Nem digitális napló 8. rész – Kellemes utóhatások 4D-ben
Kedves Naplóm!
Tudd meg, hogy 2022. március 22-én nemcsak egy csodálatos koncertélménnyel lettem gazdagabb, amiről a Katakritika nevű nővérednek beszámoltam, de egy nagyon kellemes szakmaival is. Ritkán adatik meg, hogy sajátjai között lehessen érdekes és újító az ember, de nekem most ebben lehetett részem.
Krepelka Ágnes pályatárs pár hónapja elhatározta, hogy kicsit összefogja a közigazgatási továbbképzésekben dolgozó egyetemi és külsős trénereket, akik közel tíz éve dolgoznak különböző tematikájú programokon. Hellyel-közzel ismerjük egymást, vannak régi motorosok és újonnan csatlakozók, az állami szektort vagy/és a piaci szférát ismerők. Ami biztos és közös pont: az elkötelezettség és a szakmai alázat, amellyel a tréning műfajához, a tanuláshoz, a tanulókhoz és egymáshoz viszonyulunk. Legalábbis amit eddig megtapasztaltam, az alapján merem ezt állítani.
Ági lelkes próbálkozását, hogy valami csapatot formáljon belőlünk, hol a sok és sokféle elfoglaltságaink, hol a járványhelyzet nehezítette, hátráltatta. Most tavasszal megint nekiveselkedett, és bár váltott résztvevőkkel, foghíjasan, de azért végre összejött az a találkozás, amit eredetileg elképzelt. Hogy ugyanis egy-egy tréner közülünk kapjon egy alkalmat, amelyet ő tölt meg tartalommal, és ad neki olyan formát, amilyet csak szeretne. A lényeg, hogy mutasson be valamit saját magából, a repertoárjából, a kedvenc témájából, abból, ami éppen foglalkoztatja, amit szívesen megosztana a társasággal, amiről úgy véli, nekik is hasznukra, örömükre lehetne. A kihívás nem kicsi, hiszen a mérce magas. A trénerek bizony egymás között is maximalisták, s hasonszőrűek előtt kiváltképpen izgul az ember, mit szólnak majd a portékához, amit kínál nekik.
Mondanám, hogy én is így voltam vele, de ez nem teljesen lenne igaz. Mivel – mint megtudtam – én voltam ebben a kísérletezésben az első fecske, nem volt viszonyítási alapom, így azzal a magabiztossággal mentem oda, hogy ha nem tetszik, amit viszek, legfeljebb elmegy a kedvük az egésztől, én meg majd jól elszaladok. Maradjon csak meg mindenki magának, ne akarjunk bekukucskálni egymás kulisszái mögé. Eddig is nagyjából így volt, hiszen valóban ritka, hogy betekintést engedünk tréningszertárunk kincseibe. Néha-néha dolgozunk együtt egy-egy projektben mint co-trénerek, adódik, hogy egymástól tanulhatunk valamilyen konkrét tematikus program mentén, de többnyire magányos műfaj ez. Pedig a módszertani töltekezés nekünk is fontos lenne. Nem könnyű ezt elkezdeni, de most talán valami megmozdult. Legalábbis a kollégák visszajelzései ezt engedték hinni. Remélem, sikerül hagyományt teremteni ebből a fajta izgalmas tréneri módszertani mustrából.
Hamarosan kiderül. Mondtam nekik a végén, hogy nyitva állsz, és örömmel fogadsz vendégírásokat, ha kedvük támadna csatlakozni az immár nem digitális naplóírási mozgalomhoz. Mert ez is jó formája ám a közös gondolkodásnak. Úgy vettem észre, hogy tetszettél nekik. Ja, nem is mondtam, hogy a 4D kötetről beszélgettünk, de talán kitaláltad. Mi másról? Hiszen ez eléggé újdonság a terepen. Kaptak előre néhány szempontot, amelyek mentén egy sor kérdéssel érkeztek, s ott a rendelkezésre álló három óra alatt egymást is inspiráltuk rendesen. És képzeld, már kézbe tudtam adni azt a szlovák tanulmánykötetet, amelyben a könyvről szóló, Ernával közös írásunk megjelent. Mert aznap reggel leltem meg a postafiókomban a nyomtatott kiadást. Hopp, a véletlenek, megint…
Bármilyen furcsán hangzik is, de jó volt felidézni az online oktatás emlékeit. S főleg megélni, hogy kivétel nélkül mindegyikünk úgy tekint vissza rá, mint valami olyasmire, ami szakmailag sokat hozott a konyhára. Mert kiderült: a tréner, aki folyton másokat billentget ki a komfortzónájából, maga is szeret saját tanulási zónájában tartózkodni. Tudja, hogy minél többet időzik ebben, annál hitelesebben tud másokat is erre bírni. Nem beszélve arról, hogy akkor talán a pánikzónát is könnyebben elkerülheti. Ebben a nehéz időszakban, amiről kor- és kórdokumentumként szolgál nővéred, a digitális napló- és vendégnapló kötet, a kollégák a kihívást, a lehetőségeket voltak képesek meglátni, és rengeteget tanultak. Magukról, módszerekről, sokszínű megoldásokról a legkacifántosabb helyzetekben is. És érezhetően jót tett nekik, hogy mindezekről most kissé strukturáltan is beszélgethettünk. Méghozzá lazán, könnyedén, jókedvűen, nyitottan fordulva egymás tapasztalatai és érzései felé.
Nekem pedig ismét nagy boldogság volt beszélni a szenvedélyről, mely nővéredhez kötött. Jó tudni, hogy a hatások, melyeket kiváltani szerettem volna a sorozattal, érvényesülnek, sőt, újabb és újabb kellemes utóhatások születnek belőlük. Ez kicsit olyan, mint amikor magokat szór el az ember, amelyekből újabb kis növények kelnek életre, hogy tovább örökítsék magukat.
A hasonlat nyilván azért jutott eszembe, mert – bár ezt délelőtt, amikor ez a műhely zajlott, még nem tudtam – ugyanezen a napon Joyce DiDonato-val fát ültettem. Most mondd meg! Mi ez, ha nem egyfajta harmónia? Ha nem is édeni vagy éteri, de tréneri…
