Szép nyári (munka)nap
A magatartás tudománya és a motiválás művészete
Szeretem a friss nyári reggeleket. Hajnali ötkor egy jó teával indul a nap a teraszon, a néptelen utakon gyorsan be lehet jutni a városba. A kedves uszodai sporttársak társaságában az előző napi mérgek mellett néhány jó poént is kiizzadunk magunkból. Ez már frissítőleg hat, de a teljes ébresztőt a 26,5 fokos vízben leúszott egy kilométer biztosítja. A munkahelyemig tartó tízperces út közben szívesen hallgatom a Bartók rádiót. Ezen a napon a francia énekesóriás, a kontratenor Philippe Jaroussky virtuóz áriája tölt el rajongással. Szép nyitókerete ez a napnak. Még ha ez barokkos túlzásnak tűnik is…
A hajnali úszás és a munkahelyi reggeli után egy kellemes kollokviummal kezdődik a hét. Újabb rendészeti szakterületre és annak integritásába nyerek betekintést egy közlekedési rendőrrel folytatott egyórás tartalmas vizsgabeszélgetés révén. Ő idén az utolsó szóbelizőm, ezután már csak kétnapnyi záróvizsgáztatás vár rám a jövő hét elején. Bár az is élvezetesnek ígérkezik, ugyanis az integritás tanácsadó szakirányos hallgatók egy megadott témalistából választhatnak, és az a feladatuk, hogy a tanulmányaikat és a saját szervezetüknél tapasztaltakat összevetve meggyőzzék alkalmasságukról a vizsgabizottságot. Ez a módja a számonkérésnek évek óta igencsak közkedvelt és motiváló a jelöltek körében.
A délelőtt második felében egy hatékony munkamegbeszélés következik: egy amúgy lelkes, de most kissé kétségbe esett kis csapatot kell lendületbe hoznom, mert nagy dobásra készülünk. Ők nagyjából az ismeretlenbe ugranak, s mindjárt fejest, én már a jól ismert (kávé)habokban készülök ismét megmerítkezni, amit együtt főztünk ki. Talán hamarosan erről a projektről is tudósíthatok.
A koradélután laza ügyintézéssel telik, papírokkal megyek ide-oda, adminisztrálni magam. Ez már a nap nemszeretem része, de nincs mese, ennek is meg kell lennie. Otthon aztán jön a másnapra való készülődés: szokásos éves tanszéki konferenciánkra várunk hetek óta.
Úgy látszik, számomra mostanában minden a motiválás körül forog. Lehet, hogy én is úgy vagyok már, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe? Nálam ez a motiválás. Egy e hónap végéig leadandó tanulmány tárgyául is ezt választottam, és a mostani konferenciánk délutáni műhelyeinek egyikét is ebben a témában vállaltam. A többi szekcióban kollégáim az alábbiakról beszélgettek az érdeklődőkkel: Pszichológusok a rendőrségen; Börtönkutatások; Z generáció az oktatásban; Rendészet és gyermekvédelem. Izgalmas ügyek mind, egyenként is megérnének egy egész napot, ám most is csak kétszer másfél óra jut rájuk. Kell az idő a délelőtti plenáris előadóknak, akik persze hozzák a formájukat. Hegedűs Judit tárgyszerű tanszéki teljesítményértékelőt, Böthe Beáta egy alapos kutatási beszámolót hozott magával. Tari Annamáriát hallgatni a generációk különbségeit taglaló gondolatai ellenére is szórakoztató, a szombathelyi ún. BARNAHUS gyermekházat működtető és bemutató Lazáry Györgynének a szexuális bántalmazást elszenvedő gyerekek ügye iránti elkötelezettségét látni szívet melengető. Amiképpen a magát egyszerűen közvetítőnek definiáló Fellegi Borcsát is újra és újra. Ő tényleg közvetít: kultúrák, szakmák, világok, egyszerűbben fogalmazva ember és ember között, nem is akármit és főleg nem akárhogyan.
A legérdekesebb számomra egy új fogalom megismerése volt. Tari Annamária használta a következőt: nárcisztikus gratifikáció, mégpedig a hagyományos tanári szerep szükségszerű velejárójaként. El is magyarázta egy szemléletes példával. Az ember bemegy a tanterembe, rászegeződik a tanítványok tekintete, akik csak ámulnak és bámulnak és hallgatják okos előadását, ő pedig ettől elalélva joggal hiheti: fantasztikus tanár, s elégedetten távozik az óráról. Igencsak könnyen belehelyezkedve a példában szereplő tanár szerepébe, egyszerre találva éreztem magam. A szakkifejezés új volt, az érzés viszont ismerős. Pont ezt a tanárt középpontba állító tanórai élményt próbálom az évek során valami mássá formálni, miközben ’az elismerés és csodálat túlzott igénye’ – ezt jelentené a kifejezés – nagyon is jellemző rám. Ám nem hozakodnék elő ezzel a vallomással, ha nem volna oka éppen most. Véleményem szerint ugyanis ez a tulajdonság egy tanárnak mindenképpen szükségszerű tartozéka kell hogy legyen. Ha nem képes elérni, hogy tanítványai elismerjék, sőt csodálják, akkor nem tud olyan hatással lenni, ami motiválólag hatna rájuk. Tudom magamról: kizárólag az a tanár – és ebből következően csak annak a „tudománya” – tudott érdekelni, aki iránt így éreztem. Ki másnak lenne dolga, hogy felkeltse és fenntartsa a tanuló érdeklődését és vágyát a tanulásra, he nem neki? A „tanári tekintély” és „a tanításhoz szükséges pozíció felvétele” – ez utóbbi kifejezést is most tanultam – ma már nem elég. Valami hatásosabb kell, hogy a mai generációkat is becserkészzük. Tari Annamária tehát szívemből beszélt, ráadásul kiváló retorikai készséggel, amit én különösen nagyra értékelek.
Délutáni műhelyem címét hasonló indíttatásból – az érdeklődés felkeltése is retorikai trükk – én is kicsit hangzatosan adtam meg: „A motiválás művészete – Innovatív módszerek a tanulási folyamat segítésében”. Ez izgat „mostanában” – úgy 26 éve, amióta tanítok. 18 embert vonzott a cím, és szívesen osztották meg gondolataikat és tapasztalataikat velem és egymással, de mint kiderült, nem elsősorban tanárok. Kivétel nélkül segítő szakmákban dolgoznak, és ez az attitűd hozta össze őket e téma köré. Mindannyian a motiválás újabb és újabb apró hozzávalóit keresték, és talán nem is tudták, de mind náluk volt már, csak össze kellett kapcsolni őket. KötiKatinak – ahogy mesterszakos hallgatóim legutóbb elneveztek – ez persze semmi.
Kiindulópontunk a motiváló személye, személyisége volt. Belőle ered ugyanis a folyamat egésze, és nagyrészt rajta múlik, mennyire lesz sikeres a tanulásra ösztönzés. Legfőbb eszköze saját személyisége, ehhez jön a többi tényező, vagyis hogy kit és mire szeretnénk ösztönözni. Ha ezek megvannak, akkor „már csak” a hogyan és mivel kérdése marad, a motiválási módszertan és eszköztár, amelyekben az angyali részletek rejlenek.
Hogy az angyali jelző jön a számra, az nagyon is szándékos. Éppen a konferencia napjára esett a koncertévad általam leginkább várt előadása: az angyali tehetségű Joyce DiDonato érkezett a Müpába. 2018. április 29-én láttam őt utoljára, de akkor csak közvetítés útján a New York-i Metropolitan Operából. Hamupipőkét énekelt elragadóan.
Egyszer volt szerencsém hozzá élőben is. 2013 novemberében járt már nálunk, és akkor is elkápráztatta a budapesti közönséget. Ez most sem volt másként, bár az akkori és a mostani műsora közötti különbség mind hangulatában, mind pedig intenzitásában jól érzékelhető volt. Akkor „Királynők – drámák” című összeállítása rám nagyobb hatást gyakorolt, mint a mostani „Háborúban és békében – Harmónia a zene közvetítésével” című.
Korunk egyik legünnepeltebb operadívája előszeretettel állít össze tematikus esteket, amelyekkel nagy sikerrel turnézik. A mai is bizonyította: egy DiDonato-koncert légkörének közvetlensége, szuggesztivitása semmihez nem hasonlítható. Egyébként is: a korszak és a műfaj, amelyben vokális tudásának színvonala és előadó-művészetének ereje kiteljesedik, az a barokk opera, amelyet szokás túlzónak tartani. Tapasztalatom szerint ezt azok állítják, akik kevéssé ismerik a mélységeit és az azokból feltáruló gyönyörűségeit. De miért a barokk? „A zene természeténél fogva alkalmas egymással szembeállított jelenségek bemutatására. Elsőként a mozgalmas és ábrázoló szellemű barokk stílus kamatoztatta ezt a lehetőséget” – írja a Müpa műsorfüzete. Most is találtam benne olyan gondolatot, amely az enyéim közé illik: „A műsor drámai és lírai egyszerre – és persze mindvégig igen erőteljesen ábrázoló szellemű. Operahősök elevenednek meg előttünk, a maguk elrettentő vagy épp követendő példájával ösztönözve arra a zenehallgatót, hogy a külvilág harcai közepette keresse lelke benső békéjét.”
Ha nem lenne egyértelmű, jelzem: a zenehallgató közönség ösztönzéséről szól a szöveg… milyen érdekes. Ezek szerint az előadóművész is ösztönöz valakit valamire? Hát persze! Ráadásul nem is akárhogyan és akármilyen eszközzel: világszínvonalon és a művészet, jelesül a zene erejével. Szerencsés lévén ezt nemcsak zenerajongóként, de huszonöt év színpadi éneklés során magam is átélhettem.
Joyce DiDonatonak ehhez még csak a színpadra sem kell fölmennie. Ha nem énekelni, hanem „csak” beszélni hallja és látja őt az ember, már az is tömény inspiráció.
De hogy mégiscsak kiderüljön, tanári motiválásról szóló írásomhoz hogyan is kötődik az énekesnő személyiségének varázsa, elárulom: a műhelyt vele kezdtem.
Amikor pár hónapja egy „Motiváció és ösztönzés” című kétnapos vezetői tréningre készültem, keresgéltem a neten szemléltető videofelvételek után, és a YouTube-on akadtam rá Joyce DiDonato fiatal operaénekeseknek tartott mesterkurzusaira.
Nem tudtam, hogy tanít is, de ahogy megláttam, hogyan veszi fel az egyáltalán nem tipikus „tanításhoz szükséges pozíciókat”, nem csodálkoztam. Ebben is fantasztikus. Nem volt kérdés, hogy ezeket a felvételeket a tanításban is használni fogom, csak a megfelelő alkalmat vártam. Ez a csodálatos egybeesés a lazább műfajú konferencia workshop és az aznap esti élő koncert között épp kapóra jött.
A rendhagyó kezdés („Osztály vigyázz!”) után még egy darabig a frontális osztálytermi berendezkedésben tartva 18 résztvevőmet arra kértem őket, nézzék meg a bejátszásokat (három különböző tanítvány nyilvános énekórájába kukkanthattunk bele), és gyűjtsék össze a motiválás eszközeit, amelyeket a művésztanár játékba hoz. Íme a gyűjtemény: önmegvalósítás, személyiség, a személyiség varázsa, példakép, érzelem, profizmus, segítés, játék, humor, hangulat, spontaneitás, egyéni figyelem, autentikus forrás, alázat, szenvedély, tűz, szuggesztivitás, magával ragadó hév, nem lehet nem követni, belső hit, elszántság. Kell ennél több? Ha ezek így együtt vannak, a hatás elkerülhetetlenül motiváló. Ráadásul mindenféle erőlködés nélkül, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne energiaigényes a tevékenység. Nagyon is az, csakhogy az ilyenkor mindkét félben megmozduló energiák teremtő erejűek és szó szerint csodákra képesek. A színes lapok mindjárt fölkerültek a táblára, és mondanom se kell, hogy ezek a fogalmak mennyire jó apropónak bizonyultak a két felvonásos inspiráló műhelybeszélgetésünkhöz. Abba se akartuk hagyni, pedig mi is igencsak elfáradtunk.
A minap említettem itt, hogy leadandó penzumaimat körmölöm, kötelező jelleggel, közben mégis igen nagy élvezettel. Talán ennek is az a titka, hogy szeretek ezzel a témával foglalkozni. És általában írni is, szenvedélyesen. Az egyik tanulmány tárgyát fennebb elárultam. A másiké: „Kompetenciafejlesztés mesterfokon – Tízéves a rendészeti mesterképzés”. Nem véletlen tehát, hogy egy jó mesterkurzus hozzávalói engem is felettébb érdekelnek. Amit a zenei világban e téren láthatunk, az aztán valóban készségfejlesztés mesterfokon! Nyilván nem szeretném a mi három féléven át tartó kurzusainkat Joyce DiDonato mesterkurzusaihoz, magamat pedig őhozzá hasonlítani. De hogy szeretnék hasonlítani rá, és ellesni a titkait annak, amit csinál, az biztos. Még ha ez barokkos túlzásnak tűnik is…
