Halotti beszéd? Inkább emlékező hálás szavak…

Halotti beszéd? Inkább emlékező hálás szavak…

Egy temetési gyászbeszéd az elhunytról szól, persze, de már nem neki. Bár, ki tudja, ahogy anyámat ismerem, szerintem szelíd mosollyal, egyenes derékkal, figyelmesen hallgatja valahol, ahogy nektek itt most elmondom, ki volt ő – milyen idegenül és hidegen hangzik a múlt idő. Ezt neki – s hányan vagyunk így? – nem tudtam, nem is nagyon lehetett volna elmondani.

Mert így egyszerre, monológszerűen, mégis, hogy és mikor? A szeretett szülőtől való elbúcsúzás filmbe illően magasztos pillanata keveseknek adatik meg. Pedig az aztán a valami – mondják. Ha az ilyesmit meg lehetne rendelni, akkor persze, biztosan így van. De ezeket a jeleneteket rendezők rendezik. Az élet és a halál azonban – bár ketten együtt a legnagyobb rendezők – kiszámíthatatlanok.

Anyánk egyedül volt, amikor elment. Álmában érte az egyszerű halál. Nem búcsúztunk, nem búcsúzott. Én szerencsés vagyok: azt az utolsó emléket őrzöm róla, amikor a kapuból integet nekem, egészen addig, míg az utcasarkon ki nem fordulok. Most viszont néhány fontos dolgot mégis csak el kell mondani. Nektek, akik értitek, mert ismertétek és szerettétek. Hiszen volt miért.

Többször használtam azt a kifejezést anyámra, hogy ő tudott a legszerényebben büszke lenni. A legjellemzőbb helyzet az volt, amikor szerepelni látott a nekem való színpadon. Látod, anyu? A búcsúztatásodat is fellépésnek értelmezem, és így fel tudom olvasni, amit írtam. Akik ismernek, tudják, hogy ilyet ritkán, csak különösen fontos pillanatokban teszek, amikor minden szónak kimért helye van. Nem téveszthetek, nem haboghatok-hebeghetek. Inkább szeretek szabadon beszélni, ahogy tanítottál. Na persze nem úgy tanítottál, hogy te magad gyakorlott lettél volna ebben. Nem, te nem szeretted megmutatni magad. Te mindig a háttérből tetted a dolgodat, s biztosítottál mindent ahhoz, hogy mások előre léphessenek. De anyanyelvemre nyilván te tanítottál, mint anya. Jó, persze apanyelvem is lett, hiszen ti együtt neveltetek engem – minket – olyanná, amilyenek vagyunk.

Itt állnak ugyanis a testvéreim, akikkel olyan hasonlóak vagyunk, hogy különbözőbbek nem is lehetnénk. A vér és a gének – szem, fül, bőr és köröm… S valami egészen belülről jövő erkölcsi tartás, tisztesség is összeköt. És most, hogy gondolkodtam, még valami: egy megmagyarázhatatlan eredetű zenei tálentum is. Jó kis zenekar lehetett volna belőlünk, ha… De nincs ha, ez butaság. Az van, ami van, lettünk, akik vagyunk. Vilkód, Lacid, Katád. Na és a hozzánk tartozók, a családod.

Állunk itt megilletődve, és te már nem vagy velünk, és mi már nem leszünk senkinek a gyerekei, aki azt mondja nekünk: kislányom, kisfiam. Mondják, hogy ilyenkor lesz felnőtt igazán az ember. Ez így van, igazolom, és mondhatom, nem fájdalommentes, mégis valahogy felemelő. Különösen annak, akinek ilyen apa és anya adatott, mint ti voltatok. Amit ránk hagytatok, azért csak hálásak lehetünk, és nemcsak köszönni, de amíg lehet, tovább vinni és továbbadni tartozunk. A vér és a gének – szem, fül, bőr és köröm –, s talán az a tartás is marad, és bízvást teszik a dolgukat. Unokáidban, dédunokáidban ott vagyunk mi is, molnárfarkasok, derűsek, szívósak, alkotók.

S bár bennünk tovább élsz, minden, ami voltál, hiányozni fog. Nem készíted többé az isteni finom ételeket – mert főzni is nagyon tudtál! Nem varrod-kötöd ruháinkat – istenem, mennyit görnyedtél éjszakákon át a tű-cérna fölött, sokszor a megélhetésért, de sokszor csak azért, hogy másnapra elkészüljön a farsangi jelmez vagy a diplomaosztóra megálmodott ruha… Nem gyomlálod, kapálod, ásod, gereblyézed imádott kertedet, metszed, csipegeted a bokrokat, sövényeket, vagy vadászod szeptember végén a későn érő fügét, kedvenc csemegédet. Ezt a tavaszt már nem láthatod, pedig mennyire szoktad várni, hogy végre kidughasd az orrod a levegőre-fényre, s már áprilisban pirosbarna arccal üdvözöld a kertben sétáló és csicsergő rigókat. Vagy csak várd a postást, a vízóra-leolvasót… és az időnként haza-hazalátogató családodat. A reggelenkénti telefont, hogy jól induljon a nap, vagy az estit, hogy rendben hazaértünk.

Meg-megálltál a kerítésnél a fogyatkozó szomszédokkal, akiket mind szépen túléltél. Kilencvenkét éved elszelelt, s bár nem éltél fényűzőn, de beosztással mindig mindenre – legfőképpen szeretetre, törődésre, gondoskodásra – telt. S kedved lelted mindenben, ami neked jutott. Nem kértél, nem követelőztél, nem türelmetlenkedtél soha. Megszoktad, hogy szerényen beérd azzal, ami adatik. És hálás tudtál lenni mindenért. Pedig pörölhettél volna, hisz nem volt könnyű életed. Hát letetted, olyan magától értetődően, ahogy kaptad.

Látod, végül mégiscsak hozzád beszélek, Anyu. Belekeveredtem rendesen édes anyanyelvem személyes névmásaiba. Mégiscsak hebegek-habogok, hiába az előre megírt szöveg, a biztonságot hazudó papír. De talán a körülállók is megbocsájtanak… És te se haragudj, hogy alig bírom kimondani, hogy Isten veled. Inkább kérdezlek, Kosztolányival:

„Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?”

 Elhangzott 2023. március 23-án.