Nem digitális vendégnaplók 15. rész – Egy hiteles vezető
Nagyon is valóságos vendég írása következik, akit körülbelül egy éve próbálok becserkészni. És nem azért tartott ennyi ideig, hogy végre ideért, mert nem hagyta magát, hanem mert az élet bonyolult. Folyton közbejött valami, ami miatt csak halogattuk a „fellépését”. Pedig jó fellépése van, kifejezetten. Amikor a – persze éles szemű, mert pár éves rendőri vagy büntetés-végrehajtási gyakorlattal és ezáltal elég jó emberismerettel rendelkező – diákjaim nagyjából 90%-os pontossággal tippelik meg az illető életkorát, személyiségvonásait, érdeklődési körét, családi állapotát, hobbiját, foglalkozását, sőt, ez esetben még a rendfokozatát is, az talán erre vall. Teszem hozzá, és ez fontos körülmény: anélkül, hogy megszólalna. Leül velük szemben és találgatnak. Kíváncsian, élvezettel. A vendég némán, de egyáltalán nem megadóan, inkább izgatottan tűri, és látni, ahogy ő is egyre jobban belejön. Pár perc után a tippek elfogynak, kezdődhet a találatok beazonosítása. És jönnek a megdöbbenések: ez is így van, az is stimmel. Jó felütés egy élénk és tanulságos szakmai beszélgetéshez, két felvonásban.
Társadalmi és kommunikációs ismeretekről lévén szó – hiszen 2022. december 7-én ennek a tantárgynak a keretében volt vendégünk dr. Lajer Sándor r. alezredes, a Tatabányai Rendőrkapitányság Bűnügyi Osztályának vezetője – az első részben a rendőrség kifelé irányuló, zömében az ügyfelekkel folytatott, a másodikban pedig a kollégák egymás közti kommunikációja került a figyelem középpontjába. A részletek nyilván visszaadhatatlanok, de az összbenyomás igazolja, hogy jó választás volt Sándort elhívni. Mondjuk ebben egy pillanatig nem kételkedtem. Amikor ugyanis 2021. szeptember 28-án a tatabányai Police Caféban témagazdaként láttam-hallottam őt, mindjárt tudtam, hogy igazi profival van dolgom. Csak azt sajnálom, hogy nem volt a tanítványom, de hát nem lehet az mindenki.
A hallgatók szerint egy nagyon hiteles, tapasztalt, nyitott, közvetlen, profi bűnügyessel és nem utolsósorban egy nagyon emberarcú vezetővel beszélgethettek, aki példamutató a számukra. És azt hiszem, nem tévedek, ha kijelentem: Sanyi is nagyon élvezte ezt a rendhagyó tanórát. Azt is tudom, hogy régi titkos vágya teljesült: szeretett volna alma materébe visszatérni, de a padsorok helyett legalább egyszer a tisztelettel övezett „katedrára” állni. Ha dobogót és körtermet nem is, de egy érdeklődő hallgatókkal teli tantermet tudtam neki biztosítani.
És felkínáltam ezt a platformot is, hogy saját bevallása és kollégái véleménye szerinti grafomániáját is kiélhesse. Szaván fogtam, s meghívtam az idei utolsó vendégnaplóba. Izgatottan várom, mit mond erről a decemberi délelőttről…
***
Lajer Sándor: Kölcsön katedra pár órára
Kedves Kata-napló! Nagy levegőt kellett vennem, hogy leküzdjem az izgatottságomat, mert bizony remegő tollal (stílszerűen inkább klaviatúrával) ültem le az asztalhoz, hogy valami értelmes, kerek-egész összefoglaló végére tehessek pontot neked.
Az izgatottságom oka pedig kettős volt. Egyrészt nagyjából harminc éve (uh…, még kimondani is sok…) írtam utoljára naplóbejegyzést, akkor is egy Vica nevű, szép, szőke hajú, kék szemű lánynak, aminek a tartalmára már nem is emlékszem (de biztos, valami nagyon-szerelmes dolog lehetett), másrészt maga az ok tölt el izgatottsággal, ami miatt most írok neked.
Szóval: két-három éve ismerkedtem meg Katával. A munkahelyemen akkoriban kezdett az elgondolás tervvé válni, hogy rész kellene venni az általa indított és akkorra már szép számmal folyamatban lévő Police Café programjában. Most ennek részleteit nem írom le neked, hiszen úgyis tudod… A program hamar felkeltette az érdeklődésemet, de mivel sem nekem, sem a többieknek nem volt fogalma arról, ez hogyan is működik a valóságban, javasoltam, hogy menjünk el és nézzünk meg egyet „élőben”. Így is lett. Ott ismertük meg egymást. Viszont valami rejtélyes oknál fogva (nincsenek véletlenek) én nem ültem le az asztalok egyikéhez sem „tanulni”, hanem elkezdtem beszélgetni Katával, aminek a vége az lett, hogy a saját Rendőrkávéházunkon már jó ismerősként köszönthettük egymást. Ugyanakkor ezen beszélgetésünk alkalmával Kata megtudta egy régi álmomat/vágyamat is. Ez pedig az, hogy mindig is nagyon szerettem volna tanítani. (Ha nem rendőr lettem volna, biztos, hogy a tanári pályát választom…)
Kata (mint ahogy már megismertem, sejtem, nem először és nem véletlenül) jó érzékkel nyúlt ehhez a dologhoz, és rögtön felajánlotta, ha van kedvem hozzá, vegyek részt az egyik óráján, mint óraadó, vendégelőadó. Uh… Létezik ilyen? Valaki egy pár órás beszélgetés után „csak úgy” felajánlja a katedráját? Mondanom sem kell, jólesett, de akkor egy udvarias gesztusnak tekintettem csupán. Aztán nem sokkal később jött a telefon Katától: egyeztessünk időpontot. Na, ez már nem „csak” udvarias gesztus, ez a valóság! Egyeztettünk. Aztán jött a pandémia… Három szemeszter is kimaradt, hogy az órát megtarthassam. Igen, mondom… három. Őszintén szólva én már le is tettem róla. Idén tavasszal azonban egyszer csak megcsörrent a telefonom. Kata volt az. El sem hittem, amit kérdezett. Akkor jössz órát tartani? Ez nem lehet igaz, ennyi idő után még mindig emlékszik rá? Persze, vágtam rá. De az időpont nem volt jó. Tavasszal voltak az országgyűlési választások, utána a Giro d’ Italia, majd a Tour de Hongrie kerékpáros versenyek, és tudod, ilyenkor nagyon-nagyon sok dolga van a rendőrségnek, hogy ezek mind-mind zökkenőmentesen érjenek véget. Előkészületek, végrehajtások, értékelések. Mire ezek lezajlottak, az egyetemen már indult is a vizsgaidőszak, az óráknak vége.
Aztán egészen őszig nem történt semmi ezügyben, azon kívül, hogy a fejemben ott motoszkált egy olyan fantasztikus lehetőség, amit már-már elszaladni láttam magam mellett. Az igazat megvallva én már nem is mertem Katát felhívni. Ő viszont nem volt ilyen gátlásos. Felhívott. Ismét. Végül is megbeszéltük az időpontot, december 7. El sem akartam hinni. Megtörténhet? Meg. De még hogyan…
Azon a napon – látszólag ugyan, de – határozott léptekkel léptem be az egyetem kapuján. Azén, ahol valaha én és beléptem vagy százszor is, még diákként, most meg megyek órát tartani. Hihetetlen. Kicsit korábban érkeztem, gondoltam, megbeszéljük az óra témakörét és menetét. Erre mi történt? Kata azt mondta, hogy a kommunikáció a témakör, és ennyi. Ennyi? Igen. Ennyi. Szabad kezet ad. Tessék? Így megbízik bennem? Még egyszer leírom: szabad kezet ad. Na, akkor szedjem össze magam! Mert így már nem csak magamért kell helytállnom, hanem érte is. Már nem csak a magam hitelessége a kérdés, hanem az övé is. Szép teher… Mit fognak szólni a hallgatói, ha elbénázom? Ki ő? Kit hozott ide nekünk?
Tudod, sok helyen és sokszor tartottam már előadást, beszámolót, voltam referádán (micsoda műszó…), főigazgató, igazgatók, főkapitányok, kapitányok előtt. Nap mint nap tartok eligazítást. Tartottam órát tanároknak, szülőknek, kisdiákoknak, de ezeknek mind-mind megvolt a kötött témája, tartalma, aktualitása…
Na de eljött az idő, nincs helye tovább a merengésnek. Az óra elkezdődött. Én meg ott találtam magam vagy két tucat fiatal, leendő kollégával. Az óra egy „játékkal” kezdődött. Anélkül, hogy megszólaltam volna, a diákoknak tippelniük kellett, ki is lehetek valójában. Érdekes volt hallgatni, hogy így külsőleg, megjelenés alapján, az esetleges kisugárzásból mire következtetnek a velem szemben ülők. A legtávolabbi tipp az építész volt, a legközelebbi meg a jogász, a rendőr ezredes. E két utóbbi nem rossz (valakinél erős az intuíció, még hasznára lesz a szakmájában).
Miután ez megvolt, bemutatkoztam. Majd indult az óra, amiért jöttem. A kommunikáció. Úgy érzem, hamar létrejött a rezgés köztem és a hallgatók között. Itt is fontos a kémia, ha bevalljuk, ha nem. Bár, az igazat megvallva, nem tudtam, mire számítsak, de a hallgatók teljesen nyitottak voltak. Az egyik fonalat vették fel a másik után. Próbáltam úgy vezetni az órát, hogy a végén nekik is valami egész legyen, valami tanulságos. Egy olyan valami, amit még akár új ismeretnek is lehet majd nevezni. Egy olyan ismeretnek, ami nem szerepel a tankönyvekben, hiszen a gyakorlati tapasztalaton alapul. Próbáltam a mondandómat összekötni más tantárgyakkal is, hogy lássák, nem „csak úgy” beszélek, beszélgetünk. Mivel bűnügyes vagyok, egy kicsit áttekintettünk a kriminalisztika és a büntetőjog világába is. De csak azért, hogy lássák az összefüggéseket. Sok kérdésre kaptam választ és sok kérdést kaptam magam is.
Kata egyszer szólt bele a mondandómba. Ez is csak azért volt, mert udvariasan a tudtomra akarta hozni, hogy vége… Miközben beszélt, egy pillantást vetettem az órámra. Micsoda? Már el is telt három óra? El. Sokat gondolkoztam rajta, mit fogok írni neked. Hogyan éreztem magam? Milyen volt órát tartani Katánál? Olyan klisék jutottak eszembe, hogy nagyon jó, nagyszerű, csodálatos… De minden szókincsemnél jobban kifejezi az érzéseimet ezzel kapcsolatban az, hogy egyik pillanatról a másikra eltelt a három óra, és ezt még csak észre sem vettem. Majd jött még egy érzés, ami a végére – nem várt módon – rám telepedett: a szomorúságé. Igen, a szomorúságé, hogy már vége is lett. Majd ez velem maradt az egész hazaúton, s a társam volt az autóban.
És hogy miért írtam le mindezt? Korábban már írtam Kata „jó érzékéről”. Tudod, az órán elárultam a hallgatóknak, hogy a kollégáim úgy tartják, ha az idő engedi, akkor sokat beszélek (bár egyesek szerint akkor is, ha az idő nem engedi), és grafomán vagyok. Na, ez utóbbit meghallva, több sem kellett Katának. Felajánlotta, ha van kedvem, írjam le a kettőnk kis történetét, neked. Hát… (bár tudom, hát-tal nem kezdünk mondatot, és nem is valami elegáns) most leírtam. Lehet, egy kicsit hosszú lett. De ez az én történetem.
És még valami, immár tényleg zárszóként: Kata – mikor elköszöntünk egymástól – mondott egy mondatot, ami így szólt: „Sajnálom, hogy nem voltál a tanítványom.” Tudod, két egyetemet is végigjártam, voltak nagyszerű tanáraim, ismerve őket és immáron Katát is, ezt én is sajnálom. De! Amikor ez a mondat megütötte a fülem (és látod, még mindig itt cseng benne), már meg is volt rá a válaszom, csak nem mert előjönni, nem mert kijönni a számon: „A tanárom nem voltál, de a mentorom még lehetnél.”
