Nem digitális napló 14. rész – Kellemes és komoly kollokviumok
Kedves Naplóm!
Bár Digitális napló nővéred lapjain már egyszer megtettem, most újra idézek egy nagyon alapos definíciót: „A kollokvium latin eredetű szó, körülbelüli jelentése „beszélgetés”. Átvitt értelemben a mai egyetemeken a vizsgát jelenti (főnév: kollokvium, ige: kollokvál). Középkori gyökerekre nyúlik vissza, amikor az egyetemeken még kerengők voltak. A kerengő valójában a szerzetesi imádság színhelye volt, ahol a szerzetesek lassan, megfontolt léptekkel imádkoztak »egy kört«. Ezt a rendszert vette át az egyetem is, ahol a tanár a hallgatóval közösen tett a kerengőn egy kört, s közben nyugodtan beszélgettek a témáról. A jezsuita egyetemeken ezt a módszert egy kissé továbbfejlesztették. Ők már nem körbe mennek, hanem egy folyosórészen ide-oda, egymással szemben. Amíg a professzor halad előre, és a hallgató hátrál, addig a tanár kérdezhet (vagyis a hallgatót kérdéseivel sarokba szoríthatja), s ha a hallgató tud válaszolni, akkor ő indulhat előre, kérdéseket feltéve a témában. Ez az egyik legnehezebb műfaj, hiszen a jó kérdésekhez már eleve rálátás és áttekintés szükségeltetik, s sokszor kifejlett diplomáciai érzékkel is kell hozzá rendelkezni, kerülve a professzor esetleges érzékeny publikációs pontjait. Ez a régi szokásrendszer az ELTE néhány tanszékén még élt az 1980-as években, de a rendszerváltás utáni tömegegyetemen ez már helyhiány miatt nem volt lehetséges, s így lassanként Magyarországon kihalt. A vezető európai egyetemeken él ez az úzus, olyannyira, hogy akik nem vettek még részt ilyen kollokviumokon, azokat nem is tekintik »akadémikus«-nak (németül Akademiker), azaz »diplomás«-nak.” (kollokvium)
Szerinted is szép szokás volt, ugye? Meghiszem azt! Egyenrangú párbeszéd, érvelő vita, szűnni nem akaró egymástól tanulás – ez felnőtt szakemberekhez és egyetemhez méltó. Nem véletlenül tértem vissza erre a témára, mert az elmúlt napokban előrehozott vizsgáim, egészen pontosan kollokviumaim voltak. Ha nem is ezt a folyosón sétálós-sarokba szorítós, de mindenképpen az egyenrangú felek közötti beszélgetéses változatát gyakoroljuk mesterszakos hallgatóimmal tizenöt éve, vagyis amióta létezik ez a képzési forma. Eddig többnyire kalákában jöttek, hárman-négyen egyszerre, és vizsga gyanánt is együtt merültünk bele a mély szakmai beszélgetésekbe, amelyek az olvasott szakirodalom, a tréningeken tanultak és a saját tapasztalataik szentháromságán nyugodtak. Már ez is elég szokatlannak számított köreikben, nem még az, amit ebben a formában most próbáltam ki először.
Ezúttal nagycsoportos kollokvium volt. Szóban, körben ülve, mint a tréningen, két asztalnyi „puskával” (értsd: szakirodalommal, vázlattal, illusztrációval) megtámogatva, amelyeket én vittem magammal, és teljesen hivatalosan használhatták – és használták is – őket a „felelők”. Mindenki az általa választott szempont mentén kellett, hogy 8–10 percben előadja, amivel készült, mégpedig az egész csoport számára. Olyan sorrendben, ahogyan akartak, jöttek is egymás után szépen. Rákapcsolódtak az előttük szólókra, érvelően vitatták, megerősítették, tovább gondolták egymás meglátásait, ontották a saját példákat, és mindezeken keresztül kerek egésszé állt össze a kurzus lényege. Meggyőzően bizonyították, hogy a tanultakat nemcsak értik, de azok gyakorlati relevanciája is egyértelmű számukra. Nem utolsósorban masszívan megalapoztuk a következő két „tantárgyat”, amelyek kapcsán még három szemeszterben együtt fogunk dolgozni. Ez már elég lenne, hogy a tanárember elégedett legyen. Csakhogy itt nem állunk meg.
Ebben a félévben Integrált társadalomtudományi ismeretekből a mesterszak általam kis évfolyamnak nevezett polgári nemzetbiztonsági szakirányán eleve kevesen vannak. De a nagy évfolyamon két csoportom volt, akiknek létszámbeli eloszlásuk nagyon aránytalan, ezért elhatároztam, hogy a következő félévben összevonom őket. A gyakorlatok ugyanis jobban fognak működni nagycsoportban. A „barátkoztatásukat” ezen a vizsgán kezdtem, és bár nem sikerült mindenkinek egyszerre összejönnie, a két társaság két alkalommal mégis keveredni tudott. A tréning két napján már-már összeszokott csoporttársak most új arcokkal és nézőpontokkal találkozhattak, hiszen az együtt töltött két óra kilencvenöt százalékában ők beszéltek. Én „csak” figyeltem, jegyzeteltem, menet közben csendben, és végül hangosan is örvendeztem. Részben azon, hogy milyen felkészültek és összeszedettek voltak. Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy sikerült őket valódi, értő tanulásra és egymáshoz kapcsolódásra ösztönözni. Részben pedig azon, hogy milyen ügyesen, frappánsan használták ki a rendelkezésükre álló időkeretet, sőt, nemcsak azt, hanem a teret is. Éltek az illusztrálás lehetőségével, idéztek-felolvastak egy-egy mondanivalójukhoz illő sort a szakirodalomból, akadt, aki még rajzolt is a táblára. És ezek a tevékenységek mind hozzávalói az elég jó vezetővé válásnak is. Bevallom, ebben az egészben sokkal több volt, mint amit elsőre gondoltam.
A végén röviden összegeztem a „vizsgát”, megosztottam velük a megfigyeléseimet, értékeltem a produkcióikat. Ezt egyébként nemcsak én tettem, hanem erre kértem a résztvevőket is. Ehhez kis jegyzetpapírokat kaptak, amelyeken néhány soros visszajelzést írhattak egymásnak. Végül volt nagy osztogatás és ettől (is) elég jó hangulat.
Sok oktató biztosan megdöbben ezen a szabadosnak tűnő vizsgán. De azok a tanárok, akik azon fáradoznak, hogy hallgatóik érdemben tanuljanak, és a tanultakat saját és mások hasznára is képesek legyenek fordítani, nem berzenkednek az efféle módszerektől. Nekik, ha ez most itt kevésnek bizonyult, ajánlom egy 2019-ben megjelent tanulmányomat a motiválás módszertani lehetőségeiről a felsőfokú rendészeti képzésben.
Kedves Naplóm! Amiért számomra mindennél többet ér az ilyen típusú tanulás és „számonkérés”, az ezen felül abban is mérhető, hogy egy ilyen alkalom nem az izgulásról, a gyomorgörcsről és a megszégyenüléstől való félelemről híres. Hallgatóként átéltem és láttam ilyet eleget. És nagyon nincs ínyemre. Ez ugyanis soha nem lehet(ne) cél a vizsgáztatás során, de szerintem még csak mellékhatásként sem kívánatos. Márpedig aki nem tanul, az – talán joggal – fél a vizsgáktól. Vagyis azt kellene elérni, hogy tanuljanak. De ami rosszabb, hogy azok is félnek, akik nagyon sokat tanulnak. És nem ritkán felettébb igazságtalan az értékelés. Nagy benne a szerencsefaktor is, valljuk be. De nem részletezem, eleget tudnak erről az érintettek.
A fent bemutatott értékeléssel azonban meg lehet előzni, el lehet kerülni, minimalizálni vagy akár teljesen meg is lehet szüntetni a vizsgával járó stresszt. Arra ugyanis semmi szükség. Legalábbis egy olyan pedagógiai kultúrában, ahol a cél a lehető leghatékonyabb tanulás. Ehhez pedig a lehető legstresszmentesebb tanulási környezet szükséges, amelyhez mindvégig hozzá tartozik a hatékony visszajelzés is. Annak kiváló terepe egy ilyen jellegű valódi kollokvium, ahol egyébként nemcsak a tanuló kap visszajelzést „tanulmányi előmeneteléről”, hanem a tanár is. Például arról, mennyire hatékonyan „tanít”, vagyis támogatja a tanulást. Ez pedig őt is ösztönzi újabb és újabb módszerek kitalálására és alkalmazására. Ebben egyre biztosabb vagyok, és nagyon örülök, hogy mesterhallgatóim ismét megerősítettek ebbéli meggyőződésemben.
