Rendőr lettem egy napra
Avagy így is lehet(ne!) népszerűsíteni a rendőri munkát
Épp hogy kihirdettem itt az uborkaszezont a múlt héten, és már azt hittem – nem mintha ez kevés lenne! –, hogy „csak” a Vendégírások száma gyarapodik a nyáron, amikor hirtelen feldobta a Facebook ezt a szöveget kedves barátom, Oláh-Paulon László oldalán: „Ez a fiú egy napig rendőr lehetett, s amit látott, azt nagyon jól meg tudta mutatni videoblogján. Köszönet ezért barátomnak, Tomis Károlynak, a nagybetűs KMB-snek s persze a főkapitánynak is, aki támogatta.”
Mivel minden érdekel, ami Karcsi rendőrrel és Lazával (mert csak így becézem őket) történik, pláne, ha még publicitást is kap, mindjárt meg is néztem a kisfilmet. És el is képedtem. Mielőtt még bárki is félreértené, gyorsan hozzáteszem: jó értelemben.
Évtizedek óta figyelemmel kísérem a rendőrség mint szervezet kommunikációját az „állampolgárok”, azaz a lakosok, a civilek felé. Sokáig nemigen mertem ehhez a témához nyúlni, mert meglehetősen ingoványos területnek éreztem. Talán mert az is volt. Ma sem túl könnyű erről írni, beszélni, pedig muszáj. Lenne.
Másfél évvel ezelőtt egy jegyzet megírására kért fel az egyetem, amelyben kénytelen voltam a témával behatóbban foglalkozni. Meg is született a mű – Rendészeti kommunikáció a média tükrében –, majd másfél évet parkolgatott valahol a kiadó homályos berkeiben, mire megjelent. De nem ám a napvilágot láthatta meg, nyomtatott formátumban, ahogy az egy rendes könyvhöz illene, hanem csak elektronikusan tették elérhetővé valami belső hálózaton. Ebből a tényből is látszik, mennyit ér a téma. Nagyjából senkit nem érdekel, nem is olvassák, vagy ha igen, visszhangtalan marad, mint annyi minden. Vagy mint minden, írhatnám. Pedig… de nem megyek bele most ebbe, hátha lesz még alkalom bővebben kifejteni idevonatkozó lassan három évtizede gyülekező gondolataimat.
Most inkább örvendeznék. Mert történt valami egyszerű, mégis nagyszerű dolog.
Bevallom, fogalmam sem volt, hogy létezik egy vlogger, Szecso, avagy Szécsényi Andris. Bemutatkozása a honlapján egyszerű: „Évek óta a célom a szórakoztatás. Az, hogy akár interjú videót készítek, akár vlogot, akár saját gyártású műsort, mind a videóimban szereplő emberek, mind a közönségem jól érezze magát, és kikapcsolódjon picit. Nagyon remélem, hogy a Te délutánodat is picit szebbé tudom tenni!” Munkássága, fiatal kora ellenére is, tetemes. Nem is tudom, hány éves lehet. Huszonegy-kettő? Mégis kész riporter. Lendületes, friss, aktuális, mindenféle közéleti történés és jelenség érdekli. Maroknyi kis csapattal készíti élvezetes riportjait, videoblogjait. Övék a jövő. Remélem legalábbis. Semmi formaság, lazán járja be a kiválasztott helyszínt, kérdez, és megmutat mindent, ami az adott témában érdekes. Semmi flanc, semmi különösebb szándék, hanem „csak” a tájékoztatás. A kulisszák mögé nézés. A dolgos hétköznapokról való tudósítás.
Most is ezt tette. Valahogyan, Laza barátom szerint azért nem kis körülményeskedés árán, sikerült elérnie, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság XIV. kerületi Rendőrkapitányságának munkatársaival tölthetett el egy egész napot szolgálatban, és erről egy kisfilmet forgathatott, Rendőr lettem egy napra! címmel , 24 órát tölthetett el két derék körzeti megbízottal Zuglóban. Nem csinált semmi különöset, csak ment velük egész nap a dolguk után. Ők pedig megmutattak és elmagyaráztak neki mindent, amit csak lehetett.
Nem akarom itt a naivát játszani, és úgy tenni, mint akinek ennyi év után bármi újdonságot mutatott volna a film. Jártam én is a „srácokkal”, Budapesten is, vidéken is, éjjel is, nappal is, itt is, ott is, amott is. Mindig nagyon élveztem ezeket a szakmai rejtelmekbe való beavatásokat, s azt hiszem, tulajdonképpen ők is. Szeretik megmutatni a világukat, és hálásak, ha valaki őszinte érdeklődést mutat irántuk. Szecso pedig őszintén érdeklődik.
Emlegetem itt Lazát, azaz Oláh-Paulon Lászlót. Úgy tizenöt éve ismerem, még zsenge bűnmegelőző volt, amikor tanítványommá lett, hol máshol, mint a Rendőrtiszti Főiskola bűnmegelőzési szakirányán. Akkor még volt ilyen. Azóta sok képzésen találkoztunk, együtt is tanultunk, sőt, pár éve a Polgárőr Akadémián már együtt tréningezzük a polgárőröket Café módszertannal. Szeretek vele dolgozni, mert nevéhez méltón valóban laza kolléga. A szónak minden értelmében. Néha kicsit noszogatni kell, mert hajlamos ellazáskodni a dolgokat, viszont a szó másik jelentésében is laza, azaz könnyed, végtelenül megértő és toleráns, jelenléte önmagában is megnyugtató. Ötletei végtelenek, s hogy nem mind valósul meg, az nem az ő hibája. Ő is csak ebben a mi valóságunkban kénytelen mozogni, a körülmények fogságában. Ezért is örültem ennek a kezdeményezésének, s annak meg különösen, hogy sikerült véghez vinnie. Saját szakállára, ahogy ő mondta. Még jó, hogy egy ideje az is van neki.
A másik főszereplőt, mondhatnám főkolompost, a szóban forgó körzeti megbízottat is van szerencsém elég jól ismerni. Dolgoztam vele, pontosabban velük, azaz sokadmagával Zuglóban éppen két évvel ezelőtt, amikor nyolc rendőri körzetükben nyitottuk sorra a Rendőrkávéházakat, igencsak nagy sikerrel. Azóta se hagyták abba, sőt, egyik szép továbbgondolása a közös problémamegoldásnak egy iskola előtti zebra korszerűsítése.
Most meg egy kívülálló kalauzolásában jeleskedik emberünk, s mondhatom, ha valaki mellett a legjobb helyen van ez a fiatalember, hogy megértsen valamit a budapesti rendőri lét lényegéből, hát az Tomis Károly. A filmben többször feltűnő és az akcióban közreműködő társát, Poór Tibor törzsőrmestert is köszönet illeti.
Örülök, hogy így esett, s az eset a tudomásomra jutott. S nemcsak nekem. Hogy mekkora hírverést kapott, azt sajnos csak sejtem: nem nagyot. Pedig… ország-világ láthatná, hogyan kell(ene) a rendőrök hétköznapjairól tudósítani, hogyan kell(ene) emberközelben tartani a kollégákat, akik ezt a nehéz, de érdekes és rendkívül fontos szakmát űzik. Nem kellenek csillogó képsorok, felkent píárosok, megrendezett stúdiókörülmények, kitalált, megírt és betanult szövegek, smink, beállított helyzetek. Semmi különös nem kell, csak részletek a valóságból. Persze megfelelő arányérzékkel, jó ízléssel, diszkréten, visszafogottan, okosan, szakmailag korrektül. Nem nagy ördöngösség.
Nagy örömömre szolgál, hogy ez a kisfilm elkészülhetett, és benne viszontláttam kedves rendőrömet.
Gratulálok hát ismét a zuglói rendőröknek, és persze Szecsonak is, meg a BRFK-nak, akik egyszerűen hagyták, hogy ez a film – éppen ilyen – legyen. Ma már ez is nagy dolog.
