíteni fogja az oktatókat abban, hogy még jobban tudják tanítani azt, amit fontosnak tartanak. Amiben hisznek. Amit szeretnének átadni a hallgatóknak. És hogy személyesen vagy online formában teszik ezt? Az talán nem is a legfontosabb kérdés…
