Vendégoldal – Egy crossover, két értelmezés… vagy egy?
Ismét két interpretációt kínálok olvasásra. Már fel se konferálom, csak annyit mondok: Edit és Kata… akik ezúttal egy kellemes vasárnap reggeli testi wellnesst megtoldottak egy lelkivel.
***
Molnár Katalin: Ellentétek – vonzásban
Könnyű a hasonlónak a hasonlóhoz vonzódnia. Similis simili gaudet, ugyebár.
Na de egy másik mondás is járja, legalább olyan régóta, hogy tudniillik az ellentétek vonzzák egymást. Mindig furcsálkodva tekintettem erre a kétségtelenül létező jelenségre. Mert hogy ilyen is, olyan is van, abban hinni vagyok kénytelen, hiszen megéltem már mindkettőt, nem is egyszer. De utóbbi tartósságával kapcsolatos aggályom erős. Hogy hosszú távon lehet-e úgy egymás mellett, pláne egymással élnie ilyen fokú kétféleségnek, arra nekem még nem sikerült gyakorlatot teremtenem. Vagyis… na, most aztán beleszaladtam egy igen súlyos kérdésbe.
De erről itt csitt… bár nyilvánvaló, hogy ami most következik, mégis vallomás lesz.
A minap, egészen pontosan múlt szombaton, mindjárt reggeli után, bekapcsoltam a számítógépet, és egy kis Facebook-bámulást engedélyeztem magamnak. Előző este egy meglehetősen nyílt és őszinte beszélgetés volt mögöttem, amit minimum érdekesnek neveznék, de a nehéz jelző sem volna rá túlzás. Dolgoztam is az élménnyel már hazafelé, aztán lefekvéshez készülődve, elalváskor, még az álomban és ébredéskor is, mert jócskán a torkomon akadt. Hogy mi dolgom vele, még nem tudom, de hogy foglalkoztat, nem tagadhatom.
És akkor jön a másnap, és vele az első vizuális impulzus, amely szó szerint a képembe nyomja, nyilvánvalóan szimbolikusan, az előző este egy lehetséges értelmezését. Szembe jön velem a világhálón ez a kis videó:
Az eltérő világok talán nem is annyira mások. Virginia Tomarchio balett-táncosnő és b-boy Lil-G egy még 2017 márciusában a YouTube-on közzé tett videón táncolják el csodálatosan két univerzum találkozását. A felvétel egy firenzei téglaraktárban készült. A címe szabad fordításban: A Hiphop és a balett találkozása – amikor a levegő izzásától (néhány) ruhadarab is leolvad
Annyira megfogott már a jelenet címe és a nyitókép is, hogy azonnal megnyitottam a linket. Tátott szájjal néztem végig, és az érzés, amit kiváltott bennem, rendesen odatapasztott a képernyőhöz.
Aztán megnéztem még párszor.
És azóta még többször.
Aztán elküldtem valakinek… hogy hátha érti. Hátha ő is így érti.
És csak ezután olvastam el azt az ajánlót, amelyet az írt hozzá, aki megosztotta a videót. „Vajon vannak egyáltalán ellentétek? Minden fekete és fehér lenne? Hát nem tudom, ha belegondolunk, a fizika mai állása szerint a prizmán vagy egy vastag üvegen átmenő fehér fény a szivárvány színeire bomlik. Ebből arra lehet következtetni, hogy a fehér szín eleve több szín keverékéből áll. Ha pedig bizonyos színeket összekeverünk, feketét kaphatunk. Tehát a fekete is színek keveréke. Így alapjában véve máris lehetetlen, hogy csak két pólusban gondolkodjunk, ha pedig elfogadjuk, hogy minden színes, akkor máris könnyebb a dolgunk, hiszen a színeknél nincsenek ellentétek. Minden párosítható mindennel, és csodás új színek jöhetnek létre a keverékükből. Egyszerűen nem tudok betelni ezzel a videóval. Csodálatos, ahogy bemutatja, mennyire hatalmas és gyönyörű dolgok születhetnek, ha képesek vagyunk levetkőzni a címkéket, és a dolgokat, embereket, érzéseket, helyzeteket saját valóságukban kezdjük el szemlélni, nem a rájuk aggatott sztereotípiák alapján, mert igenis valójában a fehér és a fekete is színek összessége.”
Eddig a fiatal lány gondolata, aki történetesen a hallgatóm volt pár éve, még a Rendőrtiszti Főiskolán. Etikát tanítottam neki… hát, ki gondolta volna akkor, hogy ilyen jó talajra hullottak a toleranciáról, a sokszínűségről elhintett súlyos gondolatmagvak…
És most jöjjön az én impresszióm.
A puritánnál is sivárabb környezet, egy hatalmas elhagyatott raktárépület, kint szolid zivatar, a párafelhőn beszűrődő félhomály. Egy fiatal srác épp bemelegít, alighanem valami táncpróbához, egy szál magnó a háttérben. Balról besétál egy hosszú hajú lány, gyakorló balettruhában: a tökéletes ide nem illőség maga. És ő is elkezd bemelegíteni, teret kérve magának. A fiú nézi, épp csak el nem zavarja… de nem… végül is megférnek egymás mellett. A lány kissé kihívóan pördül-fordul, a fiú majmolja a lépéseket, bámulja a hajlékony mozdulatokat… a lány egyszer csak odalép a fiúhoz, leveszi róla kötött sapkáját, elhajítja. Csend. Na jó, ezt a pimaszságot viszonozni kell: most a fiú bemutatózik, forog-pörög a padlón ügyesen. A lány a fiú elé áll, felemeli az egyik lábát balettosan, egyértelmű az utalás: itt vagyok, tarts meg, táncoljunk. És elkezdik…
Ellentétek – vonzásban. Gyönyörű fokozatosság, lépésről lépésre közelednek egymáshoz: észlelés; kapcsolatfelvétel (milyen érdekes, a lány kezdeményez!); visszafogott kíváncsiság; kölcsönös rácsodálkozás; megmutatom, ki vagyok és mit tudok; ne már, mit keresel itt?; versengés; rövid kis harc az irányításért – némán… A fiú hiába szól rá erélyesen a lányra (hevenyészett fordításban: „Ej, mit művelsz, te lány???”), ő finoman csendre inti… majd felhangzik a zene. Varázsütésre szűnik meg a rivalizálás, és egy egészen más, új fejezet következik: az egymás iránti érdeklődés, a figyelem, az együttműködés, az érintés, az eleinte önálló, majd a közös tánc ereje. Kergetőző szép játék, incselkedés. Esetlen mozdulatok, utánzások, finom összehangolódás, türelmes-türelmetlen vetkőztetés, szinte lemeztelenített testek: nézd csak, legmélyebb emberi lényegünk mennyire egyforma, én férfi, te nő… És ez mindent vinne, ha… ha a koreográfia nem érne véget ennél a felismerésnél, és nem elégedne meg vele… De szerencsére megelégszik.
A lendület hirtelen megtorpan, már csak egy búcsúpillantás, egy bók, egy meghajlás, a kölcsönös iróniában való pillanatnyi feloldódás, a fiú jobbra, a lány balra… és ami el sem kezdődött, annak már vége is…
A rendezői szándék egyértelmű. Két világ rövid időre találkozik, és eleinte úgy tűnik, nincs, mert nem lehet átjárás közöttük, annyira távoliak. De aztán kiderül, mégiscsak összeköti őket valami, mégpedig nagyon mélyen. Esetükben az, hogy táncosok, a saját műfajuk magas szintű képviselői, amelyet szenvedélyesen szeretnek és művelnek. A jelenet négy percbe sűrítve mutatja be, hogyan lesz a lehetetlenből elképzelhető, és miért érdekesebb az eltérések hangsúlyozása helyett a hasonlóságok fürkészése. És azt, milyen jó is, ha megtaláljuk az átjárásokat. Igazi crossover. Szeretem.
Bárcsak a valóságban is igaz lehetne… De félek, nem ilyen egyszerű. Bár, négy percre, néha talán ott is igen…
***
Romhányi Edit: Világok találkozása
Mikor ezen a Kata biztatására megnézett videón gondolkoztam, egyfolytában az a kérdés járt a fejemben, hogy ha két ennyire más világ találkozik, hogyan lehetséges, hogy megszülessen belőlük valami közös anélkül, hogy valaki elveszítse önmagát. Általánosabban: Miről kell lemondanunk, hogy megteremtődhessen a MI? És bár elsőre kicsit szájbarágósnak tűnhet a koreográfia, éppen ezt a folyamatot mutatta be nagyon szépen.
Itt két művész látható, akik a maguk műfajában annyira magabiztosak. Azonban meg kell válniuk az évek során magukra aggatott külsőségektől és pózoktól, amelyekről azt gondolták, hogy az az identitásuk. Egy elemi erejű, megrázó találkozáskor az egymáshoz csiszolódás folyamán ezek mind akadályt jelentenek a közös valósághoz vezető úton. Ez nemcsak a szerelmi viszonyra igaz, csak ebben érezzük a leginkább létkérdésnek a kölcsönös megértést. Csak azokban a lecsupaszított pillanatokban van esély egy szebb, mert közös tánc – kapcsolat – létrehozására, amikor nem kötnek gúzsba a rossz szokások, hiedelmek, hanem annak látjuk egymást, akik vagyunk. Ami darabos és nyers volt, az erőteljes marad, de harmóniával telik meg. Ami meg kissé modoros, az humorral és kifejezőerővel dúsul fel. Én bizony semmiért le nem mondanék ennek a kölcsönhatásnak az élményéről, az biztos.
E táncelőadás mondanivalójának az ellenpontjaként egy rész jutott eszembe az Alapítvány és Földből, melyben Asimov a világok közti utazások során egy bolygóra, a Solariára vezeti hőseit. A bolygó lakói mind hermafroditák. Büszkék rá, hogy megteremtették a szabadság és függetlenség állapotát, mert nincs szükségük társas kapcsolatokra a mindennapi élethez és főleg az utódnemzéshez. Magukat egésznek, mindenki mást szánalmas és primitív félembernek tartanak. Hatalmas birtokaikon robotjaik által kiszolgálva, egymással személyes kapcsolatot nem tartva, évszázadok óta békében, biztonságban és teljes magányban élnek egy stagnáló világban. Nincs fejlődés, nincs hanyatlás.
Amikor világok találkoznak, akkor így vagy úgy, de feszültség keletkezik. Szerencse és döntés kérdése is, hogy hat-e ránk a másik, és hogy mit kezdünk ezzel a hatással. Ha úgy állnak a csillagok, akkor vállaljuk-e az önmagunkkal való szembesülés kockázatát, annak minden következményével…
