Digitális napló 1. rész – Első alámerülésem az online oktatás tengerében

Digitális napló 1. rész – Első alámerülésem az online oktatás tengerében

Az uszodák bezártak, így az úszásnak egy időre vége. Virtuálisan viszont alá kellett merülnöm egy számomra koránt sem olyan komfortos közegben, amit újabban úgy hívnak: digitália. Ezen a héten hétfőn, kedden, csütörtökön, pénteken és szombaton összesen harminchárom tanórát kellett megtartanom online. Ez még jelenléti formában sem lenne kevés, de amikor végérvényesen eldőlt, hogy nincs más választás, bevallom, megrémültem. Nem kicsit, és nem is a számoktól. Néhányan kedvesen biztattak, tartották bennem a lelket, amiért utólag is köszönet. Részben nekik, részben magamnak napló formájában jegyeztem föl tapasztalataimat és élményeimet.

***

2020. november 16., hétfő

Kedves Naplóm!

Ma megvolt az első online tanórám! Szépen rendet tettem a nappalimban, tanárnőhöz illőn felöltöztem, hiszen tudtam: tizenketten fognak nézni a vadonatúj kamerámon keresztül. Én ugyanis elképzelni nem tudom, hogy valaki, aki másokhoz beszél – hacsak nem rádióról van szó – ezt arc nélkül tegye. A mikrofon és a kamera tehát bekapcsolt állapotban, indulhat a hívás… szerencsétlenkedek a megszólítással, nézem a képernyőn szép sorba rendezett karikákat, amelyek mögött feltételezhetően létező személyek rejtőznek. Közülük kettőnek látszik a teljes neve, a többi mindössze egy kód. Akár egy falanszter. Még csak megszólítani se lehet így őket.

Tudom, mert folyamatosan tudatosítom magamban, hogy az első pár percet kell kibírnom. Ha nem erőltetném magamra a tanult türelmet, akkor fölpattannék és hagynám az egészet a csudába. Fogok én itt monologizálni? Könyörögni a minimális visszajelzésért? Hogy bírom ki, hogy nem tudom, hallják-e, látják-e, és legfőképpen értik-e, amit a magam számára is kissé még mesterkélt bevezetőmben mondandó vagyok? Íratok velük „beadandót”, és kész.

De aztán elkezdem. Lassan belejövök. Bemutatkozom. Beszélek a lámpalázamról, erről az egész idétlen helyzetről. A visszajelzésre való felfokozott szomjamról. Mert hogy Kommunikációs Kata volnék. Ezért lehet képzelni, hogy esik ez az egész helyzet nekem.

Miközben még kínlódok, már ironizálok, humorizálok, majd röhögök saját magamon. És érkeznek az első mosolyjelek, egyelőre még írásban. Aztán egy-egy igen-itt vagyunk-jelentkezem-hallom-minden érthető-köszönjük-világos-valóban-dehogyis-persze-követhető volt – egyre többször hanggal. És bekapcsolódik egy-két-három kamera is a vonal túlsó végein. Igazi mosolyok, tekintetek, arcok. Emberek. Végre! Megtört a csend és a jég. Ilyen a kényszerűségből online térbe száműzött tanulás?

Egy régi kedves tanítványom volt ma az utolsó, aki egy órával a „fellépésem” előtt biztatott: „Nyugi, Kata, minden rendben lesz, te ezt az akadályt is remekül veszed majd!” És az első fejesugrás után már számomra is egyértelmű, hogy tényleg semmi félnivalóm nem kellett volna, hogy legyen. De volt. Az ún. lelkiismereti lámpaláz ugyanis nem úszható meg. Az első élmények alapján állítom, hogy a digitális oktatás tengere viszont igen! Úgyhogy megkönnyebbülten álltam fel a képernyő elől, s elhatároztam, igyekszem meglovagolni a hullámokat. Egyelőre visz a lendület!

A mai nap egyébként tényleg mély víz volt. Tizenkét olyan felnőtt, komoly szakemberrel kellett virtuálisan megismerkednem és 3 x 45 percig szóval tartanom őket, akikkel még élőben sosem találkoztam. Ráadásul szakmájuk speciális mivolta okán csak egy belső, zárt hálózatú információmegosztó portálon, nyolcvan százalékuk esetében videokamerák nélkül.

A holnapi óra ehhez képest már csak könnyebb lehet.

2020. november 17., kedd

Kedves Naplóm!

„Ha ezt a digitális oktatást az ember képes úgy szemlélni, hogy nagyjából ez a jövő (remélhetőleg csak egy része, de akkor is!), csak hamarabb betoppant, akkor könnyebben megbarátkozik vele.” Valami ilyesmivel biztatott még tegnap a kedves tanítvány. Van ebben valami, de azért én mégse szeretnék ilyen digitális jövőt.

Tegnap este abban a reményben aludtam el, hogy a mai óra már csak könnyebb lehet. Valamennyire biztosra mentem, mert ezekkel a hallgatókkal már találkoztam a tanteremben. Igaz, ott maszkban ültek, és sokszor háromszor ennyien voltak, mint most, hiszen Zsolt Péterrel többnyire összevonva foglalkoztattuk a nappalis csoportjainkat.

Az órák felén túl vagyunk, és talán az első jelenléti részben sikerült megalapozni azt a bizalmat, amire a második digitális felvonásban már lehet építkezni.

A délelőtti és a délutáni csoportot is sikerült jól megdolgoztatnom. Azt hiszem, a visszajelzéseik magukért beszélnek:

„Nagyon jó volt ilyen családiasan beszélgetni, kicsit újra együtt lehetett a szakasz, mert nagyon hiányoznak a többiek.”„Tanárnő, az eddigi összes online óránk közül ez volt az első, amin nem aludtam be.”„Érdekes, ma többet beszéltem, mint a tantermi órákon eddig összesen.”

Annak, hogy ez így lett, persze megvan a maga trükkje: egy ilyen online térben zajló beszélgetés sokkal direktebb, határozottabb, már-már erőteljes tanári irányítást, moderálást igényel. Olyat, ami tanteremben – a látható és érzékelhető nem verbális jelzések gazdag jelenléte miatt – már sok lenne. Itt viszont, amikor csak a hangjuk és a szavaik vannak (hiszen azért ők is módjával tartották bekapcsolva a kamerát), mindent ezzel kell(ene) kompenzálni. És bár az én kamerám és mikrofonom végig aktív, nekem is extra érzékenyre kell hangolnom az emberi vevőkészülékemet, és egyszerre figyelve minden résztvevőre, gyorsan reagálni a történésekre. El is fáradtam benne rendesen. Nagyon türelmesek voltak, és sokat segítettek a technikai járatlanságom kiküszöbölésében (képernyő- és fájlmegosztás például), így hát nagyon megdicsértem a fiatal hallgatókat, akik azt hiszem, maguk is meglepődtek, hogy ilyen online óra is van. De még mennyire hogy van! Két nap múlva folytatása következik!

2020. november 19., csütörtök

Kedves Naplóm!

A technika sem mondott csütörtököt, s talán én sem, bár meg kell mondanom, a diákok ma mintha passzívabbak lettek volna, mint két napja. Kissé fáradtnak tűntek, már-már kedvetlennek. Én az első két alkalom után megkönnyebbülten és lelkesen ültem le a géphez, és kapcsolódtam vissza az előző órán félbehagyott folyamatba. Ám ez számukra egyáltalán nem volt magától értetődő. Nyilván történt velük egy és más a kimaradt időszakban, és ez láthatóan nem kedvezett a mai találkozásnak. Miután éreztem, hogy nem könnyen fog beindulni a „házi feladatok” ismertetése, én nyitottam a sort egy motiválónak szánt riporttal.

Egy huszonhat éve a pályán lévő közlekedési rendőr beszélt a szakmájáról olyan szenvedéllyel, amelyet csak irigyelni lehet. Véletlenül találtam a Facebookon a felvételt, és nagyon kapóra jött. Véleményezték, értelmezték, elemezték is a rendőrpalánták, ahogy kell, egyre bátrabban szóltak hozzá/m és egymáshoz. Még az is lehet, hogy tetszett nekik, amit láttak.

Az otthoni feladat kiadásával azt szerettem volna elérni, hogy az előző alkalommal elkezdett kommunikációs vázlatot saját példákkal, illusztrációkkal öltöztessék föl, hogy elérkezhessünk a félévi „tananyag” számomra nyilván legkedvesebb részéhez: a rendészeti kommunikációhoz. És mikor az első egy-két bátrabb hozzászólás elhangzott, már szépen kapcsolódtak egybe a láncszemek: ki saját maga által átélt élményt, ki mások által elmesélt történetet hozott, s többen egy-egy kisfilmet, filmrészletet, amelyben rendőröket láttunk különböző érdekes és izgalmas szituációkban. Láthatóan megértették, amit kértem, és ez biztató.

Úgy szeretném hinni, hogy tartós hatása lesz ennek a fajta motiválásnak, de azért félek is. Egy hét, két-három nap kiesés is látványosan visszarántja őket a demotiváltság állapotába, és valahányszor találkozunk, újra és újra kell nyitogatni szívüket-elméjüket. És ebben az egyébként augusztus közepe óta a nap majd’ kétharmadát együtt töltő csoport karantén miatti szétesése kifejezetten nehezítő tényező.

De nem adom föl! Jövő kedden egy kis egyéni fejlesztéssel kínálom majd őket, hogy személyesen is érezzék a törődést. Az azutáni órára pedig vendégelőadókat szállítok nekik, ebben a félévben már negyedszer, ezúttal online. És persze tervezem, hogy írok majd arról az élményről is.

2020. november 20–21., péntek-szombat

Kedves Naplóm!

Virtuális mesterműhely – így neveztem el ezt a két napot. Mert online tréningnek – micsoda paradoxon lenne – nem fogom!

A nap úgy indult, hogy két volt mesterhallgatóm rám írt a közösségi oldalon. Szokásuk ez, és mindig jólesik tudni róluk. Egyiküknek szóvá is teszem, hogy talán kémkedett, máskülönben honnan tudta volna, épp min törtem a fejem, amikor beesett az üzenete. Mert persze hogy a vezetői készségfejlesztéshez kapcsolódó linket küldött az ő tanárnőjének, mi mást! Talán használt a sok „megöntözés”. Egyetlen rákérdezésből kitalálja, hogy – ahogy ő fogalmazott – nyilván egy „vezetői tréningszerű online valamire” készülök. Ráadásul olyan egyszerűen pontos, ugyanakkor humoros definíciót kerekít abból, ami péntek délután és szombaton egész nap várt rám, hogy annál jobbat magam sem tudnék.

Nos, pénteken két szünettel déltől este fél hétig, szombaton pedig kilenctől délután fél négyig voltunk adás-vételben, tizenketten. Kivétel nélkül új emberek. Majdnem azt mondtam, új arcok, de csak módjával mutatták magukat ők is. Nem erőltettem. És a türelem ismét segített: lassan, nagyon lassan alakult a bizalom, amelyet magam mindvégig arccal, artikulált beszéddel, jól átgondolt, strukturált gondolatokkal, és szinte az első pillanattól kezdve tapintható szenvedéllyel építettem. Mondtam, mondtam, mondtam a magamét. Meg-megálltam, visszajelzést kértem, kérdeztem. Megtanultuk használni a régi gyerekkori emlékeket idéző jelentkezésjelet („az a kis tapi kéz”, ahogy az egyik résztvevő nevezte), hogy könnyebb legyen moderálni a hozzászólásaikat. Adtuk és vettük a szót, a gondolatot, az érzelmeket. Kapcsolódtunk egymáshoz, a szakmához, a múltbéli mesterelődökhöz, a rendészet kifürkészhetetlen, de vágyottan hatékonyabb jövőjéhez. Mert az Integrált társadalomtudományi ismeretek – micsoda tantárgy! – erről szól.

Ambiciózusan, elkötelezetten, hitelesen beszéltek. A kommunikációs csatornából adódóan ugyan kissé sajátosan, de azon az érzelmek és gondolatok között kanyargó ösvényen poroszkáltunk, amelyet a jelenléti tréningen közös tanulásnak nevezünk. KötiKati flipchart tábla híján ezúttal a felírómappájára jegyzetelt, és kék, zöld, pink filctollakkal összekapcsolta a videókamerát ekkor magától értetődően bekapcsolva bemutatkozó csoporttagokat. Egy word dokumentum táblázatába gyűjtötte a résztvevőket foglalkoztató kérdéseket, és ügyelt rá, hogy valamilyen választ mindenki kaphasson az őt leginkább érdeklő jelenségekre. A Teams program kínálta egyszerű kis rajztáblára esendően bénácska, de mégis érthető ábrát vázolt fel a három fókuszú vezető és a hallgatók előtt álló három mesterkurzus tematikájáról. Ppt-t vetített, képeket mutogatott, filmet, honlapokat és szakirodalmat ajánlott, sztorizott, kóstolót kínált a következő félévekben várható témákból és munkamódszerekből. Majd mint moderátor vállalta, hogy az ily módon készült emlékeztetőt szétküldi a csoporttagoknak, hogy legalább ennyi megmaradjon a közös memóriában, hogy az is segítse őket a vizsgára való felkészülésben. Mert ebből a tréninganyagból bizony vizsga lesz – akármilyen furcsán hangzik is. Persze ennek a műfajnak is új köntöst adunk, abban ne legyen kétsége senkinek! Eléggé kiszámítható, hogy arról is hírt adok.

Kedves Naplóm! Be kell vallanom, hogy az otthoni irodának megvannak a maga előnyei: a komfortos íróasztalnál minden kéznél van, a szünetben jólesik a saját csészéből elfogyasztott kávé, a kilencven perces óra alatt megsül az ebéd, amely mellé bizony lecsúszik egy pohár vörösbor. Ennél már csak egy saját műhely-tanterem – műterem? – lenne jobb! Ki tudja, hátha egyszer odáig is eljutunk…

Végezetül még valami. Az első online oktatási hetem alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a műhelyszagot bizony nem cserélném le a digitális oktatásra, de átmenetileg jól elleszünk egymással. Rájöttem: a minimális technikai feltételek megléte mellett csak szándék és fantázia kérdése, hogy egy tanár meg tud-e felelni a digitália kihívásainak. Mert vallom: aki tanár, az nemcsak a tanteremben az.