Historikus zene kétféleképpen tálalva
Két régizenei koncertről szól a fáma: a kritikus tolla hol metszőn karcolja, hol enyhén szeli a papírnak puha lapjait…
Egy újdonsült vitapartneremmel folytatott gondolatcsörte kapcsán mérleget vonni voltam kénytelen. Állítása szerint kulturális rovatomban közreadott kritikáimban döntően elégedettségemnek adok hangot. S valóban. Ebből azt a következtetést is le lehetne vonni, hogy kiemelkedően magas a színvonala a főváros kulturális kínálatának. Miközben vallom, hogy alapvetően ez a helyzet, minden produkció nem lehet kimagaslóan jó. Így hát megadom, az is lehet, hogy pusztán szerencsés kézzel válogatok. Ebben az írásban, mintha csak az ő kívánságát teljesíteném, olyasmi is terítékre kerül, ami kicsit keserűbb szájízt hagyott maga után. Ámde bejegyzésem második fele, mégiscsak hűen önmagamhoz, édességet rejteget, aminek tán nemcsak én örvendhetek.
Szenvedély szenvtelenül
2019. április 28. Szenvedélyem a… régizene. Vashegyi György – Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A kamaszkori szerelem csak ritkán szokott tartós lenni, kivéve, ha az ember szívét Bach zenéje ejti rabul. Pontosan ez történt a műsor meghívott művészével, Vashegyi György karnaggyal. Én ezt már egy korábbi vele való beszélgetésből tudtam, de akik a ma délelőtti matinéra érkeztek, s először találkoztak vele, a műsorvezető, Solymosi Tari Emőkétől hallhatták mindezt. Már első megszólalásában volt valami – finoman szólva – nem túl vonzó, de akkor még mentegettem magamban. Negédes beszédéről nem tudtam eldönteni, hogy ez az ő állandó sajátja, vagy csak a matiné (fele részben) gyerekközönsége kedvéért öltötte magára, miként azt a mesterkélten nyilván az előadás korához illeszkedni kívánó régi stílusú ruhát is, amelyet viselt. Mondanám, hogy remélem, hogy csak a gyerekek miatt érzett késztetést egy bizonyos infantilis hanghordozásra, de tartok tőle, hogy nem. Nem ismerem őt, és nem akarom megbántani, tudását kétségbe nem vonom. De ahogy előadta, az nem nyerte el tetszésemet. Megérzésemet arra alapozom, hogy más hasonló Müpa-matiné műsorvezetőire és meghívott vendégeire egyáltalán nem volt jellemző ez a beszédmód.
A nagyterem ezúttal félig volt, de ekkor még nem gyanakodtam, hiszen ez a zenei korszak tényleg nagyon szűk rétegből meríti közönségét. Vájt fülű barátnőmnek a kedvence a barokk, és magam mint egykori kórista, ha nem is szenvedélyesen, de szintén kedvelem. Ám bevallom, most leginkább az érdekelt, hogy valakit – konkrétan a világszerte ismert karmester-karnagy-zenetörténész Vashegyi Györgyöt – mi ragadtatja a régizene iránti szenvedélyre. Na és hogy mindezt hogyan lehet ráragasztani a gyerekközönségre? Az első kérdésemre semmi plusz információt nem sikerült kapnom, a másodikra pedig még visszatérek.
Minden régizene régi zene, de fordítva nem igaz. Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus – egyébként valóban magas színvonalon – az 1600-tól 1850-ig tartó 250 év zenei repertoárját dolgozza fel. Művészeti tevékenységük három részből tevődik össze. Játszanak mindenki által ismert, populáris zenét; bemutatnak Magyarországon még nem játszott darabokat; és talán legfontosabb küldetésük az a kutatómunka, amellyel az utókor által eleddig fel nem fedezett tehetséges zeneszerzők elfekvő kéziratait hozzák napvilágra és mutatják be.
Szó esett a korhű vagy más néven historikus előadásmódról, a különböző európai zenei mikrovilágok sajátosságairól, régi hangszerekről, például a hegedűépítés rejtélyeiről. Arról, hogy a régi vonós hangszerek húrjai nem fémből, hanem bélből készültek, vagy hogy más volt a vonó súlya, s ezeket az apró fogásokat a zenekar tagjai ma is alkalmazzák. Ezáltal előadásaik mégiscsak közelebb állnak ahhoz a korhoz, amelynek zenéjét minél hűebben szeretnék felidézni.
A mostani műsorban a barokk zene 1607 és 1730 közötti közel 120 évéből válogattak. Bach, Vivaldi, Monteverdi, Purcell, Lully, Rameau voltak az ismertebb szerzők – már akinek. Továbbá két, még a szakmabelieknek is ismeretlen komponista, az itáliai Franco Bartolomeo Conti és a magyar származású Trattner György Kristóf. Az olasz mester darabja 300 éve most csendült fel először közönség előtt, ami, ha belegondolunk, valóban bizsergető lehet annak, aki ettől bizsereg. Amikor Vashegyit hagyja beszélni a műsorvezető, akkor érezhető, hogy ez a kutatás őt valóban lázba hozza. És jól van így. Sok érdekességet hallunk tőle. Pedagógiai vénája lévén a gyerekeknek rövid, de annál megkapóbb fúvóshangszer-bemutatót rögtönöztet zenészeivel, rövidke magyarázatot ad a kamarazenében a csembaló mellől alig-alig szükséges vezénylésről. És szükségszerűen szerepel a műsorban a kontratenor éneklés méltatása és bemutatása is.
Bach Máté passiójának egy részletét Bárány Péter szólaltatja meg, de sajnos közel sem azon a színvonalon, amit ettől az előadói társaságtól megszokhattunk. Bevallom, hogy már a kiállásától sem vártam többet, mint amit az első taktusok felcsendülésekor kaptam. Csalódott voltam. Gesztusai, mozdulatai közben, bevallom, kissé gonoszul, elképzeltem, mit művelne vele Joyce Di Donato a mesterkurzusán, ha elkapná. De ez csak képzelgés maradt. Az első műsorrész kissé álmosító, lassú darabválasztásához illeszkedett az énekes előadásmódja. De más híres barokkénekeseket (Cecilia Bartolli, Joys Di Donato, Philippe Jaroussky vagy Baráth Emőke, akikhez szerencsém volt korábban, és akiknek egy mozdulatától is azonnal megérhető az e zenei korszak iránti izzó szenvedélyük) látván ugyanezen a színpadon, pontosan tudható, hogy akármilyen szenvedésről énekeljen is egy kontratenor, abban nagyon is lehet dinamizmus.
A műsorvezetővel kapcsolatos megérzésem ezen a ponton bizonyosodott be végképp. Amikor ugyanis a szólónak vége volt, elbűvölten közölte: egy ilyen csodálatos előadás hallatán bizonyosan a gyerekekben is felkel a vágy, hogy ők is énekeljenek. Hát, szerintem meg az életkedvük is elmegy, ha ilyet hallanak. Ízlések és pofonok.
Aztán a vezénylés műhelytitkairól is hallhattuk a karmestert. Bármilyen furcsa, főleg tőlem, de el kell ismernem az igazát abban, hogy a tiszta demokrácia a zene esetében maximum egy kvartett erejéig működik. Vashegyi György szerint ez a művészeti közösségek működésére általában érvényes. Ott határozott döntésre, irányításra van szükség, csakhogy nem mindegy, ezt milyen folyamatok előzik meg, illetve hogy milyen a döntéshozó és az irányító – vagyis a karmester, karnagy, rendező – személyisége. És egy mozdulattal már megint a szakmámnál vagyok: folyton a vezetésnek-irányításnak a hogyanja kerül a figyelmem középpontjába. Persze nem véletlenül. Kurzusok során át rengeteget foglalkozunk azokkal a mesteri fogásokkal, amelyeket egy életen át tanulni sem elegendő.
Az első felvonás végén elhangzó Händel-mű, a Messiás híres Halleluja című tételében kezdett először megmozdulni valami. Ezt abból is lehetett érezni, hogy az előttem ülő hétéves forma kisfiú élénk mozgásba kezdett, székében billegett ide-oda. Már épp összemosolyogtunk barátnőmmel a bájos jeleneten, ami eddig a legjobb pillanata volt a koncertnek. De a mosoly azonnal le is hervadt arcunkról, mert a kisfiú jobbján ülő férfi – apa? – „nyugalomra” intette a gyermeket: mégiscsak koncerten vagyunk, nehogy már látványosan élvezze a zenét. Jó is, hogy kitört a szünet.
Gondoltam, ezek után a második részben csak jobb jöhet. És zeneileg így is volt. Kissé dinamikusabb művek és virtuózabb előadók következtek. Vivaldi C-dúr oboaversenyének részletét az olasz Pier-Luigi Fabretti adta elő szenvedélyesen, ami néhány dologért kárpótolt. Sajnos csak az első tételt játszotta el. De persze a műsorvezető stílusa nem változott. Ahogy hallgattam és figyeltem őt, rájöttem legzavaróbb jellemzőire: valahogy tudálékosnak hatott,
kenetteljesen harsány volt vagy fordítva: harsányan kenetteljes, s ebből fakadóan modoros. Inkább magával volt elfoglalva, mint beszélgetőtársával, akinek egyenesen hízelegni látszott, miközben Vashegyi György, az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus enélkül is az, aki. De a legnagyobb baj az volt, hogy egyáltalán nem találta el a célcsoportot. Ez nem gyerekeknek szóló matiné volt, de még csak felnőtteknek se volt való. Hacsak nem olyanoknak, akiknek meg kell mondani, mi a jó, ezzel infantilizálva őket, mintegy „népnevelni” a közönséget, a szónak a legrosszabb értelmében.
Szomorú summázatom: ha gyerekként ülök a nézőtéren ma délelőtt, attól, amit itt a szájamba rágni akartak, egészen biztosan nem kapok kedvet a régi zenéhez. Még jó, hogy hozzá való viszonyom nem ma kezdődött. Vashegyi György pedig egyszerűen kutasson, vezényeljen, zenéljen, vagy nyugodtan beszéljen a zenéről és az iránta érzett szenvedélyéről saját maga, vagy találjon hozzá méltó műsorvezetőt.
Egy Kossuth-díj margójára
2019. április 25. Szent György napi tavaszünnep, Musica Historica Együttes és Kátai Zoltán Kossuth-díjas énekmondó – Hagyományok Háza
Szerencsére volt a múlt héten egy másik, kifogástalan régizenei élményem is, ahol nemcsak a zene, de a narráció is rendben volt.
Míg a fent nevezett korszak híres, többnyire nyugat- vagy dél-európai királyi udvari zeneszerzői a magasabb uralkodói réteg körül forgolódtak, és az ő kényesebb zenei ízlésük kiszolgálásán fáradoztak, addig mifelénk gáláns lovagok, trubadúrok és énekmondók a maguk kedvére vagy szerelmük kegyeinek elnyerésére, az afölött érzett bánatukra-örömükre, esküvők, mulatságok alkalmából költötték dalaikat. Ezek felkutatását, megőrzését és szintén autentikus előadását, terjesztését tűzte ki céljául az 1988-ban alapított Musica Historica Együttes. Vezetőjük, Csörsz Rumen István – kicsi a világ! – meg nem mondom, milyen régen, a bölcsészkar magyar szakán volt jó képességű diákom. Emlékszem, már akkor is zenélt, de amire azóta vitte, ahhoz csak gratulálni lehet.
Voltam már koncertjükön korábban is, de mostanában egy kedves baráti kapcsolat révén sűrűsödtek ezek az alkalmak. És mondhatom, harmincegy éves fennállásuk nem fárasztja, inkább érleli előadásaikat. A Balassi Bálinttól Batizi Andráson és Csokonai Vitáz Mihályon át Wathay Ferencig ívelő névsor sok ismeretlen vagy a művekről fennmaradt kottákban meg nem nevezett szerzőt is tartalmaz. A magyarországi és erdélyi zenei anyagból válogatott műsor hangulati íve, autentikus előadásmódja, a zenék közötti átvezető szövegek spontaneitása és az énekesek és zenészek professzionalizmusa lenyűgöző volt. Ráadásul mindezt testközelből, az első sorból, szinte a zenekar tagjai közt ülve láttam-hallottam. Aki maga is énekelt színpadon, különösen értékeli ezt. A már említett zenekaralapító, Csörsz Rumen István nemcsak nagy átéléssel és tökéletesen érthető artikulációval adja elő a dalokat, de élvezetesen beszél is a zenéről. Neki egy arcrezdüléséből, szavából, kézmozdulatából is elhiszem, hogy szenvedélye, amit csinál. S ugyanez igaz a legkülönfélébb korabeli hangszereken játszó társaira is. Minőségigény, koncentráció, nagyfokú felkészültség, ugyanakkor a pillanat és egymás teljesítményének elismerése, sőt élvezete – ezek jellemzik az együttest.
És akkor térjünk rá a címben szereplő Kossuth-díjra. Kátai Zoltán énekmondó idén tavasszal vehette át az életművéért járó állami elismerést. Az, hogy megérdemelte, nem vita tárgya. Azt, hogy mivel, ajánlom megismerni mindazoknak, akik most hallanak róla először.
Büszkeséggel tölt el, hogy baráti szálak kötnek hozzá kedves asszonya révén, így az évtizedek óta általa képviselt zenei színvonal iránti elismerésem mellett nyilván ez is teszi elfogultságomat. Nem ismerek más Kossuth-díjast személyesen, de hogy közéjük tartozik egy olyan, aki idestova nyolc éve egy számomra jeles ünnepen kifejezetten nekem énekelt, most már igen. Ezen a koncerten jó volt újra hallani a többi között azt a dalt is, ami arra az alkalomra nagyon is illett, hiszen azért gyűlt össze akkor a vendégsereg, hogy valami fontos eseménynek tanúja legyen.
A mostani koncert egyébként hagyományteremtő kívánt lenni, s remélem, sikerül ez a kezdeményezés. Hol máshol, mint a Hagyományok Házában volna ez jó helyen. A koncert ajánlójában lehetett olvasni arról, hogy a „hazai naptárban jószerével csak egyházi és állami ünnepek találhatóak, szinte teljesen hiányzanak belőle a profán jeles napok. A nyugati hagyományon alapuló Valentin, avagy Szent Bálint nap ízléses meghonosítása némileg javíthat ezen a helyzeten, ám ez a szerelemünnep sajnos a téli időszakra esik, sőt egyes években a farsang utáni, böjti időszakba kerül. A magyarországi időjárás és a régmúltba nyúló világi hagyomány a tavasz kibontakozásakor kívánná meg a szerelem és a szépség dicséretére szentelt ünnepi rendezvényt. A hagyományteremtés kulturális hátterét az ókortól a lovagkoron át a reneszánsz korig terjedő képzőművészet, irodalom, szerelemfilozófia, ezoterikus és misztikus vallási képzetek, zene és tánc, valamint a tavaszi népszokások, virágénekek, népdalok és népi táncok jelenthetik. A műsorban megteremtett tavaszi idill középpontjába a lovagi, udvari, illetve az ezt spiritualizáló petrarkista szerelemfelfogás, a nőt piedesztálra állító, szolgáló szerelem kerül. Rendezvényünk kifejezetten a leánymentő lovag, a sárkányölő Szent György emléknapjához kapcsolódik, amely a múltban igen jeles határnap volt Magyarországon.”
A tavasszal középpontba kerülő szerelem örvén hangzottak fel tehát a dalok, s mondhatom, hatottak. Balassi szerelmi költészete különben is a szívem csücske volt: az érettségin és a magyar szakra történő felvételin is kerülgetett a téma, s mindkét esetben sikert hozott. A lakodalmi mulattató és házasító énekek, diákdalok, pajzánabb virágénekek és táncmuzsika is közel áll hozzám. A ma esti énekesek víg kedvű előadásában az embernek szinte táncra perdülni lett volna kedve. Ezt az Állami Népi Együttes két táncművésze egy elegáns kettősben meg is tette a színpadon. A műsor két részét pedig Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész vezette föl, a tőle megszokott módon kedélyes-könnyeden, szép képekkel illusztrált kultúrtörténeti hátteret festve a korszakról és Szent György lovag legendájáról. Gézát Zoltánon keresztül ismertem meg pár hónapja, s mondhatom, mint bölcsész kedves szellemtársaságra leltem benne. Jó érzés, hogy néhanap egy-egy irodalmi esten lovagias kísérőként, társalkodóként oldalamon tudhatom.
A remek arányérzékkel összeállított műsor szerkesztője is Kátai Zoltán volt, akinek ezúton is üzenem: csak bátorkodjanak máskor is, sokszor a közönség elébe tárni gyűjteményüket. Mert bizony mondom, kobzuk és lantjuk mély zengései megpengetik a szív-húrokat is.
