Áldozatvédelmi Café
2016. február 25.
1990. február 22-én tette közzé az Európa Tanács a bűncselekmények áldozatainak chartáját. Ettől kezdve minden év február 22-e – az Európai Áldozatvédő Fórum javaslatára – a kontinens számos országában az áldozatok napja. A bűncselekmények következtében sérelmet szenvedettekről emlékezünk meg ilyenkor. Az áldozatokkal való törődés általános társadalmi érdek és kötelesség, melyet valamennyi jogalkotó szervnek lehetőségeihez mérten támogatnia kell.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztálya nem pusztán protokollból, hanem valódi szakmai elkötelezettséggel helyezte egyik éves szakmai konferenciája fókuszába az áldozatokkal való foglalkozást. Természetesen ez a nap elsősorban az áldozatokról szól, de ennek a szakmai együttlétnek a meghívottai azok a szakemberek voltak, akik az áldozatokkal, az áldozatokért – nem ritkán fáradságot nem kímélve, maguk is sok személyes áldozatot hozva – dolgoznak. Így vált méltó módon az áldozatvédők, áldozatsegítők napjává ez a szakmai tanácskozás.
Az ÁSZER – Áldozatvédelmi Szakmai Együttműködési Rendszer – 2015 novemberében, decemberében alakult meg. A pár hónapja működő rendszer népszerűsítése volt az apropója ennek a rendezvénynek, ahova a budapesti kerületi szervezetek delegált képviselői érkeztek. A legfőbb cél az együttműködő partnerek közreműködésével az áldozatsegítés során szerzett tapasztalatok megosztása és hasznosítása volt. A rendőrök és a civilek tevékeny szerepvállalása járul ugyanis hozzá az áldozattá, az ismételt áldozattá válás kockázatának csökkentéséhez.
A 2016. február 25-én 9-től 13 óráig, mindössze 4 órán keresztül zajlott a program. Budapest rendőrfőkapitánya rövid megnyitója után 15-15 percben öt vitaindító előadást hallgathattak meg a meghívottak. Az előadók az Igazságügyi Hivatal Áldozatsegítési Főosztályáról, a Budapest Főváros Kormányhivatala Áldozatsegítő Szolgálatától, a józsefvárosi önkormányzattól, a Fehér Gyűrű Közhasznú Egyesülettől és a Budapesti Rendőr-főkapitányság Bűnmegelőzési Osztályáról érkeztek. Valamennyien gyakorló áldozatsegítők, így az általuk képviselt szervezetek munkáját nemcsak elméletben, de a mindennapokban is ismerik. Az áldozatsegítés állami rendszeréről, az ÁSZER program működésének szervezeti kereteiről és egy kerületi modellprogramról Áldozatsegítés modellprogram, az áldozatvédelemmel foglalkozó civil szervezetek tevékenységéről és az áldozatvédelmi hálózat fővárosi működéséről beszéltek.
A rendezvény közönsége – bár ezúttal pontosabb résztvevőknek nevezni őket – a BRFK kerületi rendőrkapitányságainak áldozatvédelmi előadói és kerületi ÁSZER-tagok, a szervező vendéglátók pedig a BRFK Bűnmegelőzési Osztályának tagjai voltak. Összesen 65 fő regisztrált a reggeli kezdéskor, s ebből egészen a végéig 55-en ott is maradtak. Ez az arány egy átlagos, szokásos szakmai konferencián jellemzően rosszabb szokott lenni, de itt volt valami, ami végig ott marasztalta a résztvevőket. Ez a szakmai párbeszédbe való aktív bevonódásuk volt, mégpedig a World Café módszertanának segítségével…
A rendezvény impozáns helyszínéül a Teve utcai Rendőrségi Igazgatási Központ Auditóriuma szolgált. Nemcsak a témához, de a műfajhoz is jól illeszkedett ez a környezet. A magas, szellős, esztétikus tér elegendő helyet kínált ahhoz, hogy az előadások hagyományos sorát követően az előadók lejöjjenek a pulpitusról, s a kávéházszerűen elrendezett asztalokhoz üljenek. Itt 14-16 fős, előre tudatosan összeállított asztaltársaságok és két-két asztalgazda várta őket egy-egy húszperces kötetlen beszélgetésre. Az előadásuk témájához kapcsolódó kérdések, hozzászólások, vélemények és tapasztalatok hangozhattak el. A húsz perc leteltével mentek a következő asztalhoz, s ez ismétlődött meg ötször. Így minden asztaltársaság találkozhatott és szót válthatott minden előadóval minden témáról.
A hagyományos frontális előadások után ritkán van idő, s ha van is, kevesen élnek a hozzászólás, a kérdezés lehetőségével. Így az előadók – a kötelező, ezért többnyire formális tapson kívül – szinte sosem kapnak közvetlen és érdemi visszajelzést arról, mit és mennyire értett meg a hallgatásra ítélt közönség abból, amit elmondtak, mit gondolnak, hogyan látják, értékelik ők az elhangzottakat. Itt viszont éppen erre helyeződött a hangsúly.
Az asztaloknál eltöltött 5 x 20 perces beszélgetések után arra kértük az előadókat, hogy röviden foglalják össze az elhangzott felvetéseket, kérdéseket, emeljék ki a számukra lényeges elemeket, különös tekintettel arra, hogy mi az, ami nekik érdekes, újszerű volt. Ezáltal nemcsak az egyes asztaltársaságokban ülők, hanem az összes résztvevő is követhette, sőt, egy sajátos összefüggésben, összefoglaló igénnyel hallhatta a szakmai eszmecsere legfontosabb üzeneteit. A kölcsönös visszacsatolás még intenzívebbé tette azt az élményt, hogy valóban részesei lehettek és voltak is a párbeszédnek, az általuk elmondottak másokban újabb gondolatokat, ötleteket indítottak el.
A szakmai ismerkedésnek is ideális terepe egy ilyen gondolati-szellemi kávéház. A konferenciákkal kapcsolatban van egy elterjedt nézet, miszerint a legértékesebb beszélgetések a szünetekben, a folyosókon, az ebédlőasztalnál zajlanak. Miért ne hosszabbíthatnánk meg ezeket az egyébként rövid perceket, és miért ne kanalizálhatnánk ezekbe a 10-12 fős társaságokba az értékes beszélgetéseket?
Egy ekkora létszámnál ez a műfaj – immár tapasztalatból állíthatom – nem okoz nagyobb szervezést, mint egy hagyományos konferencia. Kicsit szigorúbban kell figyelni az időtartamokra és a logisztikára – a témagazdák vándoroltatása, a beszélgetések berekesztése nem túl hálás feladatnak tűnik a moderátor számára. De örömmel mondhatom, hogy a harmadik körnél már elég volt lassan körbesétálnom, egy-egy mosollyal jeleznem, hogy lejárt az idő, s a résztvevők megszokták, hogy el kell engedniük a témagazdákat. Ők pedig egyre fegyelmezettebben álltak, pontosabban ültek tovább a következő asztalhoz. Szép példája ez az önkontrollnak, az egymásra figyelésnek, az együttműködésnek, ami mindig egy plusz jó érzéssel tölti el az embereket.
A végén az a csoda is megtörtént, hogy a résztvevők még a témagazdák összefoglalásaira, sőt, a moderátori zárszóra is tudtak figyelni. Az ok kettős. Egyrészt nem formális, hanem valódi, tartalmas gondolatok, következtetések hangzottak el. Másrészt mindenki kíváncsi volt arra, hogy vajon megjelenik-e, elhangzik-e egy-egy gondolata, véleménye, kérdése, sőt, akár kétsége, dilemmája – mert ezúttal ezeknek is teret engedtünk. S arra is kíváncsiak voltak, mi hangzott el más asztaloknál. A személyességnek, a kisebb beszélgető körök intimitásának egy sajátos szűrőn keresztüli nyilvánossá tételével egy olyan nyílt kommunikációs tér teremtődik meg, amely önmagában is érték és élmény. Ezt tudja a Café módszertana. Éppen ezért lehet nagyon szeretni. És én éppen ezért nagyon szeretem. Remélhetőleg nemcsak a moderátor vállaltan elfogult véleménye és érzése mindez. Hej, ha egyszer erről is visszajelzést kaphatnék…
Két gyermekbetegséget sikerült megint a műfajjal kapcsolatban diagnosztizálnunk a rendezvény ötletgazdájával és szervezőjével, Oláh-Paulon Lászlóval, akivel mindjárt ott röviden értékeltük is a napot. Egy technikai és egy tartalmi jellegűt. Az egyik a berendezés. Még mindig sokkal körültekintőbbnek kell lennünk ebben. A komfortérzet és a funkcionalitás versenyében előbbit hagytuk dominálni. Fontos szempont volt, hogy karfás székeken több órán át lehet ülni kényelmesen, és hogy a vendégek szeretik, ha a frissítőket, kávét és jegyzetfüzeteket le lehet tenni az asztalra. A karfás székek viszont nagy helyigényűek, s a berendezők ehhez szabták az asztalok méretét. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a halkabb beszédű résztvevőket nem lehetett hallani a nagy méretű asztalok túloldalán. Talán kisebb asztalokkal vagy akár asztalok nélkül, egyszerűen körbe rakott székekkel közvetlenebb lehetett volna a párbeszéd.
A másik megállapításunk, hogy a vitaindító előadásokra még ennyi időben sincs igazán szükség. Legfeljebb egy vagy két általánosabb témát érdemes bemutatni, viszont hosszabb időt, körülbelül 30-40 percet lehet hagyni az asztaltársaságoknál zajló konzultációkra. Sőt, ennyi résztvevő esetén akár több, 6-7 asztalt is érdemes alkotni, hogy egy-egy asztalnál maximum 10-12 fős társaság beszélgethessen. Ekkor még nagyobb a lehetőség arra, hogy mindenki bekapcsolódhasson. Ezt mind a témagazdák, mind az asztalgazdák, mind pedig a résztvevők hasonlóan látták.
Mindent összevetve, megint sokat tanultunk. A magam részéről nemcsak a módszerről, de az áldozatsegítők, áldozatvédők áldozatos munkájáról is. Köszönet érte. És Lacinak, hogy bevett játszótársnak. Remélem, folytatása következik…
