Digitális napló 25. rész – Pedagógusnapra: T/each other with love
Kedves Naplóm!
Elérkezett az utolsó bejegyzés napja. Hogy éppen pedagógusnapra esik, azon, kérlek, ne csodálkozz. Még szép, hogy így jött ki a lépés. Időzítés kérdése az egész. Megszokhattad, hogy gazdád mindenből igyekszik a legjobbat kihozni. Nem lehetett ez másként az online oktatással sem. Hiszen magad voltál legfőbb tanúja annak, ahogyan tavaly novemberben a szükségből igyekeztem erényt kovácsolni. Így utólag azt hiszem, sikerült.
Hogy ez mire elég, ma még nem tudhatom. De most, hogy kitelt a második félév – és az a szinte napra pontosan fél év is, amióta én és vendégeim elkezdtünk beszélgetni veled –, készítettem egy leltárt. Ez lesz az utolsó bejegyzésem. És meg ne haragudj, de remélem, hogy ebben a formában örökre elbúcsúzhatok tőled. Nővéreddel, tanári műhelytitkaimat magába fogadó blognaplómmal szívesen folytatom meghitt viszonyomat, de belőled elég.
Nem te vagy az oka, ne hidd, hiszen születésed kényszerből fakadt, tudtad az első pillanattól, hogy ezt gondolom, és igyekeztem korrekt alapokra helyezni kapcsolatunkat. Digitális oktatáshoz digitális napló dukál. De nem szeretnék tőled haraggal elválni, ellenkezőleg. Köszönöm neked, hogy végig itt voltál, és hűségesen meghallgattad kétségektől sem mentes gondolataimat, eszementnek tűnő ötleteimet, néha szentimentális érzelmeimet vagy épp iróniával teli magamra tekintésemet. S főleg, hogy befogadtad kedves vendégszerzőimet, akik örömmel írtak neked, s osztozkodtak lapjaidon. Huszonöten vannak! Gondoltad volna? Mert bevallom neked, hogy ez számomra is igencsak meglepően kerek szám, és végtelenül megtisztelő. Ezúton illendőn meg is köszönöm nekik, hogy belementek a vendégjátékba, és elfogadták felkérésemet. Te pedig hétről hétre tanúja voltál egymást tanításunknak is, amely a világ legegyszerűbb és legnagyszerűbb hozzávalójából, a szeretetből keletkezett. T/each other with love! Talán tetszik neked ez a pedagógusnapi szólelemény. Annak, akinek a jelenlétében született, biztosan. Ernáról van szó, legkedvesebb tanártársam ő. Naná, hogy angoltanár, és ez a szóalkotásunk is közös. Így kívánok boldog pedagógusnapot!
Kedves Naplóm! Nézzük a leltárt, mit tanultunk egymástól és a diákoktól! Digitális bevándorló lévén technikai felzárkózásom tempója a mai digitális bennszülöttekéhez képest csigalassúnak tűnhet. De sosem csináltam hiúsági kérdést abból, hogy tőlük kérdezzek, és az elektronikus kütyük világában rájuk bízzam magam. Megtörtént ez a tanteremben is. Simán megkértem a fiatal hallgatókat az asztali számítógép vagy a kamera kezelésére, sőt, olyan is volt, hogy vadonatúj mobiltelefonom általam lehetetlennek tartott beállítását is fél perc alatt megoldotta valamelyikük. Örülnek, ha segíthetnek és taníthatják a tanárt!
De képzeld már el azt, amikor a Whiteboard vagy a Breakout rooms alkalmazásokkal én ismertetem meg a Z generációs diákokat! És ebben a pillanatban megtörténik a csoda: a digitális kompetenciák piacán zajló cserebere a szerepeket is kellemesen összekeveri. Már mindegy, ki kitől tanul, inkább az lesz a fontos, ami valóban a lényeg, a vesszőparipám, hogy mit és hogyan. Ez az érzés ezen a mindenkinek új kihívásokat jelentő online gyorsvonaton utazva egyenesen szédületes!
Aztán a tér és az idő dimenziói is megváltoznak kicsit. Vagy inkább nagyon.
Ami a teret illeti: egyszerre lehetek jelen keleten és nyugaton, több száz kilométerre, miközben otthonom jól megszokott kényelméből ki sem mozdulok. Virtuálisan az ország egymástól messze lévő tantermei és a rendőrképzés különböző színterein zajló tanulási folyamatok között közlekedhetek, villámsebesen. A platformok is különbözőek, és ezeket is élvezem: Zoom, Teams, Google meet és Classroom – ahány ház, annyi szokás. Élvezem a technikai megoldások sokféleségét. Én! Aki amúgy technikai analfabéta vagyok… Ha nem kényszerülök erre az egészre, sose érdekelt volna ez a szép új világ. Így meg kezdek megbarátkozni vele.
Az idővel volt az egyik legérdekesebb tapasztalásom, s ezt más kollégák is mondták. Az online tér valahogyan az időbeosztásban is fegyelmezettebbé teszi az embert. Sokáig gondolkodtam, kerestem az okát, hogy ez miért van így, s azt hiszem, megtaláltam a magyarázatot. Az online térben – akármennyire igyekszik is az ember ezt tompítani, mégis – valahogy nagyobb szerep jut a tanárnak. Az igazi osztályteremben is moderálja a történéseket: szót ad, kérdez, irányít, terelget, de valahogy azt érzem – immár az online tanítás tapasztalatával nézve –, hogy ott hajlamosabb a tanár is elkalandozni, kevésbé fókuszáltan működni. Hiszen a személyes jelenlét közvetlen varázsa hatalmába keríti: nemcsak lehet, de fontosabb reagálni a résztvevők legapróbb rezdüléseire is. A képernyőn keresztüli kapcsolódás – bár az arcok és a rajtuk látható nem verbális jelek sokkal közelebbiek – mégis picit távolságtartóbbá teszi még a legközvetlenebb tanárt is. Itt a szó átadásának-átvételének udvariasabb gesztusai szükségesek. Kevésbé akarunk egymás szavába vágni, és egy kis összeszokás után mindenki fegyelmezettebb lesz: figyel a többiekre, s hamar megszokja, hogy moderálja magát. Automatikusan bízzák rá magukat a tanár irányítására, és ha ő eléggé tudja, honnan hová szeretné eljuttatni egy-egy alkalommal a folyamatot, akkor szívesen mennek vele. A szünetekkel is egyszerűbb tervezni, és azok végeztével mindenki pontosan visszaül a kamera elé – itt lehet igazán érezni a büfében való sorban állással elvesztegetett időt. Szóval feszesebbek a keretek, amit nem teherként, hanem könnyebbségként él meg az online tanuló.
És akkor a módszerekről, tanári stílusokról nem is beszélve! Azaz dehogy is nem! Hiszen erről szólt ez az egész sorozat! Élvezet volt elmerülni abban, hogy ki hogyan fogott bele a digitális tanításba, s ki-ki honnan hová jutott. Mit gondolt előtte, milyen utat járt be digitália széles sztrádáin vagy időnként keskenynek ható ösvényein, hogyan merült alá a váratlan gondokban vagy emelkedett magasra az újonnan felfedezett határtalan univerzumban. Szép utazás volt ez, akárhogy is. És ha tudnád, milyen meglepetést tartogatok még nekik – és neked is! De mindent a maga idejében! Csak várj, most már hamarosan megtudod!
Utolsó bejegyzésem és e leltár végére már csak egy kérdés maradt. Azaz hogy kettő, persze mindkettő egy tőről fakad. Mikor térhetünk vissza virtuális tantermünkből a valóságosba és meddig maradhatunk ott? A választ nem tudjuk, csak reméljük, s ez a bizonytalanság felettébb aggasztó. De van, ami ennél is jobban foglalkoztat. Ha ismét lehetővé válik a jelenléti tanulás, ugye… ugye már az sem folytatható ott, ahol abbahagytuk? Szerinted nemcsak tanulunk, de okulunk is ebből a digitális kényszerkitérőből? Mondd csak, mint korhű dokumentum, állandó mementóként ugye velünk maradsz?
Nos, hogy így legyen, azért magam is tehetek valamit. A te sorsod ugyanis meg van írva, szó szerint. Azóta tudom ezt, mióta elkezdted a vendégírásokat befogadni. Ezzel az utolsó, neked írt naplórészlettel a belőled készülő kötet ötlete kiteljesedett. Úgyhogy Kedves Naplónk – most már én is így szólítalak –, köszöntelek elő-születésnapodon! És hogy valóban minden sajátosan legyen kerek – mégiscsak hozzám tartozol –, az 50+2 legyen rád is igaz! A még várakozó két ráadás naplóbejegyzéssel ennyi lesz benned végül, így jön ki az idén érvényes matek. Tudd meg azt is: afféle beszélgetőkönyv leszel! Hogy lásd, kivel van dolgod, idei legszebb születésnapi ajándékomat is megosztom veled. Csodakarkötőm új darabjának hozzád is illeszkedő üzenetét e kis ékszeren bevésve láthatod.
És azt is megsúgom: Pandora online szorongást is ránk szabadító szelencéjéből végre ismét előjött a remény. Megbeszéltem vele, hogy sokáig velünk marad. Miként a te digitális naplóoldalaidról nyomdafestékbe transzformált emlékezet…
