Vendégoldal
Orientálás – most éppen pályára
Sokan – de sajnos mégsem elegen – valljuk, hogy a rendészeti pályára orientálást sem lehet elég korán kezdeni. Sok kislány és kisfiú akar rendőr lenni, aztán valahogy kamaszkorukra csökken a számuk. De még ilyenkor is sokan vannak olyanok, akik a Magyarországon immár huszonkét éve működő rendészeti pályaorientációs képzést folytató középiskolákba jelentkeznek. Ám itt négy év alatt megint történik valami, aminek a hatására jelentős részük a pálya iránti kezdeti érdeklődését elveszíti, és csak töredékük akar továbbtanulni a rendészeti szakmák valamelyikében.
Hosszú lenne itt felsorolni azt a sokféle képzési formát, szakirányt, amelyek útvesztőiben ezek a tanulók irányt vesztenek. Az utóbbi évek ebben annyi változást hoztak, hogy szinte még azok sem tudják követni, akik nap mint nap benne vannak. Jogszabályi hátterek, képzési szintek, intézményi struktúrák, szakmák, tantárgyak, követelmények és tananyagok összevisszasága jellemzi ezt a szakterületet, és igencsak bajban van, aki el szeretne igazodni köztük. Nem csoda, ha maguk a képzők is keresik a helyüket a rendszerben. Képzeljük el akkor a tanulókat. Csoda-e, ha nagy a lemorzsolódás? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy vajon manapság mennyire vonzóak maguk a rendészeti szakmák?
2017 nyarán egy országos kutatásban alaposan feltérképeztük az e szakterületen zajló folyamatokat, megkérdeztük a rendészeti pályaorientációs képzési ágazatban érintetteket a tapasztalataikról, felmértük az igényeiket, és kikértük a véleményüket, ötleteiket, javaslataikat. Volt belőlük bőséggel. A kutatás záró tanulmánya itt olvasható.
A kutatási eredményekre komoly szakemberképzést, hozzá a célcsoportnak szóló tananyagokat, tansegédleteket készítettünk, és 2018 júniusában megkezdtük a tréningezésüket is. Első körben az egynapos pedagógiai módszertani felkészítésekre azokat a rendészeti szakembereket vártuk, akiknek nincsen tanári végzettségük. Ennek élményeiről akkori blogomban így írtam.
Már 2018 őszére be volt ütemezve a szakmai módszertani felkészítés is, amelyre azokat a középiskolai tanárokat hívtuk, akiknek viszont rendészeti végzettségük, képzettségük nincsen, jóllehet már tanítanak, vagy szeretnének tanítani rendészeti pályaorientációs tantárgyakat. Ám egy egész évet kellett várni, míg az ehhez szükséges szakmai tananyagokhoz társított egy-, illetve fél-fél napos szakmai módszertani tréningeket is meghirdethettük. A három érintett tantárgyhoz (Rendészeti szervek és alapfeladatok; Rendvédelmi jog és közigazgatás; Magánbiztonság) – hároméves vajúdással – született egy-egy tankönyv, melléjük egy közös tanári kézikönyv, illetve egy tanulói munkafüzet. 2019 nyarán lezajlottak a pilot tréningek, és ősszel „A versenyképes közszolgálat személyzeti utánpótlásának stratégiai támogatása” című projekt futamidejének meghosszabbításával pedig elindultak a tréningek. Magam az elmúlt hetekben négy ilyenen estem túl, így már van némi rálátásom arra, hogyan fogadták a célcsoportok a nekik nyújtott segítséget.
Ebben a szakmai felkészítésben két újdonsült trénertárssal dolgoztam, hozzáteszem: nagy örömömre. Jó volt ilyen oldalukról is megismerni őket. Mindhárman más-más szemüveget viselünk. Én mint vezető tréner, a viszonylag könnyed módszertani „varázslatokat” voltam hivatott véghez vinni. Nagy Ákos a Miskolci Rendészeti Szakgimnázium oktatójaként a pályaorientációból az alapfokú rendészeti képzésbe érkező tanulókkal találkozik, vagyis elég jól tudja, milyen csomaggal érkeznek a középiskolákból. Szilvásy György Péter pedig a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Karán jogot tanítva tizenöt éve szerez benyomásokat azokról (is), akik az említett középiskolás pályaorientációból mindjárt a rendészeti felsőoktatásba nyernek felvételt. Vagyis ketten – nem mellesleg rendőrként – együtt lefedik a szakmai képzés mindkét szintjét.
Úgy gondoltam, megkérem őket, foglalják össze speciális helyzetükből adódó tapasztalataikat, kiemelt figyelemmel az egynapos szakmai módszertani tréningre. Megtisztelő, hogy vállalták a kihívást. Utánuk leírom a saját élményemet is, amely ezúttal is az ő írásuk ismerete nélkül született. A Vendégoldal rendszeres olvasóinak mondanom se kell, hogy ők sem olvasták egymás gondolatait, csak akkor, miután egybeszerkesztettem a három beszámolót. Nagyon izgalmasak az áthajlások…
***
Nagy Ákos: Szoftverfrissítés
Először hallani sem akartam róla. Aztán másodszor sem. A hosszas vajúdás után megszületett jegyzetre gondolva, csak egy dolog maradt világos előttem: bármit, csak ezt ne! Aztán véletlenül igent mondtam. A főnökömnek. Mert ki mer nemet mondani a főnökének? Főleg, ha olyan szépen kéri. Én nem, az biztos. Valójában áldozat vagyok. A jóhiszeműségem áldozata. Azt gondoltam, hogy az a bizonyos képzés Miskolcon lesz majd, és nekem nem is lesz más feladatom, mint segítséget nyújtani az általam írt részekbe történő belelátáshoz.
Amilyen erőltetett és nyakatekert volt az előző bekezdés, olyan kitekeredetten éreztem magam, mikor megtudtam, hogy a tréningek Budapesten lesznek. Ami vigaszt és megnyugvást jelentett, hogy Katát tudhattam a vezérlőegység székében. Tudtam, hogy elismert tréner, és nem nagyon ijed meg a saját árnyékától. Aztán kiderült, hogy a másokétól sem.
Közhelyesnek tűnhet, de akkor is leírom: azt tapasztaltuk iskolánkban, hogy a különféle rendvédelmi alapképzésben részt vevő diákok előnye a „sima” gimnáziumokban végzettekhez képest évről évre csökken. Míg egy 2010 környékén intézményünkbe kerülő tanuló fél évig lógathatta a lábát, mire a többiek utolérték, mára a tudásbeli különbség kimutathatatlanná vált. Az okok nem voltak világosak számunkra. Persze olvastunk tanulmányokat, kutatási eredményeket a diákok egyre romló kognitív képességeiről, de itt másról volt szó. Az alapvető rendvédelmi ismeretekkel nem rendelkeznek, ami több, mint érdekes. Leginkább elkeserítő. Felmerült a kérdés, hogy tulajdonképpen milyen oktatásban részesülnek a tanulók a pályaorientáció során, megkapják-e a szükséges tananyagot, segítenek-e nekik feldolgozni azt, és még sorolhatnám. Magánemberként is, tanárként is foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy hol van a kutya elásva, és egyre fokozódó izgalommal vártam a találkozást az igazi középiskolai tanárokkal – mert amúgy én is az lennék valahol, de a különböző szintű oktatást végző iskolák azonos elnevezése mindennek mondható, csak épp szerencsésnek nem –, hogy ad egy: megtudjam végre, mi is zajlik a végeken; ad kettő: segítő jobbot nyújthassak nekik legalább abból a tantárgyból, aminek jegyzetét, majd később segédkönyvét – bár ezt már trióban – volt szerencsém elkövetni.
Nem leptek meg a tanárok által elmondottak, de az mindenképpen, hogy országrésztől és az iskolák anyagi tehetősségétől függetlenül ugyanazokkal a gondokkal küzdenek. Nem sorolom a korosztályban fellelhető okokat, mert még megvádol valaki, hogy bántom a felnövekvő ifjúságot. Nem sorolom a kiégett tanári attitűd szimptómáit, mert annak ellenére, hogy kevés fiatal vett részt a képzésen, nem lehetett „megrágalmazni” a résztvevőket azzal, hogy bizony nem foglalkoznak a rendészeti képzéssel. Nagyon is foglalkoznak, amit a jelentős érdeklődés és a sok fürkész, kíváncsi tekintet bizonyít legjobban. Segítségért jöttek, és mi segítettünk. Hogy a központi program egységessége ellenére nem sikerült egységes szinten az abban foglaltakat megvalósítani, ugyancsak nem ért váratlanul, de szembesülni azzal, hogy mivel küzd a „szakmai tanár” és mivel az „egyszerű pedagógus”, nem hogy árnyalta a képet, hanem konkrétan újrarajzolta az oktatás dimbes-dombos térképét.
Ebből kellett főznünk, innen kellett felállnunk és egyúttal feltankolnunk a pedagógusokat, hogy másnap egy parányival nagyobb magabiztossággal merjék átlépni az iskola kapuját. A rendelkezésre álló idő roppant kevés volt, Kata szédítő tempódiktálásának köszönhetően mégis elegendő arra, hogy a generális minimumokban dűlőre tudtunk jutni. Rendelkezésre áll egy jegyzet, ami pedagógiai-módszertani szempontból nem éppen ideális, de igyekezett minden hasznos ismeretet magába gyűjteni. Van tehát mit kritizálni, szétszedni, majd újra összerakni, magyarán formálni a saját szánk íze szerint. Mert ezt a tanár igenis megteheti! Sokkal bátrabban, mint gondolná. Ehhez nyújt segítséget ugyancsak a jegyzethez készült segédjegyzet (megígérem, hogy itt befejezem, és nem lesz Répa mese) és munkafüzet. Kiderült, hogy korra, nemre, iskolai végzettségre és tapasztalatra tekintet nélkül valamennyi résztvevő képes a tananyagot korszerűen feldolgozni – ezt az elején szerintem maguk sem hitték volna –, felfedezték az írott tanagyag használható elemeit, és merték is alkalmazni azokat. Nyíltan meg tudták fogalmazni kritikáikat és félelmeiket, gyengeségeiket. Nekünk már csak az erősségeiket és a lehetőségeiket kellett tudatosítanunk bennük, és máris megtelt a terem mosolygó szempárokkal. Ebben a lelkiállapotban és abban a tudatban, hogy lesz még egy-két rangadó e tárgykörben – vagyis találkozunk még, mert a munka bőven nincs elvégezve –, fáradtan, de úgy hiszem, a jól végzett munka örömével távoztak résztvevőink.
És én? Velem nem is történt semmi? Nööööm, csupán annyi, hogy először hallani sem akartam róla. Aztán másodszor sem, és nem véletlenül. Aztán igent mondtam, és igent fogok mondani a következő képzésekre is.
Elárulok egy nagy titkot. Az az igazság, hogy rám is rám fér a szoftverfrissítés…
***
Szilvásy György Péter: Az első
Egy önvallomással szeretném kezdeni. A közelmúltban – már a Katával közös tréningek után – egy mesterképzésben tanuló hallgató interjút készített velem diplomamunkájához. A téma: a „Z generáció” megjelenése a felsőoktatásban, illetve a rendészetben. Amikor végeztünk, kétszeresen megrémültem: alig mondtam pozitívumot a hallgatókról („bezzeg a mi időnkben”), de igazán az döbbentett meg, hogy mennyire nem értem és eddig bizony nem is igen követtem a fiatalok világlátását, igényeit, elképzeléseit és különösen – ha vannak ilyenek – tanulási módszereit. (Amiket a rendészetről, a rendőrségről mondtam, azt már le sem merem írni.) Valójában tehát most – lényegében utólag – jöttem rá, milyen sokat segített nekem a közös tréning.
Nekem „az első” volt, hiszen ilyen szerepben még sosem „léptem fel”. És van egy olyan érzésem, hogy az első nem az utolsó volt. És remélem, ha lesz még, akkor is lesz rá mód, hogy Katával közösen léphessek porondra. Mert mellette – a „főnök”, a mentor, a tapasztalt mester és a zseniális könnyedségű tréner mellett – az ember szinte belefeledkezik a „munkába”. Olykor már-már saját szerepemet is eltévesztettem: magam is beültem a tanár kollégák közé, és élvezettel hallgattam Kata tanácsait, „mondókáját”, élményeit. Persze aztán ő időben visszaültetett a megfelelő székre, feladatot bízott rám, kérdést szegezett nekem – maga mellé emelt a képzeletbeli katedrára. Számomra (sajnos) nem pedagógusként, de egyetemi oktatóként igazán egyedi – és remélhetőleg megismételhető – élmény volt.
Szóval, visszatérve: a középiskolákban a tanárok már hosszú ideje „küzdenek”, dolgoznak a megváltozott fiatalsággal. Nekem meg rá kellett döbbennem, hogy bizony az ő saját metódusaik – vagy a nekik szánt pedagógiai módszerek – ugyanúgy alkalmazandók lennének/lesznek(?) a felsőoktatásban is. Hiszen a „Z-k” már rég köztünk járnak – mármint a felsőoktatásban. Lejáróban van a „bezzeg-a-mi-időnkben” megszokott frontális oktatás ideje – átveszi helyét az online világ, az azonnali reakció és visszacsatolás vagy értékelés igénye, a látványos, hangos, színes, vibráló tananyag és prezentációs eszköz. A „normál”, „unalmas”, száraz betűkkel telezsúfolt jegyzetek mennek ki a divatból, hogy helyüket elektronikus eszközök, rajzok, ábrák, szavazóprogramok, e-tantermek, kérdőívek, appok, okoseszközök vegyék át.
Miért ijesztő mindez? Még nem vagyok 40 éves – és sosem gondoltam, hogy nekem is „generációs váltáson” kell átesnem (ha egyáltalán létezik ilyesmi). Még gyűjtöm hozzá az erőt, de sikerülnie kell. Remélem, Kata is segít majd benne…
***
Molnár Katalin: Tanár = TrANszformÁtoR
A címben szereplő szójáték a negyedik szakmai módszertani tréningen pattant ki a fejemből, miközben egy csoportmunkában zajló feladat eredményeit jegyzeteltem a flipchart táblára. Három oszlopra osztottam a papírt. Az elsőben (az oszlop címe: Elvárások) a csoportok az elég jó tananyagokkal szembeni elvárásokat ragasztgatták fel, amelyeket szempontok szerint szépen el is rendeztünk. A következő feladatban a projekthez frissen elkészült tananyagokat kellett minősíteniük, és a második oszlopban (címe: Valóság) ennek eredményeit jegyeztük fel. Miközben a csekklistát sorolták, én nemcsak a pipákat és a hiányjeleket jegyzeteltem, hanem azt is, amiket közben kommentárként hozzáfűztek. A harmadik oszlop címét is felírtam, de letakartam, hogy egyelőre ne lássák. Persze én már tudtam, mire megy ki a játék(om). Írtam, írtam a jobbnál jobb javaslataikat, és kezdett összeállni a kép. Amikor végeztünk, kértem, találják ki, mi lehetne a harmadik oszlop címe. Egy egészen kis manipuláció hatására (ez bizony nélkülözhetetlen a tréningek során) rájöttek: a tanár tennivalóit gyűjtöttük csokorba. Mert a közel egyórás gyakorlattal azt kívántam bizonyítani, hogy a valóságban sokszor tőlünk, tanároktól teljesen függetlenül létező tananyagot (hiszen azt többnyire mindig mások írják), legyen az akármilyen is, az elvárásokhoz, de legfőképpen mindig az aktuálisan a gondjainkra bízott célcsoportokhoz igenis nekünk, tanároknak kell hozzáigazítanunk, átalakítanunk. Az ezt a szerepet betöltő tanárt pedig nyugodtan nevezhetjük transzformátornak. A kitakart címhez már korábban odaírtam a transzformátor szót, csupa nagybetűkkel. És ahogy írtam, egyszer csak bevillant, hogy ezek között a betűk között bizony ott van a TANÁR szó mindegyik betűje, ráadásul szépen sorban, ilyen formán: TrANszformÁtoR. Hát egy kicsit átrajzoltam a feliratot. Sokaknak ebben semmi különös nincs, de én nagyon megörültem a felfedezésnek. És nemcsak azért, mert szeretem a betűkkel való játékot. És nem is csak azért, mert ott és akkor már láttam magam előtt e blogbejegyzés címét. Hanem inkább azért, mert végre egyetlen szóban sikerült megragadnom a tanári mesterség lényegét.
A tanár szerepben csupán tetszelgők persze nyilván nem transzformátorként tekintenek magukra, sőt, tán még sértőnek is találják a metaforát, de ez legyen az ő bajuk. Ám sajnos ez nemcsak az ő bajuk, hanem főleg azoké a diákoké, akik az ő kezeik közé kerülve átalakítás hiányában nem kapnak kellő segítséget a tanulnivaló emészthetővé tételéhez. Nem csoda, hogy az átalakítatlan, feldolgozatlan, szelektálatlan, ömlesztett, nyers tananyag nem megy le a tanulni vágyók torkán, legfeljebb értelmezetlenül és egyben értelmetlenül bebiflázzák, visszaböfögik (elnézést, de ezt nem lehet szebben mondani), hogy aztán kiköpjék. A tanulás így gyötrelem, a tanítás ebben a formában rémálom, és semmilyen módon nem hasznosul az a temérdek munka, amit ebbe fektetnek. Aki tanulni akar, ebből nem kér, és aki igazi tanárból van, nem is adja ilyesmihez a nevét.
Nos, éppen azon volnánk ezekkel a pedagógiai és szakmai módszertani tréningekkel, hogy valami egészen másra buzdítsuk és tanítsuk a pályaorientációban tanító kollégákat.
Alább két olyan – egyébként a klasszikus tanári szerepben közlekedő – kollégámról szeretnék írni, akikkel a jószerencse most olyan helyzetbe hozott, amely szelíden, de határozottan arra késztette őket, hogy ezt a szerepet kissé átértelmezzék.
Szilvásy Gyurit tizenöt éve ismerem. Nem mondhatnám, hogy sok közös találkozási felület volt köztünk, de ami volt, az számomra mindig nagyon emlékezetes. Folyosói kedélyes köszönések (a senkiéhez nem hasonlítható „Szervusz, Tanárnő”), etikailag aggályos döntések és kérdések pár szavas kommentálásai, egy-egy ebéd közbeni jó beszélgetés, főiskolai tanácsülések általa elkövetett legkorrektebb felszólalásainak híre, tantermek ajtajában csoportok átadása-átvétele, a másiknak a hallgatók körében a legnagyobb tisztelettel való emlegetése, majd egy kétnapos integritás menedzsment oktatói tréning idestova három évvel ezelőtt… mindössze ennyi a benyomásom Gyuriról. De ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy nagyon megörüljek, mikor kiderült, hogy a főszervező Budavári Erzsi azon jelöltjeinek egyike, akikkel a szakmai módszertani tréningeket közösen kellene tartanom. Nem volt kérdés, hogy társamul fogadtam. Az időpont közeledtével végre le tudtunk ülni egy jó órára, hogy részletesen átbeszéljük a menetrendet, és ez tökéletesen elég volt neki, hogy átlássa, mire is készülünk.
Ákost idén márciusban ismertem meg. Első látásra szerelem volt. Persze nem az és nem úgy, de hogy első látásra, az biztos. Ugyanabba a liftbe szálltunk be, és én csak abból tudtam, hogy ugyanarra a megbeszélésre tart, ahova én is, hogy a kollégája, akit már régről ismerek, kedvesen bemutatta nekem. Rajtam szokás szerint kétszer annyi csomag lógott, mint amennyi kezem van, ráadásul még egy pohár tejeskávét is magamhoz vettem a büfében. Így hát miközben éppen bemutattak minket egymásnak, a kezébe nyomtam a kávémat, hogy fogná meg egy pillanatra, míg én… rám hunyorította huncut szemeit, lovagiasan segített, szabadon maradt kezét az én ily módon felszabadult kezem felé nyújtotta, és onnantól kezdve úgy beszélgettünk egymással, mintha ezer éve. Így megy ez. Mert nyilván legalább ennyi idő kell ahhoz, hogy bizonyos dolgokról tökéletesen ugyanúgy gondolkodjunk. Miközben persze egy világ választ el egymástól, szinte minden értelemben. De a lényeg ugyanaz, és ez az, ami igazán számít.
Annak a bizonyos márciusi megbeszélésnek az idején a fent említett pályaorientációs tananyagokhoz készítendő tanári segédletek írása zajlott, és úgy volt, hogy nekem közöm lesz a szövegekhez. Végül aztán nem lett. Vagy mégis: utólag Ákossal abban maradtunk, hogy nekem akkor csakis azért kellett odamennem, hogy megismerkedjünk. Nagyjából az első pillanattól kezdve szerettünk volna – akárhogyan is, de – együtt dolgozni. Fél évet kellett rá várni, míg összejött, de végül is sikerült. Teljesen idegen trénertárssal minden előkészítés nélkül (mert bizony nehezen lehetne felkészülésnek nevezni azt a rövidke átnézést, amit mi Miskolc és Budapest között Messengeren csináltunk) nekimenni egy egynapos tréningnek, a vakrepülés maga. De mi magától értetődően vállaltuk. Persze ehhez részben az kellett, hogy tudtuk, mindketten elég jó rögtönzők vagyunk. Részben meg az, hogy Budavári Erzsi, aki erre kapacitált minket, vakon bízott bennünk. Úgyhogy nekiveselkedtünk, és bizony mindhárom szakmai módszertani tréningalkalom, amit közösen tartottunk, igen jól sikerült. Hiába, az első megérzés általában bejön.
A pedagógiai módszertani tréningekről szóló blogobejegyzésemet fél éve ezzel a mondattal zártam: „Szagoljanak be a műhelybe, lessenek el egy-két titkot, hátha megtetszik nekik a mesterség, s akár még komoly varázslótanonc is lehet belőlük.”
Nos, Gyuri és Ákos! Kedves varázslótanoncaim! Üdv a klubban!
