Mesterfogások
Két évfolyam – egy üzenet
Aki követ engem itt, évek óta vissza-visszatérően olvashatja a ’mester’ szóval kezdődő bejegyzéseket. Aki nem, de kíváncsi, vagy aki nosztalgiázna, annak javaslom, írja be jobbra fent a keresőbe, s helyezkedjen képbe. Egy számomra (is?) fontos, ezért még mindig sok, sőt, egyre több inspirációt és örömöt adó sorozatról van szó.
A hallgatókkal közösen építgetjük a (rendészeti) vezetői készségek remélhetőleg masszív (ments)várát: megbízható talapzatot, kecses pilléreket, erős tartófalakat, a közelebbi és távolabbi múltba és jövőbe néző tiszta ablakokat – és ha a szerencse is a kezünkre játszik, akkor talán a tetőt is rátehetjük. Idén ez utóbbi sajnos még mindig nem teljesen sikerülhetett: a három másodéves mester szakos csoportom közül egyben – önhibánkon kívül, kegyetlen órarend-szerkesztési kényszerűségből – fedél nélkül maradt az épületünk. Mivel nyár jön, talán nem fázunk, de ha olyan esős lesz az évszak, amilyennek indult, ázni még ázhatunk… Jó lett volna bebiztosítani magunkat és egymást egy gondolatokból, véleményekből, tapasztalatokból, módszerekből, kompetenciákból, ezek intellektuális és emocionális összekapcsolódásából szőtt színes, nagy, legalább átmenetileg menedéket nyújtó ernyővel. A szerencsésebb két csoport talán elvihette magával ezt és hasznára válik útközben. Ismét közösen alkottunk valamit, amiben egyre többen hiszünk, amelyre a nehezebb időszakokban is támaszkodhatunk. Az egyes mesterfogásokat folyamatosan és egymástól is tanuljuk. Maga a tanulás, annak ez a módja már nagyon jó. Remélhetőleg az eredmény sem marad el…
Hogy kevéssé legyen talányos ez az egész, elmondom, ami elmondható. Közben persze megint azon mesterkedek – nem kis élvezettel –, hogy mindenki annyit értsen belőle, amennyit éppen neki lehet és kell.
Ennek a kis írásnak a közvetlen ihletője az, hogy a mostani elsőéves mesterek vizsgái tegnapelőtt zárultak. Nekem is az utolsó vizsganapom volt, és nekik is: kezdődhet a jól megérdemelt pihenés. Ők felsőbb osztályba léphetnek, én pedig a tettek, a háttérmunkálatok mezejére… Írnom kell, és nemcsak azért, hogy meglegyen az idei penzum, hanem mert van pár gondolat, ami nagyon kikívánkozik, többek között régóta adós vagyok a nyolcadik évfolyamában tartó mesterképzés tapasztalataival. Nyáron jobban van erre is idő. A mostani elsőéveseknek tehát biztatásként: amiről itt olvasnak, ilyesmi vár rájuk ősztől.
Közvetve pedig az afölötti örömöm keres magának gyors írásbeli kiutat, hogy a másodévesek immár mindannyian sikeres záróvizsgát tettek. Túl azon, hogy ehhez őszintén gratulálok, nekik egy szép elbocsátó üzenet is ez a bejegyzés. De nehogy félreértse az irodalmilag művelt olvasó: nem adysan, hanem inkább afféle útravalónak szánva. Ha csak kétpercnyi nosztalgikus mosolyt csal az arcukra, amikor olvassák, már megérte. De talán nekik ennél többet is jelent.
Nos tehát, adva van három „tantárgy” a mesterszakon, amihez közöm van. Ehhez három egymás utáni félévben rendelkezésre áll körülbelül háromszor húsz óra. Ez nem tűnik soknak, de szétszabdalva, három szemeszterre elnyújtva jócskán elhúzódik és így talán megsokszorozódik a hatása. Van idejük érni is az üzeneteknek. Ez három felvonás, mint egy operában…
Nem bírom ki, hogy ezen a ponton mellékesen meg ne említsem: napok óta csillapíthatatlanul bennem zengenek a MÜPA négynapos Wagner-fesztiváljának utóhangjai, s nem is akarok szabadulni tőlük… kell ez a tartós zenei élménykonzerv, egy újabb egész évre kell beosztani! Mert Wagner lesz jövőre is.
A zenei hasonlatom ezúttal persze egyáltalán nem mellékes és nem is véletlen, de ezt itt most nem magyarázhatom meg. Aki érti, érti. Aki nem, ne türelmetlenkedjen, majd megérti, ha eljön az ideje. El fog jönni, bízzon bennem, mint zenekar a karmesterben. Persze ehhez a zenekar is kell…
A három „tantárgyat” a most végzett évfolyammal sikerült először úgy egymáshoz kapcsolni, hogy egy teljes egészet adjanak ki. És ez nekem semmi eddigihez nem hasonlítható élmény, ugyanis az előző évfolyamok hiányosan vagy részletekben kapták, amit az egyes „tantárgyak” által közvetíteni szerettem-szerettünk volna. A szó idézőjeles írásmódjával is jelezni kívánom, hogy nem a klasszikus értelemben vett tantárgyakról van szó, és nem is olyan előre kidolgozott, pláne nem írott tananyagról, amit megszoktunk (és aminek működését, nem titok, alig-alig tartom hatékonynak). Nem olyasmi, amit készen kap a hallgató, és vizsgára megtanulja, hogy aztán az első adandó alkalommal el is felejtse. Itt a tantárgy inkább csak keretezi a nagyobb témaköröket, jelenségeket, problémákat, a tananyag pedig egy közösen megkonstruálandó tudás-, ismeret- és készségegyüttes, amelyet használni is lehet a hétköznapi (vezetői) gyakorlatban – többek között azért is, mert a legtöbb eleme, éppen a résztvevők jóvoltából, onnan származik. Ehhez jönnek a (rendészet)tudomány elméleti adalékai, amelyek segítenek rendszerré formálni, integrálni az addig egymástól különálló részleteket.
Az első „felvonásban” megrajzoljuk (ez szó szerint is érthető) a kereteit a további közös gondolkodásnak és munkának: egyrészt elhelyezzük a rendészetet abban a társadalmi környezetben, amely körülveszi, s próbáljuk definiálni annak társadalmi szerepét. Másrészt a rendészeti szervezeti kultúra rejtelmeiben mélyedünk el – izgalmas és újszerű módszertannal, amely nemcsak sok új tudásréteget pakol a résztvevőkre, de szórakoztató is – legalábbis ezt mondják. Ez a felvonás klasszikus kollokviummal zárul, ahol okos, felnőtt, azaz partneri, problémafeltáró és -elemző szakmai beszélgetések zajlanak oktató és – egyáltalán nem hallgató, hanem beszélő! – tanulók között. Minden cseppjét, akarom mondani percét élvezem, mert a vizsgázók tájékozottak: olvasnak, készülnek, gondolkodnak, kérdeznek, ötletelnek… vagyis megtörténik minden olyan, amit az efféle tanulási módszertannal el szeretnénk érni!
A második felvonás aztán egy bátor lépéssel tovább merészkedik a drámai úton. A fókuszba a (rendészeti) vezető személye kerül, a maga készségeivel, illetve azok hiányosságaival. Tükör ez, amelybe tréneri segítséggel bele-belenézünk, s tanuljuk meglátni saját szemünkben a gerendát is… Ehhez bevetünk minden olyan (kommunikációs) technikát és fondorlatot, ami csak szóba jöhet. Nehéz utazás ez, de szép. Még az is szokta kedvelni, aki az elején meglehetősen tart tőle. És a jelenlegi elsőévesek közül néhányan ki is fejezték határozott igényüket erre, az első felvonás alapján szinte ráérezvén, hogy e nélkül nem múlhat el vezetői készségfejlesztésről szóló kurzus. Így is van. Nyugi! Megkapjátok a magatokét!
A harmadik felvonásra is tartogatok izgalmakat, mint egy jó dráma, de nem árulom el, legyen meglepetés. Olyan jó, hogy – bár kézzel-lábbal az információáramlás mindenféle csatornáinak megnyitásán és olajozásán ügyködök – bizonyos esetekben, amikor épp arra van szükség, megrekednek az információk. Azok, akik már túl vannak ezen a három felvonáson, nem fecsegik ki, mi vár a következő alanyokra. Rejtélyesen mondanak is valamit meg nem is, egy-egy pozitív érzelmet kifejező biztató mosollyal, gesztussal utalnak arra, hogy jó lesz, de hogy konkrétan micsoda az a jó, azt nem árulják el. És ennek is megvan a maga lélektana. Kérjük is a csoport diszkrécióját, de úgy hiszem és tapasztalom, hogy kérés nélkül is működik a cinkosság. Nem akarják elvenni társaiktól, utódaiktól a meglepetés, a felfedezés örömét. Szép felnőtt játék ez, s nemcsak én lelem benne örömömet, úgy látom.
Ezekkel a gondolatokkal – és érzelmekkel – zárom a mostani vizsgaidőszakot. Gyorsan elszaladt, ahogy a nyár is rövidke lesz. Van mit összegezni, elemezni, értékelni, talán lezárni is, bár utóbbit nem szeretném. Hiszen vannak dolgok, amelyek nem tudnak véget érni. Még ha formálisan úgy tűnik is, hogy vége… Maradnak utóízek, mint egy finom falatot lenyelvén, utóhangok, mint Wagner fülbe kúszó dallamai hallatán, utóérzetek, mint egy szépen megalkotott kurzus végeztével. Ezeket mind viszem tovább magammal, és nem félek használni.
Kedves Mestereim! Ha nálatok is van ez-az, vigyázzatok rá, s ne féljetek használni! Tudjátok, mint Shrek a sárkányát…
