Apáról fiúra – a családban marad?
2018. június 27., Művészetek Palotája
Huszonöt évnyi kórusmúlttal a hátam mögött különösen vártam a Művészetek Palotájában Huszonöt évnyi kórusmúlttal a hátam mögött különösen vártam a Művészetek Palotájában „Az évad együttese” címet méltán elnyerő Cantemus kórus hangversenyét. Volt bérletes sorozatuk is, de kihagytam – utólag bizony már bánom. Mint VIP-vendégek évek óta részesülünk abban a megtiszteltetésben (is), hogy év és évad végén a ház egy-egy unikális záró rendezvényen köszöni meg a hűségünket, s szerencsére ezúttal a Cantemus kórus volt a közreműködő. Így hát mégsem maradtam le róluk egészen.
A negyed százados színpadi létből tizenöt év egy néptáncegyüttes kis énekkarában telt, a következő tíz pedig Ugrin Gábor Fővárosi Énekkarában, majd az Ifjú Zenebarátok kórusában. Felejthetetlen élmény, amikor az ember akár másod-, akár nyolcvanad-magával népdalcsokrokat vagy klasszikus óriások műveit énekelheti finn falucskák apró templomaiban, a boszrai amfiteátrum zsúfolásig megtelt nézőtere előtt, a frissen megnyílt Müpa színpadán, a Pesti vagy Budai Vigadóban, a Magyar Állami Operaház vagy a Zeneakadémia patinás koncerttermeiben. Az éneklés önmagában is nagy csoda, de az együtt éneklés még nagyobb. Boldogság, hogy ez ennyi éven át megadatott nekem. Örökké hiányzik, így hát amikor csak alkalom kínálkozik, legalább hallgatni megyek azokat, akik ezt a jelenben is megélhetik. Az éneklés annyira összehoz, a szó szoros és átvitt értelmében is olyan összhangot teremt, ami semmihez nem hasonlítható. Persze nem beszélni kell erről, hanem érezni. Ha az ember csinálta, tudja, de ha nem, akkor is érezhet belőle valamit, ha csak hallja és látja.
Mi a kóruskultúra klasszikus változatán nőttünk föl, és a kezdetekben a Cantemus is ezt képviselte, nyilván. Karnagyuk, a szó legnemesebb értelmében zenepedagógus Szabó Dénes finoman szólva nem ma kezdte a pályát. Akkor lett tanító, amikor születtem. S azóta töretlenül neveli az egymás után sorjázó nemzedékeket: szépre, jóra, zeneszóra. A nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola fáradhatatlan énektanára, mind a mai napig. Pedig már tölthetné boldog nyugdíjas éveit. Bár hogy mitől lenne boldog az a nyugdíjas, aki ahelyett, hogy olyan szenvedéllyel dolgozna, mint Szabó Dénes, azt aligha fogom valaha is megérteni. Szerencsére ő ereje teljében, elképesztő energikussággal teszi a dolgát: vezényel, pontosabban játszik-cicázik a tekintetére-intésére váró gyerekekkel, kamaszokkal és felnőttekkel. Hiába, a zene konzervál. Aki a közelébe kerül, garantáltan megfertőződik a zene imádatával, mert azt a rajongást, azt a szenvedélyt, amellyel a karnagy úr él és működik, nem lehet nem szeretni. Iskolai énektermére az van írva: „Fertőző osztály”.
A budapesti közönséget is egy pillanat alatt hódítja meg, és szegezi oda a székhez még egy évad végi forró júniusi napon is, és csaknem két órán át az is élvezettel adja át magát a kóruszenének, aki amúgy nem rajongott érte. Eddig. Olyat, amit Szabó Dénes művel a kóruskultúrával, én még biztosan nem láttam. A statikus, komoly, sokszor komor kórusképet szinte forradalmian transzformálja színes, mozgó, meglepetést meglepetésre halmozó performansszá. Nem a hagyományos felállásban, hanem állandó mozgásban énekelnek, négyszer öltöznek át csodálatosabbnál csodálatosabb ruhákba (semmi fekete-fehér!), a jelmezek között a legsajátságosabb egy japán ruhadarab, amelyet ottani turnéikon kapnak a kórustagok. Ezeknek a lányoknak annyi „hapijuk” van, hogy az csuda: ők most itt nyolcvanan vannak, de mindegyikükre jut egy. S bár énekes férfiakból csak húsz van jelen, felérnek negyvennel is. Három olyan japán dalt énekelnek, amitől eláll a lélegzet. S ugyancsak ámulva hallgatja a közönség az ismertebb Kodály-dalokat, Bach Air-jének kórusátiratát és a középkori gregorián dallamokat is. Minden stílusban és műfajban otthonosan mozognak, láthatóan imádják a zenét, egymást és persze azt a varázslót, aki ezt műveli velük. Felszabadult kreativitás és családias szeretet uralja a Müpa nagytermének minden egyes légköbméterét.
A koncert előtti félórás beszélgetés is a családban marad: apával és fiával zenei örökségről, tanításról vált sok jó szót élvezetesen a Müpa remek műsorvezetője, Magyar Bálint, szintén zenész, vagyis énekes. Az ember azt gondolhatná, hogy a zene önmagáért beszél, de aki egyszer is hallotta Szabó Dénes eredetien szellemes-kedélyes történeteit, az ki nem hagyná. Már ez olyan magával ragadó, hogy azonnal megértem: miért imádják évtizedek óta a tanítványai, és miért nem akarják abbahagyni az éneklést, ha annak idején nála kezdték. Az egyre szaporodó kóruscsalád is így növekedett: ahogy nőttek a gyerekek, sorra alakultak a különböző korosztályt egybe gyűjtő kórusok. Eleinte csak gyerekkar, majd leánykar, aztán a mutáláson túlesett fiúk-férfiak kedvéért vegyeskar, mely utóbbit a szintén tehetséges fiú, Szabó Soma vezeti.
Tökéletes lezárása volt ez az este nemcsak a zenei évadnak, de a tegnapnak és a mának is. Szerdán és csütörtökön „Motiváció és ösztönzés” címen igyekeztünk egymásban tartani és növelni a lelke(sedés)t. Most tizenegy közszolgálati vezető szegődött ehhez társamul. Azt hittem, hogy a körülbelül három héttel ezelőtti csodálatos csoportdinamikát nem lehet megismételni, de belátom, kishitű voltam. Jó a hívó szó, kellemes a környezet (Ibis Styles Budapest Center), eleve érdeklődőek a résztvevők, és kiváltképpen motivált a tanárnő. Nem tudok kikerülni a tanítás bűvkörből – nem is akarok. Örömmel konstatálom, hogy nem tudom megunni, mert megunhatatlan, hogy egy maroknyi ismeretlenből két nap alatt is ki lehet hozni a legjobbat, vezetői elkötelezettségüket tovább lehet növelni, lelkesedésük kissé kihűlőben lévő tüzét fel lehet csiholni. Sőt, ennél többet: meg lehet őket erősíteni abban, hogy jó úton járnak, amikor a munkatársak ösztönzésének mindig humánus, ezért pozitív eszköztárát szeretnék tovább és tovább gyarapítani. Érdekesen működik ez a varázsdoboz: minél többet használnak belőle, annál inkább újratöltődik.
Amikor a tréning végén egészségükre kívántam a tanultakat, és megköszöntem nekik az általuk az én varázsdobozomban hagyottakat, még nem tudtam, hogy most jó ideig ez volt az utolsó tanítási munkanapom. Délután kaptam a hírt, hogy egy jövő hétre tervezett sorozat szeptemberre halasztódik, de nem bántam. Méltó évzárás volt ez éppen így és most. Rám fér a pihenés, és a dobozkának is jár egy kis nyári kikapcsolódás. Mindkettőnknek kell a feltöltődés – ősszel is sok dolgunk lesz…
