Nem digitális vendégnaplók 10. rész — A tudomány védelmében
Még mielőtt félreértené valaki a címet, gyorsan jelzem: a tudomány nem szorul védelemre, köszöni szépen, jól van — már persze, ha művelik. A művelője, főleg ha tudóspalánta, viszont nagyon is. Vagy pontosabban biztatásra, támogatásra, mert megvédi ő magát, ha kell. A doktori eljárás fontos állomásán pedig kell, s ezen vagyunk túl első doktorjelöltemmel, Suba Lászlóval.
A büszke témavezető szól most és beszélt tegnap a sikeres védés utáni pohárköszöntőben. A summa cum laude eredménnyel záródó kellemes esemény igazán jó ok erre.
Alig kezdődött el a tanév, máris ünnepelhetünk! Remélem, jövő ilyenkor folytatódik a sor, mert ketten is sorban állnak…
Azok a rokon vonások, amelyek szerencsés esetben doktoranduszt és témavezetőjét a tudományos érdeklődésen túl összekötik, esetünkben szép számmal vannak. Laci latinos műveltsége jól kiegészíti az én irodalomrajongásomat. Magam a hivatalos irataim szerint is nyelvész volnék, s e téren Laci se csak műkedvelő amatőr. A Nemzeti Adó- és Vámhivatal kommunikációját értőn-elemzőn ismeri — ezt bizonyítja dolgozata. Humorban ő se ismer tréfát. S abban is biztos vagyok, hogy amikor a Rendőrtiszti Főiskola X-es épületének földszinti folyosóin zajló hétköznapi szimpátiabeszélgetéseink elkezdődtek, hozzám hasonlóan ő sem sejtette, hogy azok egyszer majd tudományos szintre emelkednek. Márpedig most ez történt.
Lacinak szívből gratulálok, s köszönöm, hogy témavezetőjeként elkísérhettem idáig. Ám tudnia kell, hogy ez közel sem a vége, inkább az eleje valaminek. Remélem, folytatja a tudományos kutatást, gondolkodást és írást, s ha kérhetem, néha velem is számoljon, örömmel csatlakozom.
Témavezetőként az utolsó penzumot szabtam neki: meghívást kapott a Nem digitális vendégnaplómba. Nem tudom, mit írt a nagy napról, de hagyom magam meglepni, mert csalódást még sosem okozott.
***
Suba László: Megvédtem!
Kedves Katanapló!
Hát ez a nap is eljött… Talán pontosan tudtam, hogyan fog zajlani, hiszen az erre hivatott szabályzat előírja a kötelező elemeket, meg voltam is már néhány nyilvános doktori vitán. Felolvassák a jelölt szakmai-tudományos életrajzát, a jelölt ismerteti a téziseit, a bírálók meg a bírálatukat, kérdések, válaszok, hozzászólások, a bizottság döntése… – de az én péntek délutáni nyilvános vitámnak ez csak a szürke leírása.
Először is: napsütéses szeptemberi délután volt. Aztán meg összejött vagy huszonöt-harminc nagyon kedves, jókedvű ember, akiknek öröm volt együtt lenni (igen, még a szigorú bizottság tagjaira is igaz ez), és akik a vitát követő koccintás után is kedélyesen, jóízűen beszélgettek egymással. Mintha csak folytatódna a hivatalos esemény.
Minden jelenlévő megtapasztalhatta, hogy a komolyság nem egyenlő a komolykodással. Persze ehhez kell egy olyan rutinos bizottsági elnök, mint Finszter Géza, aki úgy tud levezényelni egy ilyen fontos és komoly tudományos eseményt, hogy még a jelölt is jól érzi magát közben.
És kell az a sok kolléga és érdeklődő, akik együtt tudnak örülni a jelölttel, és akik a kérdéseikkel, hozzászólásaikkal csak még inkább igyekeznek hangsúlyozni az értekezés témájának fontosságát és a jelölt eredményeit.
Érdekes felidézni az út kezdő- és végpontját. Ha az ember vámigazgatási szervező és jogász végzettséggel próbál a kommunikációtudomány területén publikálni, akkor valamiképpen olyan „belépő” írást kell produkálnia, amely talán még az ilyen kívülálló szerzőtől is elfogadható — gondoltam a doktori tanulmányok kezdetén. Ezért akkor a vámőrségi, pénzügyőrségi belső sajtó történetét dolgoztam föl, igyekezvén megalapozni későbbi kommunikációtudományi „jelenlétem” jogosságát.
Ehhez képest a nyilvános vitán többször is „kommunikációs szakember”-nek neveztek. A titulust nem véletlenül tettem idézőjelbe, mert nem gondolom, hogy azzá váltam volna, de az, hogy ez elhangzott, talán mégis egyfajta visszaigazolás. Különösen egy Kommunikációs Kata nevű témavezető mellett! De hiszen neked ezt nem kell mondanom. És bevallom, bátorítás arra is, hogy folytassam…
