Nem digitális napló 5. rész – Megfogyva bár, de törve nem…
Kedves Naplóm!
Szerinted egy hosszú hétvége kinek ne tetszene, különösen, ha kedves társaságban múlathatja az értékes időt? Tél közepén, január utolsó napjaiban jól jön egy kis melegség a léleknek. Egy rehabilitációs központ a Pilisben ideális helyszín ehhez, még akkor is, ha a beígért wellness részleg mégsem működik. És akkor is, ha a téliesített faház egy kicsit (vagyis inkább nagyon) retró, de tudjuk: sok jó ember kis helyen is… És hangozzék bármilyen szerénytelenül, de ezt a kompániát ilyennek tételezem. Nem fogok itt neked névsorolvasást tartani, legyen elég annyi, hogy immár pedagógiatörténeti tény is vagyunk.
De vissza a mostani találkozóhoz. Szauna híján mindazt a „mérget”, amit ki itt, ki ott – teljesen érthető okokból – összegyűjtött, kénytelenek voltunk verbálisan „kiizzadni” magunkból. Persze nem is a testi felüdülés volt a cél, bár a két és fél órás dobogókői erdei séta is segített kiszellőztetni tüdőt, fejet. A szikrázó szombat délelőtti napsütés, a ropogós, tiszta hó, a hegytetőről nyíló kápráztató kilátás kellemesen elfárasztott bennünket. És kedvünkre voltak a jó étkek, na meg a finom borok, habos kávék. És egyáltalán: az a nyitott egymás felé fordulás, ami az első pillanattól jellemzi ezt a kis társulatot. Sőt, szaporodtunk is, szó szerint. A legutóbbi erdőtarcsai személyes találkozásunk óta eltelt másfél év ugyanis egy tündéri, mondhatni mesteri kislegényt is hozott, aki szüleivel magától értetődően köztünk volt. Hihetetlen, de már most, félévesen teljes jogú tagja a csapatnak. Elégedetten járt kézről kézre, göndöröket kacagott, evett, a komoly beszélgetések közben gügyögött vagy édesdeden aludt. Ha más okunk nem lett volna pozitívan tekinteni a közeli és a távoli jövőbe, hát ő gondoskodott róla, hogy mégis tudjunk örülni.
Mert, kedves Naplóm, be kell neked vallanom, hogy a vágyott lelki és szellemi felüdülés most nem maradéktalanul sikerült. A metszően viharos vasárnapi szél és szomorú eső inkább tükrözte azt a hangulatot, ami ránk ereszkedett. Nem épp felemelő, hogy az egyébként tizenhárom tagú csapat erősen megfogyatkozottan tudott csak részt venni az immár negyedik Mester Szabadegyetemen. Különböző akadályoztatások okán csak fél házzal üzemeltünk. És bár gondolatban köztünk voltak a hiányzó tagok, de azért ez nem volt az igazi. Beszámolómat tehát nemcsak neked, de nekik is szánom, s bizakodom: remélhetőleg legközelebb teljes lesz a létszám. Mert azért mi együtt vagyunk azok, akik: egy sokszínű, értékes, valójában igenis lelkes szabad társulat! Akik hiszik, hogy időnként együtt, máskor különb- s különbféle variációkban, szabadidőben vagy épp munka kapcsán adhatnak egymásnak olyan szeretet-töltekezést, ami segít elviselni a nem mindig könnyű hétköznapokat.
Mert persze gondterheltek vagyunk mindannyian, s az, hogy ezt egymással időről időre megoszthatjuk, úgy tűnhet, még nem feltétlenül enyhíti terheink. Mégis, legalább ki kell – és itt ki lehet – mondani. Ennek értéke pedig felbecsülhetetlen. És ha kellő időt együtt vagyunk, egyszer csak mégis átfordul a mérleg. Már-már úgy érzem, kártyából jósolok. A pajtások meg csodálkoznak – vagy legalább is újra és újra huncutul eljátsszák –, hogy hogy tudom mindig úgy csűrni-csavarni a hangulatot, hogy a végszó mégis csak a bizakodásé legyen. Ugyan már! Mi sem egyszerűbb: a szelence lehet az oka, a Pandoráé, tudjátok – sugallom halkan nekik. Amit ilyenkor mindig kinyitunk, és kieresztjük belőle a szegény foglyul ejtett reményt. Hiszen az egészet ti csináljátok, nem én! Na jó, persze én osztom a lapokat. De nevezd szilárd értékeidet háborgó tengeren is biztos horgonynak, üldögélj magad álmodta békés szigeten, érezd a körülötted néha láthatatlan védőburkokat, tartsd a másoknak is világító fáklyát, légy sárkánnyal kardozó bátor vitéz vagy egy gyermeket megmentő tündér, netán dolgát serényen és kitartóan végző magvető – mind ugyanaz. Az vagy, aminek látod és hiszed magad. Börtönödben is szárnyalhat gondolatod. Kifordíthatod az állatmesét: lehetsz tücsök, ki szabadon cirpel, míg hangyáé a szolgasors. Vigasztalóid költők, utódaid tanítványaid, biztatód parancsnokod, mestered saját kisfiad. Lásd meg ezeket is, ne csak a nehézségeket!
Búcsúzáskor megöleled játszótársaidat, és meglátod szemükben az örömöt, hogy jó volt ez így is, most is. Különben kifelé menet miért kérdeznék: Legközelebb? Hol és mikor?
