Pályaorientációs mesterfogások – A Neverending Story…

Vendégoldal

Távoktatás 2020 I.

Pályaorientációs mesterfogások – A Neverending Story…

Amikor ennek a rendhagyóan hosszú, mert három vendégírást is tartalmazó bejegyzésnek apropót adó élményt átéltük, március eleje volt, és pár nappal voltunk a szükségszerű távoktatás “beköszönte” előtt. Akkor még nem tudhattuk, mi vár ránk, tanárokra és egyáltalán nem mellesleg a tanulókra. Az élmény óta lassan két hónap telt el, ennyi idő kellett, míg vendégszerzőimben megértek a gondolatok. De nem bánom. Jó ez most is. Ugyanis a közeljövőben – immár a távoktatás tapasztalataival a tarsolyunkban – egész kis sorozatot tervezek itt a Vendégoldalon. Remélem, megszületnek a további írások. Így hát ez a mostani az első rész… és egyben biztatás is a többi meghívott szerzőnek.

***

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese. Már amikor elkezdődött, szereplői egyből sejtették, hogy különleges történetük azután is folytatódni fog – mert folytatódnia kell –, miután hivatalos kapcsolatuk lezárul. És láss csodát: a vége-hossza nincs epizódok azóta sorsszerűen egymásba fonódva sorjáznak, mintha egy mitikus karkötő láncszemei volnának.

Érdekes – és gyönyörű! – az élet. Nyilván valaki folyton össze-vissza gubancolja a szálakat, de ha ez az összekötötteknek sem rossz, sőt jó, akkor az ilyesfajta kötözködés megbocsájtható. És itt alighanem erről lehet szó, de ezt döntse el a kedves olvasó.

Szóval egyszer volt, hol nem volt, volt öt mestertanítvány. Szövevényes kapcsolataikat próbálom felfejteni, de előre szólok, nem lesz egyszerű követni.

Hárman nappali tagozaton is tanítványaim voltak. Közülük kettő jó pár éve összekötötte a magánéletét is: előbb össze-, majd meg is házasodtak. A harmadik meg a negyedikkel épp a közös mesterkurzusunkon találkozott, frigyük alakuló-, házuk épülőfélben. Van aztán az ötödik, akivel meg az az esztendő a közös nevezőnk, amelyikben pályakezdő rendőrtisztként ő ki-, én meg pályakezdő tanárnőként beléptem a Rendőrtiszti Főiskola kapuján. Vagyis pár méter és óra híja, hogy akkor nem találkoztunk, csak negyed század múltán, de akkor annál sodróbban. Hetven órányi közös tanulás után egy diplomamunkából szerzőtársként írt tanulmány a gyümölcse szellemi rokonságunknak. De az ötös fogat másik három tagjánál se voltam rest belekonzulenskedni a dolgozatírásba, hogy aztán közülük kettő – nem kis büszkeségemre – a Belügyi Szemle ugyanazon lapszámában jelenhessen meg, mint a fenti közös cikk. Közben voltak kisebb-nagyobb csoporttalálkozások és barátkozások, nyaralások és telelések, nevetések és bosszankodások, újabb közös tanulások, a Balaton, az Adria és a Hévízi-tó mellett a pedagógia-módszertan vizein való utazgatások. Is.

Éppen az utóbbi révén jött az a különleges kaland, amelyet most a három cinkos tollából olvashatnak. Az úgy kezdődött, hogy egyikük – urambátyám –, már évtized óta tanít a rendészeti pályaorientációs képzésben. A másik – kis húgom –, másfél éve kapcsolódott bele (zárójelben meg kell jegyeznem: az ő párja fél évvel ezelőtt fertőződött meg). A harmadik – szép öcsém – a pályaorientációban hivatalosan még nem oktat, de alighanem neki (is) a vérében van az „add tovább”. Ha nem adja tovább, bizony szamár marad, de ha így folytatja, tanár lesz. Kívánom, ne mentse meg tőle a diákokat a jó ég! De majd vall erről ő maga is mindjárt. Az elhangzás sorrendjében Zsolt, Iza (vele Csabi) és Robi e tettek elkövetői, én meg mindnek büszke tanárnője vagyok.

Történt ugyanis, hogy a nyugati országrész szép Zalai-dombságának lankáin a kora tavaszi, március eleji szél kellemesen összefújta a fent említett tanítványokat. És ha már így hozta a véletlen, hát gondoltam, csavarok rajta egyet: magam is betársultam a kis csapathoz egy jó ebédre, fürdőzésre, majd a vacsoraasztalnál folyó kellemes beszélgetésre. Ők meg az utána következő egy hét leforgása alatt jól fölforgatták módszertani szertárukat, és keresztbe-kasba hospitálták egymás óráit. Annyira oda és vissza voltak ettől – na meg persze én is –, hogy gyorsan fülön csíptem lelkesedésüket, nehogy elszalasszam a lehetőségét, hogy a tudományos folyóirat hasábjai után végre egy rovatba rendezgethetem őket itt a Vendégoldalon is. Hadd lássa a világ, mire megyünk így együtt, ha a tiszta szándék, a közös szakmai érdeklődés és egymás végtelen tisztelete, szeretete vezet. Hogy ha néhány középiskolás nebulót még a rendészeti pályára is tudnak orientálni, az csak a ráadás. Nem csodálkoznék, ha pár év múlva találkoznék a tanítványaikkal az egyetemen. Bárcsak ilyen egyszerű lenne…

A címválasztás pedig nem véletlen, természetesen. Limahl réges-régi dalát mindig is szerettem, de amióta másképp is értem, mintsem egyszerű hangulatként érzem, azóta… nos, nem kell ezt ragozni. Ugye?

***

Tamási Zsolt: Egy oktatási nap tanulságai

Szép márciusi tanításai nap volt. Úgy indult, ahogy máskor is szokott. Vagy mégsem? Nulladik órával kezdtem. Az óra utáni szünetben kimentem a közeli büfé elé, és kit látok? Régi barátomat, egyetemista társamat, Mahlaj Robit. Azért annyira nem volt váratlan a látványa, mert előre megbeszéltük a találkát.

Robi Hévízen töltött néhány napot, és természetesen megkeresett. Szóba került a feltörekvő nemzedék oktatása. Tudtam, hogy ő maga is régóta fontolgatja azt a lehetőséget, hogy ily módon gondoskodjon az utánpótlásról, de valahogy eddig nem tudott belevágni. Én már szinte veteránnak érzem magam ezen a területen. Hogy miért hozom ezt elő, arról majd egy kicsit később.

A Robival folytatott egyik beszélgetés oda vezetett, hogy bejött hozzám az iskolába megnézni egy rendészeti pályaorientációs órát. Ebben az évben hétfőn és pénteken tanítok, nulladik és első órákban. Robinak csak annyi kérése volt, hogy a szanatóriumba a kezelésre visszaérjen. Így ideális volt az időzítés a sajátos hospitálásra. Reggel 8 órakor a büfénél várt.

Úgy gondoltam, hogy az órán villantok egy kicsit, és bedobtam a Kahoot nevű applikációra megírt kvízemet. Nem tudom, hogy ebben mi annyira vonzó, de a fiatalok – mert azért már gyerekekről nem beszélhetünk, lévén, hogy zömük elérte a felnőttkor határát –, imádják. Persze azért lélekben még gyerekek. Látszott ez azon is, ahogy a kahutozásba belevetették magukat. Szeretek kísérletezni, és némileg van fogalmam a számítástechnikáról, továbbá meglehetősen lusta vagyok, ezért szívesen használok olyan módszereket, amelyek „megkönnyítik” a tanítást. Ebben az esetben ez persze látszólagos, mert a kvízek elkészítése azért igencsak idő- és tudásigényes. Látszólag egy nagyon egyszerű applikációról van szó, egy egyszerű kérdésre kell a helyes választ kiválasztani négy másik közül. A kérdéseknek egyszerre kell szakmailag helytállónak és érdekesnek is lenniük. Képet kell hozzá keresni, és meg kell alkotni a válaszokat is, szóval nem könnyű, de az az előnye megvan, hogy a feladatok később is használhatóak. Arról az oldaláról nem is beszélve, hogy mint mondtam, a diákok falják. Vajon csak azért, mert legálisan használhatják telefonjaikat? Jó kérdés. Próbáltam rá választ találni, de eddig nem sikerült.

Egyszóval pörgött a program, jó hangulatú, aktív óra kerekedett. (Megjegyzem, hogy mindez még a karanténkorszakot megelőzően történt. Ha nem mondtam volna, 2020. március 6-át írtunk.) Az is a tapasztalataim közé tartozik, hogy ezekkel az apró digitális trükkökkel valahogy jobban megmaradnak a nebulók fejében az információk. Csuda tudja, miért, de ha ez így működik, akkor használjuk! Robi is jól érezte magát, tetszett neki a pörgés. Nem beszélve arról, hogy az osztály lányai rögvest sürgős segítséget kértek tőle minden válaszhoz. Szigorúan szakmai alapon. Mint utóbb kiderült, azért az ő szakmai élete is szóba került.

Az óra végén átbeszéltük a történteket, hiszen a hospitálás attól hospitálás, hogy reflektálni lehet a látottakra. És ez nemcsak annak jó, aki nézi, hanem annak is, akit néznek. Mint már említettem, Robinak tetszett a módszer, bár talán ez nem annyira az ő világa. A beszélgetés végén kisebb meglepetést okozott, mert megkérdezte, hogy egy hét múlva tarthat-e ő órát a tisztelt publikumnak. Lehet egy ilyen kérésre nemet mondani?

Hát persze, hogy lehet, de nem nekem. És pláne nem neki! Nagyon kíváncsi lettem, mire inspirálta Robit a kis csapat. Ez hamarosan ki is derült. Vártam a pénteki órát. Robi meg is érkezett, annak rendje és módja szerint. Odaadott egy pendrive-ot, majd átvette az osztályt. A 12. osztályosok fegyelmezetten vették az adást. Robi ügyesen felvezette az órát, majd elmondta a diákoknak, hogy mit fognak látni. Megvallom, kissé izgultam. Jómagam szintúgy bűnügyi területről származom, és láttam már egyet s mást, mégis, a pendrive tartalmát látva kicsit csóváltam a fejem. Robi érdekes halálesetek fotóit hozta el. Kicsit rosszul fogalmaztam, mert sosem a halálesetek érdekesek, hanem a hozzájuk fűződő rendőri történetek. A képeket nem részletezném, a látvány magáért beszélt. Robi a nehéz témát bűnügyes lelkesedéssel és teljes átéléssel adta át a gyerekeknek. Természetesen az óra elején tisztáztuk, ha valaki valamilyen okból nem bírja a látványt vagy a témát, akkor jelezze. Mondanom se kell, hogy nem volt jelentkező. Teljesen interaktívvá vált az előadás, és mindenkit magával ragadott. De mi is pontosan? Nyilván nem a sok brutális, naturális látvány. Ezeket önmagukban nem mutogatnánk, még tanórán se. Ám mindegyik fotóhoz sajátos történet társult, és a diákok Robi irányításával próbálták megfejteni, hogy mit is látnak. Az óra gyorsan elröpült.

Akkor még nem tudtam, hogy ezzel az osztállyal tulajdonképpen ez volt az utolsó személyes találkozásom. Így utólag azt mondom, hogy kitűnő befejezés volt. Az óra tartalmát ennél tovább nem részletezem, inkább a magam érzéseit osztom meg. A téma természetesen engem is magával ragadott. Kissé kemény volt, de mindegyik történet roppant sok izgalmat rejtett. Milyen keskeny is a határ az élet és a halál között, és mennyire bizarr is tud lenni az, amit emberinek hívunk. Ezt persze rendőrként is sokszor átéltem már.

Az érzéseim másik része azonban magára az oktatásra vonatkozott. Érdekes párhuzam van Robi és köztem. Nagyjából tíz évvel fiatalabb, mint én. Nagyon hasonló szakmai pályafutás áll mögöttünk, a korkülönbségnek megfelelő eltolódással. Itt kanyarodnék vissza a bevezetőben megfogalmazott veteránságomra. Nagyjából tíz évre teszem az iskolában eltöltött időmet. A kezdetekkor a Robiéhoz hasonló lelkesedéssel, a rendőri múltamból előbukkanó történetekkel színesítettem az oktatást. Természetesen ebben az időszakban is volt tananyag, amit „le kellett adni”, de valahogy abba ezek a valóságszagú történetek nagyon bele tudtak illeszkedni.

Általában sikerült megindítani azt a folyamatot, hogy a 12. év végén az osztályból nagyobb arányban jelentkeztek a nebulók a rendészeti szakmai oktatásba. Az első időkben azzal kellett szembesülni, hogy az akkor még rendészeti szakközépiskolák (ma szakgimnáziumok) hatalmas túljelentkezésből tudtak meríteni. Ennek okán a felvételi nem volt könnyű. Sok jelentkezőt kiszűrtek a pszichológiai vizsgálaton, többeknek a fizikai megmérettetés nem sikerült. Egy dolog biztos, hogy akkoriban egy osztály 60–70%-a akart rendőr lenni. Az első tapasztalatok után évről évre jobb lett a helyzet, egészen addig, amíg az új rendszerű kerettanterv meg nem érkezett…

De nyilván másban is lehet keresgélni az okokat. Például kérdezhetjük, hogy hol vannak a lelkes Robik és a magamfajta veteránok? Miért nem állnak többen a katedrán? Miért nem sztoriznak többet a mai fiataloknak? Miért nem mutatják meg nekik ennek a nehéz szakmának a szépségeit is?

De erről most nem tisztem beszélni, mert végül is örömködni jöttem ide, Katanárnőnk meghívására. És az öröm oka legfőképpen Robi volt, a vele való újbóli találkozás, aminek apropóján megint szakmázhattunk kicsit. Vagy nem is kicsit. És az a kis nosztalgia sem ártott, hogy láthattam tíz egynehány évvel ezelőtti önmagamat.

Azóta a srácokkal „csak” online „találkozunk” – már ha ezt találkozásnak lehet nevezni. A személyes varázs oda, nyakunkon az idei különös érettségi is, és az élmények gyorsan tovaszállnak… Vajon lesz-e bármelyikükből is kolléga? Nem tudom, próbálok hinni a csodában. Hátha…

***

Karmazsinné Srágli Izabella: Váratlan vendég(oktató)

Közel két éve megtisztelő helyzetbe kerültem: lehetőséget kaptam középiskolásoknak rendészeti ismereteket oktatni. Mindig is szerettem a tanítást, magam is szerettem új ismereteket szerezni, és most alkalmam van a katedrára állni. Remek érzés volt eljátszani már a gondolattal is, de egyből valami félelem kapott el. Mit kell tanítanom a gyerekeknek? A tanterv adott, óriási a tananyag mennyisége négy évre a 14–18 éveseknek.

Korábban, mielőtt a rendészeti pályaorientációs képzés közelébe kerültem, úgy gondoltam, hogy ennek a képzésnek az a célja, hogy a gyerekekkel megismertessék, megszerettessék a rendészeti pályát. Ma már látom, hogy nagyon komoly jogszabályismeretre, szakmai tudásra kell(ene) szert tenniük a diákoknak. A feladat óriási, a félelem pedig ezzel egyidejűleg egyre csak nőtt. Hogyan fogok megtanítani jogi ismereteket olyan fiataloknak, akik még sosem találkoztak olyan fogalmakkal, mint norma, jogszabály, jogforrás, pláne azok hierarchiája?

Nagyon sokat köszönhetek egykori tanáromnak, mentoromnak, fogadott nővéremnek, varázsló MESTEREMNEK, Molnár tanárnőnek, Katának. Mindig is csodáltam, hogy úgy tanított nekünk kommunikációs ismeretektől elkezdve etikával bezárólag mindent, hogy az ember végig jól érezte magát, és szinte észre sem vette, hogy mennyit tanult, mennyit fejlődött. Az ő segítségével, támogatásával, intelmeivel kezdtem neki a „tanári pályának”. Sosem felejtem el az első órámat. Aznap a tőle örökölt piros cipellőben, a tőle kapott „varázsdobozzal” a hónom alatt, a vele megbeszélt forgatókönyv alapján kezdtem el az oktatást. Minden úgy zajlott, ahogyan megbeszéltük. Felvillanyozva, tele energiával hagytam el az osztálytermet, és az első, akit felhívtam, Kata volt. Együtt örültünk, és hittem, ez menni fog, nem is olyan ördöngösség ez a tanítás.

Azóta eltelt már több mint másfél év. Voltak jobb és néha komorabb napok. Sokszor szegte kedvemet a tananyag, az, hogy a gyerekek feleslegesnek ítélik a leadott matériát, adott esetben nem tanulnak. Ilyenkor keresem a magyarázatot vagy a mentségeket. Lehet, hogy nem optimális a tanterv? Lehet, hogy vannak részek, amelyekre a diákok nem fogékonyak? De ilyenkor, sőt szinte minden órán én is tanulok. A gyerekekről… az emberi kapcsolatokról, a kommunikációról, a fegyelemről, a figyelemről, a tiszteletről. És persze tőlük is, néha újabb és újabb módszereket, hogyan lehet elterelni a szót az adott témáról. A nehezebb időszakokban pedig egy varázslómester hihetetlen időérzékkel közbeavatkozik, hol egy képzéssel, hol pedig MESTERi szervezéssel.

Mert nyilván abban is benne volt a keze, hogy amikor már éppen megkopott bennem a tudat, hogy a pályaorientációs képzés fő célja az lenne, hogy a gyerekeket orientáljuk a rendészet irányába, és a szürke hétköznapok „ezt is meg kell tanulni az érettségi miatt” érzésénél járunk, vendég érkezik az órára. A gyerekek már tudják, hogy ha nem egyedül megyek be a terembe, annak valami fontos oka van. Legutóbb kedves férjemet vittem be hozzájuk, bemutatni, mint leendő tanárukat…

A feladat különös: találják ki, ki az a fiatalember, aki velem érkezett. Látszik, hogy hétvége után vagyunk, az osztály fáradt. Azok a bulik! Bevallom, kicsit megijedtem, hogy nem lesznek aktívak, de lassan bemelegedtek. Bemutattam kedves MESTERtársamat, Robit, aki átvette a szót, és attól kezdve csak csodálkoztam.

Robi határozottan, de kedvesen beszélt a gyerekekhez, figyelmüket egy pillanat alatt felkeltette, amikor szakmája egyik legizgalmasabb részéről kezdett el beszélni. Mi más lehetne ez, mit a szemle?!

Képeket hozott… a téma pedig nem a legkönnyebben emészthető halottszemle volt. Elsőre meglepődtem, némi aggodalom is mocorgott bennem, hogy a 16 évesek hogyan veszik ezt az akadályt. Aki rendészeti pályára készül, annak el kell fogadnia, hogy ez is a szakma részét képezi. Aztán aggodalmam egy pillanat alatt elszállt. A gyerekek Robi segítségével hamar ráálltak arra, hogy elkezdjék keresni a miérteket és a hogyanokat. Olyan ügyesen „fejtették meg” az eseteket, ami számomra hihetetlen volt. Gondolkodtak, figyeltek, érdeklődtek. Az egész óra miliője fantasztikus volt. Nagyon büszke voltam az osztályomra! Mindenhol elmondom, hogy mennyire nagyszerűek, okosak, és most meg is mutatták! És büszke voltam Robira, mert igazi szakmaszeretet áradt belőle, és nagyon sokat tanultak tőle a gyerekek. Csodálatos volt látni, hogy olyanok figyelmét is felkeltette, akik nem biztos, hogy érdeklődnek még a rendészet iránt. Még…

Aznap nem tudhattuk, hogy a világ olyan irányba tart, hogy napokon belül átállunk az online oktatásra. Boldog vagyok, hogy az egyik utolsó óránkat ilyen körben tölthettük el.

***

Mahlaj Róbert: „Távtanítás”, de élőben

Későn érő típusként rám abszolút igaz az „élethosszig tartó tanulás”. Leszögezem, nincs pedagógus végzettségem. Iskolapadban ülvén a pedagógus majdhogynem mumus volt. De voltak olyan tanáraim, akik személyiségükkel, tudásukkal, előadásukkal, stílusukkal megfogtak, példát mutattak. Úgy voltam én a tanulással, ahogy most a gyermekeim: leginkább a tanárnak tanultam. Most a fiamnak és a lányomnak azt próbálom elmagyarázni, hogy maguknak tanuljanak. De nem tudom megértetni velük. Ha nincs meg a szimpátia, ami fakadhat az elméleti tudás tiszteletéből, a tanár személyiségéből, a példamutatásból, a gyakorlati tapasztalatból, akkor nem ér semmit az iskola. Mivel minden tanár és nebuló más, nem létezik olyan előadó, aki mindenkinek ugyanúgy elfogadható és tökéletes. Azonban a tanároknak és azoknak az előadóknak, akik annak érdekében, hogy értéket teremtsenek, kiállnak (korra, iskolai végzettségre tekintet nélkül) a hallgatóság elé, arra kell törekedniük, hogy magukból a legjobbat csalják elő.

Most, amikor az internet és a kütyük átveszik a szerepet, és a személyes kapcsolatok megszűnőben (de legalábbis átalakulóban) vannak, én a munkámban, de a hobbimban is azt tapasztalom, hogy mégis hangsúlyos és egyre hangsúlyosabb, ezáltal értékteremtőbb az a fajta kommunikáció, amikor nem csak időben, de térben is egy helyen tartózkodnak a beszélgetőpartnerek.

Bűnügyi osztályvezetőként munkaköri kötelességem, hogy minden korosztályra figyeljek. Örömmel teszek eleget ennek, és szívesen beültetem az apró gyereket a „nínós autóba”, vagy beszélgetek az általános iskolásokkal a gyerekcsíny és a bűncselekmény közti hajszálvékony határvonalról. De ott vagyok az autómentes napon, a nyár veszélyeire felhívó kampányon, az iskolai kirekesztéssel kapcsolatos interaktív előadásainkon, a középiskolások kortárs segítői között. Kiveszem a részem a szegregációban élők áldozattá vagy éppen bűnelkövetővé válásának megvilágításából, de a szép korúakkal kapcsolatos preventív feladatokból is. Mindezekben egyik „jobb kezem” a több diplomás, de ennél is fontosabb, hogy csupa szív, gyakorló anyuka, a bűnmegelőzési főelőadóm, Gréti, aki egyebek közt színészi végzettségével és kreativitásával, valamint minden korosztályra „kiképzett” diák csapataival és felnőtt segítőivel olyan kommunikációs csatornát használ, amelyen minden körülmények közt „átmegy” az üzenet a célközönségnek.

Miután 2019-ben átvehettem a 25 éves jubileumi jutalmam, kaptam egy eddig számomra elérhetetlennek tűnő lehetőséget egy hévízi gyógyüdülésre. Izgatottan és kissé kimerülten vártam az utazást. Hévíz már fiatal koromban megfogott. Többször volt lehetőségem családommal ellátogatni ide és a körülötte lévő falvakba, városokba. Imádom a hely szellemét, kultúráját, történelmét és éppen aktuális jelenét. A naponta váltakozó időjárás függvényében nem voltam rest a keszthelyi kikötőbe lesétálni, vagy körbefutni Hévízt, és ha már ott voltam, naná, hogy felkerestem az ékszerdoboz helyi – általam 2016-ban személyesen is megismert – seriffjét, azaz a rendőrőrs parancsnokát, Tamási Zsolt barátomat. Első alkalommal az irodájában fogadott, ahol megcsodáltam azt a számtalan ereklyét, amelyek a vezetői irodák sémájára berendezett tágas helyiség falait ékítik. Természetesen a Németországból hozott tányérsapkától az FBI-tól kiérdemelt oklevélig mindennek megvan a maga története, már-már történelme. Tátott szájjal, meghatódva, elismeréssel és tisztelettel hallgattam a sztorikat tőle. Ha mi találkozunk, nem tudunk nem szakmázni, és a nem hosszú, de annál tartalmasabb közös múltat idézni. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészeti Mestervezető képzésén valami véletlen folytán viszonylag közel ültünk egymáshoz. Így ismertem meg Zsoltot és két kollégáját, Izát és Csabit. Zsolt habitusa szó szerint lehengerlő volt. Az előadásokon nem rejtette véka alá véleményét. Két kollégája sokkal halkabb, de szakmai tekintetben egyáltalán nem elhanyagolható tudással felvértezett volt. Őket nehezebb volt szóra bírni, de tanulmányaink végére – mint bűnügyi szakemberekkel – ugyancsak kialakult a baráti kapcsolat.

Mindezt az is elmélyítette, hogy az egyetemen ugyanannak a tanszéknek, ugyanannak a konzulensnek, mester tanítónknak, Molnár Katalinnak írtuk diplomamunkánkat. A közös beszélgetések során több alkalommal említették a kollégák a pályaorientációs képzésben való részvételüket, annak hiányosságait, árnyoldalait és örömeit. Mivel Kiskunfélegyházán is vannak olyan középiskolák, ahol a diákoknak lehetőségük van rendészeti tanulmányokat folytatni, közvetlen kollégáim is vállaltak ebben részfeladatokat, akik ugyanazokról az örömökről és nehézségekről számolnak be nekem, mint Zala megyei barátaim. Aztán kiderült, hogy a pályaorientációs képzés egyik vezető trénere a mi kedvenc tanárnőnk, aki minden alkalommal, amikor egy újabb modul kerül sorra, összerántja a mi kis csapatunkat. Ismételten hangsúlyozom, hogy én továbbra sem tanítok, de parancsnoki engedéllyel már két modult elvégeztem ebből a kurzusból, amit egyébként a kapcsolatok szerzése és mélyítése mellett a kommunikációs készségek csiszolására is használhatnak a rendészetben dolgozók.

Mindezek után hévízi tartózkodásom során is téma volt Zsolt oktatása a keszthelyi Asbóth Sándor Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégiumban. Nem voltam rest bekérezkedni Zsolt egy tanórájára, így még az első hét péntek reggel nyolc előtt találkoztunk az aulában. Egy idén érettségiző osztályba mentünk. Becsöngettek. Zsolt kinyitotta az osztály ajtaját, határozott léptekkel vonult fel a tanári asztalig. Szinte futólépésben követtem őt. A tanulók arcán kedves kíváncsiság és meglepődés látszott. Zsolt a maga habitusával és orgánumával az egymást kérdezgető nebulókat csendre és rendre utasította, aminek gondolkodás nélkül, jó katona módjára eleget tettek. Mivel ő is látta az érdeklődő tekinteteket, azzal kezdte, hogy bemutatott, és elmondta nekik, hogy részt veszek az órán, hátha kedvet kapok a tanításhoz. A fiatalok nyugtázták, majd elkezdődött az óra a tanmenet szerint. Azonban Zsolt azt is elmondta, hogy ha már én is ott vagyok, picit kötetlenebb, interaktívabb órán szeretné nekem megmutatni, hogy hova is fejlődött a világ, és milyen eszköztára van a mostani pedagógusoknak, hogy a kor vívmányainak is megfeleljenek.

A fiatalok nem restek órákon is a mobiljukat bámulni, így nagyon hasznos a Kahoot névre hallgató applikáció és online videojáték. Ezt az alkalmazást hívhatja segítségül egy a korral haladni akaró pedagógus, aki a telefon nyomkodásától nem tilthatja el a gyereket, viszont a telefont oktatásra használhatja. Zsolt összeállított egy-egy a határőrséggel és a katasztrófavédelemmel kapcsolatos tíz-tíz kérdésből álló feladatsort. A fiatalok máris felcsatlakoztak a megosztott internetre és a Kahoot oldalra, ahol az oktató látta, hogy mindenki belépett, és már indította is a kérdéssort. Négy lehetőség közül választották ki a szerintük jó választ. Hogy jobban lássam a kivetítőt, a legvagányabb focista fiúk és talpraesett lányok közé ültem az utolsó előtti padba. Az első két kérdés megválaszolásáig megfagyott a levegő a környéken, majd elkezdtek bökdösni, hogy súgjak nekik. Látva a rossz válaszaikat, igyekeztem a rendelkezésre álló 60 másodpercben nem a jó válasz betűjelét megadni, hanem rávezetni őket a megoldásra. Hogy, hogy nem, elkezdtek feltörni a padtársak, azonban eddigre már oly mértékű volt a lemaradásuk, hogy csak a középmezőnyben végeztek.

A pénteki rövidített óra a két feladatsorral gyorsan lepörgött. A diákok megnyilvánulása, a jogszabályi hivatkozásokat sem nélkülöző feladatok mind bepillantást adtak abba, hogy a tananyag sem nem gyerekbarát, sem nem oktatóbarát. Amikor megkérdeztem, mennyien szeretnének rendészeti pályára menni, a feltartott kezek száma elkeserítően alacsony volt. A kötetlen beszélgetésünkkor a padtársak kérdezték, mivel foglalkozom. Mondtam, rendőr vagyok, és szívesen megmutatok néhány momentumot a munkámból. Kérték, hogy a következő pénteken is jöjjek, majd elköszöntünk egymástól. Nagyon feltöltődtem a találkozástól és a fiatalos lendülettől.

Baráti csapatunkból négyen már ott voltunk egymástól pár kilométerre, így már csak az hiányzott, hogy csatlakozzon hozzánk a két hiányzó tag, Barbi és Kata is. Boszorkányság vagy sem, nem firtatom, de megtörtént. A szombat délutánunkat és esténket együtt tölthettük. Mindenki elmesélte, mik történtek vele a közelmúltban, milyen tervei vannak a jövőre nézve. Izának jeleztem, hogy az ő óráját is megnézném, sőt, van egy ötletem, hogyan is lehetne kicsit a tanmenettől eltérve, de mégis szakmai témával aktivizálni, motiválni a diákokat. És mily meglepő, Iza is megengedte, hogy hétfőn bemehessek az órájára.

Elérkezett a hétfő reggel. Iza is becsöngetéskor lépett be hasonló magabiztossággal az osztályba, ahol a tízedikes tanulók állva várták, a hetes pedig jelentéssel fogadta „szolgálati elöljáróját”. Az osztály meg sem rebbent, a vigyázzállás szög egyenes volt, fejek megemelve, állak előre. Minden tekintet a szőke, mosolygós, de határozott és tekintélyparancsoló Izára, a Keszthelyi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának helyettes vezetőjére szegeződött. A köszöntés után kíváncsi tekintetek fordultak felém. Iza megkérte egyik „katonáját”, hogy rakja össze a laptopot és a kivetítőt, a többieknek pedig ki kellett barkochbázniuk, ki lehetek én, honnan jöttem, mivel foglalkozom, és mit is keresek itt. Bekiabálták, hogy a tanárnő testőre, vagy a tanárnő férjének a testvére lehetek, mert nagyon hasonlítunk egymásra, de azért kérdeztek is. Amikor eljutottunk a rendőrhöz, a nyomozóhoz, a bűnügyi technikusokhoz, a bűnmegelőzéshez, akkor már bemutatkoztam.

Majd interaktív nyomozós játékra invitáltam a gyerekeket. Egy-egy bűnügyi helyszínt ábrázoló fotóhoz megjegyzéseket fűztem, illetve őket kérdeztem, szerintük mi történhetett a helyszínen. Kreatívak, kíváncsiak, olykor izgatottak voltak a végeredményt, a jó megoldást szomjazva. A 45 perces órán érintettük a helyszíni nyomokat, azok rögzítéseit, elemzéseit, a büntetőeljárási jogot, a büntető törvénykönyvet, a viktimológiát, a pszichológiát, a kihallgatási technikákat, a kriminalisztikai, munkajogi, munkavédelmi és kriminálmetodikai kérdésköröket. Beszéltünk biológiáról, kémiáról, fizikáról, anatómiáról, együttműködésről, tulajdonképpen a rendőri munkáról. A diákok látták, hogy még milyen sok képem van a pedrive-on, és ahelyett, hogy kicsöngetés után kirohantak volna szünetre, csak kérdeztek és kérdeztek. El sem tudom mondani, milyen öröm volt mindez!

Ha egy üzlet beindul… Zsolt pénteki órájára is bementem, és azt ezúttal én tarthattam. Az osztály örömmel fogadott. Elő a pendrive-val! A mappában lévő címek és a bevezetőm már olyan érdeklődést váltott ki, hogy egymásra licitáltak a tanulók, hogy melyikkel is kezdjem. Aztán úgy döntöttem, hogy egy olyan fotóval kezdek, amiből csak jó verziók felállításával lehet megmondani az esemény bekövetkezését és a nyomozás végkimenetelét. Betaláltam vele. A múlt heti padtársaim előre ültek hátulról az első sorba, hogy jobban lássák a fénykép részleteit is. Érezhető volt a CSI filmek hatása és a nagyobb rutin, mint a két évvel fiatalabb hétfői társaiknál. Mégis sok meglepetéssel és érdekes fordulatokkal tudtam elkápráztatni őket a közös nyomozások során. Az óra végét jelző csengetés az újdonsült helyszínelő kollégákat nem billentette ki a gondolatmenetből. Eszük ágában nem volt félbe hagyni a szemlét. Amikor kimondtuk a cselekmény minősítését, megköszönve figyelmüket és aktivitásukat, az órát lezártam. Egy fiú, aki rendőr akar lenni, személyes kérdéseket is feltett, és a többiek szemében is láttam a tüzet.

Ha egy kicsit szakmázhatnának, ha valaki megmutatná nekik a hétköznapi kihívásokat, azok olykor egyszerű, máskor szakértelmet követelő megoldásait, szerintem sok hivatástudattal bíró rendőrt lehetne nevelni a Z generáció tagjaiból is. Mert mégis csak pályaorientációs képzésről volna szó…