Éden – A Remény magjai
Egyszerűen nem akartam, de nem is tudtam volna más címet adni ennek a rajongó élménybeszámolónak, mint amit maga a műsor viselt, amelyet Joyce DiDonato adott a Művészetek Palotájában 2022. március 22-én. Nehéz szavakkal elmondani, milyen volt, de azért megpróbálom. És küldöm annak, aki – bár volt jegye a koncertre – nem lehetett ott…
***
Joyce DiDonato neve számomra régóta a legmagasabb zenei minőség garanciája. Sőt, egy ideje – pontosan azóta, amióta találkoztam pedagógiai tevékenységével – a személyisége is egészen elvarázsolt.
2018-ban egy különleges mesterkurzus-sorozatomról szóló tanulmányomban ezt írtam róla: „Pár hónapja akadtam rá a YouTube-on egyik kedvenc énekesnőm, Joyce DiDonato fiatal operaénekeseknek tartott mesterkurzusaira (lásd például ezt). Nem tudtam, hogy tanít is, de ahogy megláttam, hogyan veszi fel az egyáltalán nem tipikus »tanításhoz szükséges pozíciókat«, nem csodálkoztam. Ebben is fantasztikus. Tanítási és egyben motiválási eszköztárának darabjai közt az alábbiakat találjuk: önmegvalósítás, az egész személyiség játékba hozatala, a személyiség varázsa, példamutatás, érzelem, profizmus, segítés, játék, humor, hangulat, spontaneitás, egyéni figyelem, autentikus forrás, alázat, belső hit, elszántság, szenvedély, tűz, szuggesztivitás, magával ragadó hév, amelyet nem lehet nem követni, rajongás. Ha valakinek ezek a szavak nem volnának ideillők, annak ajánlom figyelmébe az alábbi gondolatot: »Tegyük rajongóinkká a dolgozóinkat!« (Kawasaki, 2011) Magam érvényesnek tartom ezt a tanítványainkra is. Kell ennél több? Ha ezek együtt vannak, a hatás elkerülhetetlenül motiváló. Ráadásul mindenféle erőlködés nélkül, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne energiaigényes a tevékenység. Nagyon is az, csakhogy az ilyenkor mindkét félben megmozduló energiák teremtő erejűek és szó szerint csodákra képesek. Nem véletlen, hogy egy jó mesterkurzus hozzávalói engem is felettébb érdekelnek. Amit a zenei világban e téren láthatunk, az aztán valóban készségfejlesztés – mesterfokon! Nyilván nem szeretném a mi három féléven át tartó munkánkat Joyce DiDonato mesterkurzusaihoz, magamat pedig őhozzá hasonlítani. De hogy szeretnék hasonlítani rá, és ellesni a titkait annak, amit csinál, az biztos.”
Eltelt négy év, és íme, az álom egy része beteljesült: ott lehettem a műhelyben, és átélhettem a csodát. Ezért is volt sokkal több ez, mint egy koncert.
A Müpa műsorajánlóját idézem: „Következő nagyszabású projektjében Joyce DiDonato művészi fantáziájával és előadói energiáival izgalmas és átfogó jelentőségű téma, az Éden felé fordul. Műsorában felfedezi a Természet fenségét, hatalmát és titokzatosságát. A műveket, amelyeket megszólaltat és a színházi effektusokat, amelyeket alkalmaz, egyszerre jellemzi lefegyverező erő és megidéző szuggesztivitás. Az énekesnő érzelmi utazásra invitálja közönségét: Cavalli, Händel, Purcell, Gluck, Mahler, Ives és a kortárs Rachel Portman zenéjét hallgatva kapcsolatba léphetünk a természet erejével és törékenységével, megtalálva – vagy éppen megváltoztatva – helyünket a minket körülvevő, kaleidoszkópszerű és csodákkal teli világban. A díva régi művészi szövetségese, a historikus hangszereken muzsikáló Il Pomo d’Oro – élükön ezúttal a sokoldalú fiatal karmesterrel, Madaras Gergellyel – korhű megszólalásmóddal teremt hiteles hangzó környezetet az énekes-színészi teljesítmény számára, a francia rendező, Marie Lambert-Le Bihan, és a fényeffektusok megalkotója, John Torres pedig arról gondoskodik, hogy az est közönségének vérbeli zenés színpadi élményben lehessen része.”
Hát volt, ezt tanúsíthatom. Ezt érezhette meg a budapesti közönség is: ilyen tökéletes csendet a Müpa teltházas nagyterme ritkán képes produkálni. Ehhez valami egészen koncentrált tökéletesség kell, és ma este ez bizony működött.
Kissé elfogult vagyok a helyszínnel is, de ez megbocsájtható. Megnyitása óta rengeteget járok a házba, mégis újra és újra meglepnek a Müpa színpadának lehetőségei. Annyira letisztult és egyszerű szimbolikával bírt a minimális díszlet és a fények játéka, hogy az ember azt képzelt bele, amit csak mert, akart, tudott. Nekem egy egész univerzumot nyitott meg, amelyben másfél órára elmerülhettem, és amelyet a zenei élmény egészen betöltött. Talán csak a mellettem lévő üres széket nem, de az – más okból – nem is sikerülhetett.
Az, hogy ez az egész most nekem hová, milyen mélységbe hatolt, nem tartozik a nyilvánosságra. De abból azért lehet sejteni, hogy hosszú idő után ez adott apropót, hogy újra jelentkezzem a Katakritika rovatban. Most látom csak: Kozáry Andreához szóltam itt utoljára 2020. december 18-án. Azóta valahogy nem akaródzott írni semmiről. És nem azért, mert nem volt olyasmi, amiről ne lett volna gondolatom, hanem mert nem kívánkozott ki és főleg nem ide. De most nem bírom magamban tartani, amit érzek – még ha az ismét csak egy fajta hiány is. A koncert üzenetét kölcsönvéve: annak az édennek, nyugalomnak a hiánya ez, amiről ez az este szólt.
DiDonato azonban nem hagyott remény nélkül. A közönség részére egy kis meglepetést tartogatott, amelyről a koncert végén gyönyörűen beszélt is. Tudniillik egy egyszerű kis papírzacskóban már a terembe lépve egy kosárkából el lehetett venni néhány kőrisfa magot. Szokásomhoz híven nem olvastam el előre a műsorfüzetet, mert akkor tudtam volna, miről is van szó. De így még jobb volt, mert intenzívebben hatott az üzenet, amelyet a művésznő egy egészen egyedi kezdeményezésével útjára indított. Erről lehet olvasni itt.
Ha a vesztett édent – vagy annak illúzióját – visszahozni nem lehetséges is, de talán kedve támad néhány fát elültetni a közönség soraiban ülő embereknek, világszerte. Nekem biztosan. Kőrisfát már ültettem egyszer, hat évvel ezelőtt valakikkel, közösen. A fa azóta is virít, bár akkor a vele elültetett elképzelés egyik fele nem teljesülhetett. Talán most igen… Én a tegnap Joyce DiDonato-tól kapott magját a reménynek bizony újra elültetem. Mert ezzel a programjával kifejezésre juttatott vágyában mélyen osztozom: „Az a legnagyobb vágyam, hogy megpróbáljam megérteni, hogyan tudunk erősebben kapcsolódni önmagunkhoz, egymáshoz és a minket körülvevő világhoz. Az egyenlőtlenségek, igazságtalanságok vagy épp támadások elválasztanak, távol löknek egymástól. Miért folytatódik mindez, és vajon megtalálhatjuk-e az utat, amely jobban összekapcsol minket önmagunkkal és másokkal?”
***
Joyce DiDonato-val a Bartók Rádió Muzsikáló reggel című műsorában 2022. március 22-én készült interjú meghallgatható ezen a linken.
