Ünnep előtt, közben, után… vagy helyett
Sinkó Adrienn: Arcok és keresztek versben és prózában
Régre, úgy huszonöt évvel ezelőttre nyúlik vissza az előzménye a mostani írásomnak. A budapesti bölcsészkar éppen csak kezdő tanársegédjeként magyar szakos hallgatóknak – több más tantárgy mellett – stilisztika szemináriumokat tartottam. A diákok nagyjából kortársaim voltak, hozzám hasonló érdeklődéssel, az irodalom, az anyanyelv iránti rajongással megáldott bölcsészlányok, -fiúk. Nagyon szerettük a heti másfél órányi irodalommal – prózával, versekkel, írókkal, költőkkel – és egymással töltött időt. A hallgatók közt volt már akkor ismert, később elismert költő és sok leendő szerkesztő, fordító, műfordító, kiadóvezető, tanár, irodalmár, esztéta, ahogy az egy rendes bölcsészkarhoz illik. Lehet képzelni, hogy ez a tény a szemináriumok hangulatára hogyan hatott. Nem ritkán inkább éreztük magunkat egy szűk körű irodalmi szalonban, mint kötelező, gyakorlati jeggyel záruló kurzuson. Az osztályzás papírforma szerint szükséges volt, de terhet egyáltalán nem jelentett se diáknak, se oktatónak. Előfordult, hogy karácsonyra verset kaptam, vagy házi dolgozatként Parti Nagy Lajos akkor megjelent írásáról olyan műelemzést, ami után megnyalhattam a tíz ujjamat. Élvezet – vagy úgy is mondhatnám: ünnep – volt minden óra és minden apropó, aminek mentén szóban vagy írásban gondolatokat, véleményt, eszmét cseréltünk.
Egyszer egy különösen szép játékra is alkalmam adódott. A bölcsészek érzékenységét akartam tesztelni. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon meg tudják-e különböztetni az igazi (értsd: kanonizált, elismert) költőket azoktól, akik még csak szárnyaikat kezdik próbálgatni, például egy költőverseny okán, amelyet a bölcsészkar hallgatói önkormányzata írt ki. Egy megtisztelő felkérés nyomán ugyanis tagja lehettem a beérkező pályaműveket elbíráló és díjazásra javasoló zsűrinek. A három-négy tucatnyi műből rövid értékeléssel rangsorolni kellett az első három legjobbnak gondolt alkotást, majd egy kis felolvasással és beszélgetéssel egybekötött eredményhirdetésen megjelenni. Kedves, szép, érdekes feladat volt, szerettem. Talán nem meglepő, hogy a hallgatók az ömlesztve, szerző nélkül eléjük tett versek közül szinte 100%-os találati aránnyal válogatták ki azokat, amelyeket elismert költők írtak. Akkor is, ha ezeket a verseket soha azelőtt nem olvasták, hiszen természetesen nem az ún. nagy alkotások közül válogattam őket. Stilisztika szemináriumon lévén, remek alkalom volt ez arra, hogy élő, friss alapanyagon tanulmányozhassuk, mi is az irodalom, mitől hat egy-egy szöveg, érzi-e a befogadó a művészi minőséget, s ha igen, megfogható-e, tetten érhető-e az az eszköztár, amely segíti őt ebben. A hallgatók is kedvelték ezt a módját a stilisztikai elemzésnek.
A bejegyzésem címe ezúttal egy ünnep előtti, teljesen hétköznap esti jelenetből ered, amely a lakásom előszobájában zajlott. Szolidan készülődvén a karácsonyra, épp a mézeskalácstészta gyúrásában merültem el könyékig, amikor kopogtak az ajtón. Ez ritkaságszámba megy, hiszen a kapun csak kapucsengővel lehet bejönni, a lakásajtómig tehát nem jut el akárki. A kopogás többnyire azt jelenti, a kedves szomszéd néni szeretne valamit. Csakhogy ő mindig felkapcsolja a villanyt, most pedig az ajtóra nézve csak a sötét folyosó látszott. Megtöröltem a kezem, s odaléptem, kérdezvén, ki az. A postás. Ajánlott levelet, pontosabban ahogy megfogtam, érződött, kis csomagot hozott. Meglepődve néztem a feladót: elsőre ismeretlen női név, Kőszegről. Átvettem a küldeményt, a postás el, én pedig tovább folytattam a tapogatózást. Egy kemény fedelű könyv érződött a puha csomagoláson keresztül, s azonnal beugrott, mit is tartok a kezemben. Kíváncsian téptem fel a papírt, s igen, az volt, amire gondoltam. Sinkó Adrienn: Arcok és keresztek versben és prózában című, friss, ropogós kiadású kötete. Címlapján szép illusztráció, hátlapján fénykép a szerzőről, akit levelezés útján már ismertem, de arcát, mosolyát most láttam először. Milyen fiatal! Persze, hiszen elsőkötetes szerzőként júniusban éppen azért keresett meg, hogy kiadásra váró irodalmi szövegeit gondozzam. Ez megtisztelő, nem mindennapi felkérés, felelősségteljes feladat, egyben merész vállalás volt számomra. Legalább akkora, mint annak idején a bölcsészkari költőverseny zsűritagjának lenni. Mert milyen jogon döntsem el éppen én, hogy egy irodalmi szöveg jó-e, jobb-e, mint a másik, érdemes-e a díjazásra, a közlésre? Főleg milyen alapon nyúljak bele a szövegbe apróbb-nagyobb javítási szándékkal?
Az első kérdésre ma már sokkal egyértelműbben adódik a válaszom, mint huszonöt év előtt: az olvasó, a befogadó jogán, illetve a felkért bírálóén. Hiszen egyrészt a szöveg nekem mint olvasónak szól, másrészt akkor valakik, maguk a diákok, valamiért úgy gondolták, bíznak az értékítéletemben. A második kérdésre pedig a szakmám ad választ: a nyelvi lektor, a szerkesztő szeme az, amelyiknek joga van úgy tekinteni egy szövegre, mint készülő, általa is formálható anyagra. Persze nem akárki esetében venném a bátorságot – s nyilván nem is kérne meg akárki – arra, hogy a szövegét ilyen módon vegyem kézbe és kezelésbe. De egy kezdő költőnél ez talán vállalható. Amikor megkérdeztem Adriennt, hogyan talált éppen rám, akkor a honlapomra, a bemutatkozásomra, az ott fellelhető utalásokra hivatkozott, amelyekből láthatta, érezhette, a sorok közül kiolvashatta az irodalmi vonzódást. És nem tévedett. Magyartanár volnék, s erre a pályára az irodalom imádata vezetett. Az más kérdés, hogy közben elcsábított a nyelvészet, de a művészet ereje azóta is hatalmában tart. Amikor jó szövegeket olvasok, azok nagyon megérintenek.
A munkát tehát örömmel elvállaltam, s amikor komolyan nekiültem, már a nyitó verssel, a költőversenyen I. helyezést elért alkotással így jártam. Érett művet és művészt éreztem benne. A novellák és versek füzére egy különös világba vezetett, amely engem teljesen magába szippantott. Szívszorongva olvastam a történeteket, s a belőlük áradó fájdalom és kilátástalan sorsok mély érzéseket keltettek bennem. Néhány írás éppen az elevenembe vágott akkor, nyár közepén. Versbe és prózába burkolt „arcokat” láttam, miközben cipeltem én is a saját „keresztemet”. Véletlen, hogy ez a kötet éppen akkor, jókor került az utamba. Bár mélyen felkavart, mégis jót tett. Mint ahogyan mar, mégis segít, mert tisztítja a lelket minden kifolyatott sós könnycsepp.
Saját – nyilván szubjektív – ajánlásom illusztrációjaként álljon itt néhány vers a kedvenceim közül. Azért, hogy az olvasó maga dönthesse el, kézbe veszi-e ezt a kötetet, és azt, hogy ezek a sorok szerinte is méltóak-e az ünneplésre – ünnep előtt, közben, után, vagy épp ünnepek között, esetleg helyettük. Mert mindenkinek az az ünnep, amikor úgy érzi, valami nem mindennapi történik vele. És ez történhet az olyan látszólag szürke hétköznapokon is, mint december utolsó napjai. Év vége felé rohanva úgyis a számvetés ideje van. A 2016-os évnek – a sok pótolhatatlan veszteség mellett – köszönhetem többek között azt, hogy találkozhattam Adrienn-nel és a szövegeivel. Adriennek pedig ezúton köszönöm a megtisztelő felkérést és a karácsonyi ajándékba küldött kötetet. Talán neki is kedves ez az év végi meglepetés ajándék…
Az almafa hitvallása
Állok, ahol gyökerem simul össze a hűs anyafölddel.
Onnan elűzni fa-nyűvő férgek garmada sem mer.
Nap simogatja a törzsem, százéves, hű gonddal;
csak neki csendül friss ágam csúcsán a sziromdal.
Bárhogy tépáz mostoha karma a májusi jégnek,
zöldülök én, ha köröttem szép tulipántüzek égnek.
Érlelem életem édes célját: szép piros almám;
zápor hinti szigorral, szél ringatja a karján.
Mindegy: végül aranytál vagy csak az ősz sara várja,
hercegnő csókolja, rigócsőr késhegye vágja;
elvégzem munkám, békés telem így lesz nékem,
nem tehetek másként, míg hold és nap kel az égen.
Így lüktet bennem kéreg, bél, geszt és szíjács,
ezt a parancsot tartja örökké kambium és háncs.
Magházam mélyében a kódom, erre születtem,
s minden utódom csírájába hitem belerejtem.
(XIX. Aquincumi Költőverseny, I. díj)
***
Dédapám intelmei
hexameterek furulyára
Lábadat erdei ösvény hajnali könnye fürössze;
könnyű kis pelerint majd fű és föld szaga köt rád,
csend-szövetén csillan lomb-szűrte sugár: a kötője;
tengelicék dala tűz bokrétát szél-kalapodra.
Menj csak a sűrűjébe, ameddig tart a szekérút;
ott a madárfütty tápláléka a fáknak, bennük
bujkál még a haláluk után is, s kíván folyton a
fényre kitörni a nóta. Ott válaszd ki a bodzát!
Messél ágat, szép egyenest, két gyűrű közt oly’
hosszút, mint a karod tart csuklótól a könyékig!
Kisbicskáddal a héját hántoljad le serényen!
Otthon a sparhelt piszkavasát izzítsd a parázson,
s fúrd ki a bodza belét, majd vágj bele éket a sípnak
(úgy ahogyan nagyapádén látod az éle irányát)!
Hat lyukat ejts a csövön, s míg árnyat tart a diófánk,
helyre kerülnek a hangok, s elkészül furulyád is.
Éjjel tedd a fejedhez, álmodj rá csuda-mintát,
mit másnap belevésel, és addig csinosítsad,
míg a tiéd lesz egészen: szebb s igazabb, mint másé!
Akkor menj vele vissza, s ott, hol az erdő adta,
fújd bele szív-muzsikádat, újra lehelj bele lelket!
Hallgasd, mit feleselnek rá a rigók meg a pintyek;
érezd: egy vagy a földdel, éggel, idővel, térrel;
szóljon a sípod, szóljon! Ott leszek én is a dalban.
***
Dominó
Krisztinek
Fekete masszában fehér villanások:
én-lámpásunk lassan tapogatózik az
állandóban, körülöttünk. Közben mások
jövő s múlt idejű igéiből saját
most lesz. De nem mi teremtjük. Mi csak a fényt
irányítjuk hangra, arcra, érzésekre…
s ami eddig lefordított dominóként
hevert asztalunkon, részt kér a játékból.
Néha nem illeszthető a sorba: kevés
rajta a pötty. Pedig úgy beépítenénk
a fekete-fehér U-alakzatba. Lövés-
nyi festékanyag hiányzik csak belőle.
Vagy több fehér vagy több fekete kellene.
Ott izzad a markunkban szorítva végig,
nem tehetünk semmit érte vagy ellene,
kirakhatatlanul térdelünk fölötte…
Szerencsére nemcsak vízszintesen lehet használni a dominót.
Építkezzünk belőle felfelé. Oda minden darab jó lesz.
***
Az illúziók vége
Te is meggyűlölsz majd egyszer.
Édességünk minden cseppjét
kiszürcsöljük, és csak vegyszer
csöpög közös poharunkból,
s véralagutaink mélyén
nem lesz több hormonkarambol.
Galériádból kikopik
széppé retusált képmása
arcomnak, és ütve sikít
vásznaim lágy lobbanása.
Nem fogod földi keretbe
égbe törő vonalaim,
egy akvarellből kifolyva
csorgok szerelmünk falain.
Nyugalmad egyszer közöny lesz,
kacat-kincseim: felesleg;
s tenyér-térképeimen
már ihletnek sem kereslek.
