Biztosítva áll már a jövő?
Nem mese ez, gyermek… vagy mégis? Legyen!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyereknap. Idén is elérkezett a várva várt pillanat. Nagy gonddal készítettem a különleges ajándékot, amellyel a számomra legfontosabb gyereknek, unokahúgomnak szeretnék kedveskedni. Nem tud róla, meglepetés, amit szeret is meg nem is, de azt hiszem, inkább igen. Azt persze tudja, hogy a vendégnaplóban kap helyet élete első olyan írása, amely a nyilvánosság elé kerül, hisz én kértem rá, írja meg, neki mit jelent a digitális oktatás. De hogy éppen gyereknapra esik a megjelenés, arra szerintem nem számított. És arra sem, hogy az ő szövege elé egy kis köszöntőt kanyarítok.
Hogy ő mit jelent nekem, azt hiszem, tudja. Hogy én neki mit, azt sejtem. A Molnár lányok – néha így emlegetjük magunkat. Értjük egymást szavak nélkül is könnyű tüllből készült gondolatfüggönyeinken át, hát még, ha elfelejtjük összehúzni homlokunk előtt a nehézbársony sötétítőszárnyakat. Nem csoda, hogy hamar sikerült őt írásra csábítani. És reményeim szerint – hiszen mikor ezeket a sorokat rovom, még nem ismerem szövege tartalmát – megértette a kérésem lényegét. Mesélte az elmúlt hónapokban, hogy az online tanulás nem jön be neki, ezt tehát tudom. S azt is, miért: tanárai nem épp arról híresek, hogy jeleskednének a gyerekek motiválásában. Sokat keseregtünk ezen.
Réka gondolatai minden bizonnyal tiszták, kendőzetlenek, frissek lesznek. Bennük a jövő ígérete. Hogy hogyan ír, azt – most jövök rá – tulajdonképpen nemigen tudom, mert csak beszélgetni szoktunk. Ha abból indulok ki, nem félek. S ha abból, hogy ő is Molnár, akkor még annyira se. Biztosan nekiült, megadta a módját, elbíbelődött vele. Valahogy úgy képzelem, hogy kézzel vetette papírra. De az is lehet, hogy egyből gépbe írta, hiszen mégis csak a digitális nemzedékhez tartozik. Bár ő a maga módján bájosan régimódi is. Egyik lába a miénk mellett a tradíció talaján áll, masszív sarkakon, a másik, ki tudja, milyen magasra rugaszkodik. Napokon belül elvégzi a hetedik osztályt, jeles tanuló. Angolul már most úgy tud, mint én sohasem fogok. Cserfes, érdeklődő, nyitott. Ismerkedik a múlttal, éli a jelent, álmodja a jövőt, amely napról napra épül. Remélem, megtalálja és végigjárni is lesz ereje azt az utat, ami az övé. Feltétlen híve, szurkolója, és a magam módján segítője vagyok.
De a mai gyereknapi meglepetés nemcsak neki szól, hanem annak a huszonnégy, gyermeki lelkületű játszótársamnak is, akik a Digitális vendégnaplók írásába január eleje óta bekapcsolódtak. Mert itt most bezárul a napló vendégoldala. Már csak egy írás van hátra, a sajátom, mint gazdasszonyé. Azt is jeles napra tartogatom. De most ujjongjunk, mert gyereknap van! S nézzük a meglepetést!
Molnár Réka: Iskola dolog nénikémnek
Sajnos nem sokan vannak, akik azért lettek „pedagógusok”, mert ez volt minden álmuk. Ennek persze mi, gyerekek isszuk meg a levét. Nem túl sok az olyan tanár, aki tényleg megtesz mindent azért, hogy a gyerekek szeressék az adott tantárgyat és szívesen tanuljanak róla még többet. Általában viszont a gyerekek a tanárok miatt nem szeretik azt a bizonyos tantárgyat. Mennyivel jobb lenne, ha egy tanár élvezettel végezné a munkáját! Mindemellett, ha szereztél sorozatban több rossz jegyet, először felelősségre vonnak, majd leszidnak. De hogy a gyereknél valami probléma van otthon, vagy nem érti az anyagot stb., és hogy segíteni kellene neki, az fel sem merül bennük.
Na meg természetesen ott van a kivételezés is. Minden iskola minden osztályában vannak azok a tipikus kedvencek, akik bármit csinálnak, mindig jó jegyeket és dicséretet kapnak.
Fontos megemlítenem még azt is, hogy rengeteg olyan dolgot kötelező tanulnunk, amit soha többet nem fogunk használni. De ami eléggé alap és még szükség is lenne rá majd valamikor, olyat biztos, hogy nem tanulunk. Ilyen például a technika óra. Arról, hogy egy napelem hogyan működik, tanulunk, sőt még dolgozatot is írunk belőle. De persze azt, hogy hogyan kell egy gombot felvarrni, senki nem tudja. Olyan felesleges dolgokkal tömik egy gyerek fejét, hogy hihetetlen. Persze az összes tanár elvárja, hogy minden tantárgyból 100%-ot nyújtsunk, járjunk szabadidős elfoglaltságokra, legyünk a levegőn és ne legyünk fáradtak. Ez mind szép és jó lenne, azonban az összes elvárást maximum egy csodagyerek képes teljesíteni.
Ami még szerintem óriási probléma, az az, hogy nem képesek megérteni, hogy senki nem lehet mindenből jó. Kinek ez, kinek az megy jól. Ez pedig teljesen természetes. Azonban az évek alatt már rájöttem, hogy mennyire lusták ezek a fajta tanárok. Mindent mindig úgy csinálnak, ahogy nekik egyszerűbb, kényelmesebb. Meg persze úgy, hogy alig kelljen az adott dologgal foglalkozni.
Amit a digitális oktatás alatt is produkáltak, elég nevetséges volt. Persze itt is voltak kivételek. Sokszor csak kiadták azt a típusú feladatot, ami nekik a legegyszerűbb. Ez pedig nem más, mint a Power Point. A legtöbb esetben csak beírják rá úgy az ötöst, hogy meg se nyitják. Lehet, hogy ez jó annak, aki nem foglalkozott vele túl sokat. De annak, aki talán több órát is rászánt a bemutató elkészítésére, ez nem kedvező. Voltak, akik egyetlen órát sem tartottak meg. Viszont akadt olyan is, aki mindig rendesen tartott órát, és még valami színt is próbált vinni ebbe a helyzetbe.
Az pedig szomorú, hogy a gyerekekben rejlő igazi tehetséget fel sem ismerik. Egyáltalán nem is ismernek minket. Viszont előbb vagy utóbb, ha felismernek bennünk valamit, attól is elveszik a kedvünket. Mert persze ők mindent jobban tudnak, még azt is, hogy mi mit szeretnénk. Aztán ezt ők el is döntik helyettünk, és kész, el is ment a kedvünk. Ez pedig szörnyű. Azt sem tudják szinte, mi az, hogy gyerek. Hogy hogyan kell vele szót érteni, és persze a helyes utakat is megmutatni nekik. Minden tanár egy szintre akarja besorolni az összes gyereket. Holott mind tudjuk, hogy nem vagyunk egyformák, és ez lehetetlen. Nekik viszont teljesen mindegy, hogy annál az adott szintnél jobbak vagy rosszabbak a gyerek képességei. Mert nekik ez a legegyszerűbb. Egyfajta feladatot kiadni könnyebb, mint minden gyereknek olyat, ami a saját tudásának megfelel. Ezért van az, hogy akinek gyengébb képességei vannak, az alig bír felzárkózni. Viszont aki erősebb, őt csak visszafelé húzzák. Pedig ezzel rettentően fontos lenne foglalkozni, hogy majd később mindenki megtalálja a maga helyét a világban.
Amelyik tanár pedig igazi pedagógus, azt a többi tanár nem is szereti, és próbálnak minél jobban elszigetelődni tőle, hogy még hozzá se kelljen szólni. Ezek az igazi pedagógusok pedig törődnek a gyerekekkel, úgy tudnak fegyelmet tartani, hogy nem is kell ránk szólniuk, mert figyelünk rájuk, és a tudásunkat is észreveszik és elismerik. Csak sajnos kevés van belőlük.
Amúgy az iskolaépületekben nincs semmi élet. Mindenhol komor, fehér falak, egyszerű, szintén fehér mosdók és persze idejétmúlt szekrények, berendezések. Már csak ezek miatt is mindenkinek elmegy a kedve mindentől. Ha egy kicsit színesebb lenne a környezet, akkor máris sokkal jobb lenne, és mindenki szívesebben járna be az iskolába.
Az oktatási rendszernek még van hová fejlődnie ahhoz, hogy a gyerekek több kedvvel járjanak iskolába és szívesebben tanuljanak.
