Nem digitális napló 15. rész – Rendőrkávéház és teadélután
Kedves Naplóm!
Alig értem haza 2022. nov. 29-én Siklósról az egyébként éppen 100. Rendőrkávéházból, másnap már egy módszertani teadélutánon találtam magam. Pontosabban a Kreatív Tanulási Osztály szervezői találtak meg engem, hogy egy általam nagyon szeretett témáról osszam meg gondolataimat a másik négy meghívott beszélgetőtárssal. Ez a téma pedig az értékelés, számonkérés. Örültem neki.
Én nem fogok most erről itt neked kiselőadást tartani, és szerencsére a pódiumbeszélgetés előtti vitaindítót se nekem kellett elővezetnem. Megtette ezt nagyon inspirálóan Hübler László. Te tudod a legjobban, hányszor írtam már erről ilyen-olyan terjedelemben és műfajban, és szerintem még fogok is. A téma szerteágazó, komoly pedagógiai és pszichológiai szakirodalma van, nem lehet róla eleget beszélni. Ez a mostani másfél óra is csak épp arra volt elég, hogy az érdeklődő hallgatóságnak gondolkodni és vitatni való felvetéseket kínáljunk.
A legutóbbi neked szóló naplóbejegyzésből megtudhattad, amit az egyetemi számonkérésről gondolok. Annak az írásnak a szellemében mondtam ezt-azt ezen a módszertani teadélutánon is.
Akkor még két nappal előtte voltam a nappali tagozatos biztonsági szakirányos hallgatóimmal zajló utolsó tanórámnak, amit csak most, utólag sajnálok igazán. Mert jó lett volna ott a beszélgetésben elmesélni, mint a jó gyakorlatok legfrissebb élményét.
Rendhagyó beszámolót tartottunk ugyanis Rendészeti etika tantárgyból, olyat, ami után szerintem te, mint legféltettebb tanári műhelytitkaim őrzője, igencsak megnyalhatod a szájad szélét. Először is: a kéthetente négyórányi találkozásainkon a huszonhárom hallgató jelentős részben jelen volt. Természetesen nem volt mindig mindenki egyformán aktív, de a félév végére valahogy annyira megeredt a nyelvük, hogy magam is csodálkoztam. Nem hagyom én szundikálni a diákokat az óráimon, de azért nem ritkán rászolgálnak a ’hallgató’ elnevezésre. Különösen egy olyan nehéz témakörökkel foglalkozó kurzuson, mint amilyen az etika, nem egyszerű őket szóra bírni. Ráadásul egy olyan közegben, ahol naphosszat még mindig döntő részben frontális tanórákon ülnek, és a hosszasan beszélő oktatókat hallgatják.
Ám mivel az etika kifejezetten kínálja magát az interaktivitásra, szépen belejöttünk a kéthetenkénti „világmegváltásba”. A beszámolóhoz szükséges három fokozatú osztályzat megszerzéséhez valamilyen önálló produkcióhoz ragaszkodtam, de hogy az írásban vagy szóban történjen, azt minden hallgató maga választhatta meg. Négyen írtak házi dolgozatot, javarészt hosszabban, színvonalasan. Ezeket szinte postafordultával szövegesen értékeltem. Akinél hiányérzetem volt, az órán kiegészíthette papírra vetett gondolatait. És meg is tették.
A csoport nagy része viszont a szóbeli szereplést választotta, mégpedig 2-4 fős kiscsoportban, afféle pódiumbeszélgetés formájában. A legérzékenyebb témák választásától sem riadtak vissza, bátran vitatkozva, részletesen és hosszan, meggyőzően érvelve tárták a csoport elé meglátásaikat, véleményüket, tapasztalataikat, kérdéseiket.
Én pedig élveztem a fiatalos lendületet, helyenként szenvedélyt, amellyel kiálltak választásuk, értékrendjük mellett, és persze én is be-beszálltam a diskurzusba. Jóleső érzéssel konstatálhattam, hogy a tantárgy elérte célját: elgondolkodtatta, aktivizálta és színvonalas szakmai beszélgetésekre ösztönözte őket, olyan kérdések mentén, amelyekről egyébként akár a hétköznapokban is gyakorta dilemmáznak – csak nem feltétlenül így. Azaz utána olvasva, felkészülten, okosan, egymást meghallgatva, moderáltan.
Kedves Naplóm! Kérlek, ha találkozol velük, add át nekik gratulációmat és köszönetemet, s biztasd őket arra, hogy ezt a jó szokásukat tartsák meg! Már persze, ha nekik is kedvükre volt…
