Nem digitális vendégnaplók 7. – Próba, szerencse!
Egy olyan vendégszerzőt van szerencsém most felkonferálni, akit vagy négy éve a Rendészettudományi Doktori Iskolában ismertem meg. Előadói készségeket fejlesztő kurzusaimon a szerény, csendes, ám nagy szaktudással rendelkező fiatal kutató óvatos kíváncsisággal lépdelt az önreflexió egyáltalán nem könnyű útján.
Örömmel kísérem a tudományos pályát épp csak elkezdő, ám tapasztalt szakembereket. Még nagyobb öröm évek múltán viszontlátni őket itt-ott: konferencián, műhelyvitán, védésen, katedrán. Zsigmond Csaba lassan disszertációja elkészítésének finisébe fordul. Ismervén őt, biztos vagyok benne, hogy alapos, igényes művet fog kiadni a kezéből.
Vagy két hónapja összefutottam vele az egyetem folyosóján, és megálltunk pár szóra. Érdeklődéssel kérdezte, mit tegyen, hogy a hallgatók ne unják annyira az előadást, és hogy egy-egy száraz témát hogyan lehetne érdekesebbé tenni… Klasszikus probléma.
Kicsit hosszabbra nyúlt a beszélgetés, sőt, legközelebb már egy kávé mellett folytattuk. Biztattam Csabit a csoportmunkára, akár a Café módszer kipróbálására is. És mondtam neki, hogy ha túl van rajta, szeretettel várom a tapasztalatait a vendégnaplómban. Igent mondott.
Kellett egy kis idő, míg megszületett az írás, de kivártam. Főleg az érdekelt, mire jutott módszertanilag a fejlődni vágyó kolléga.
Zsigmond Csaba: Bátorság!
Kedves Kata-napló!
Gazdáddal és forradalmi módszerével először a Rendészettudományi Doktori Iskolában találkoztam. Akkoriban még nem oktattam itt az NKE RTK-n, hanem az ORFK-n dolgoztam szakirányítóként, gazdaságvédelmi szakterületen. Kata az első félévben egy kötelező tárgyat oktatott, ami segített minden doktorandusznak helyesebben kommunikálni írásban és szóban, illetve a hatékony prezentációs technika elsajátításában. Emlékszem, igen érdekes volt az első óra, ugyanis nem a hagyományos, mondhatni „poroszos”, merev módszerrel dolgozott. Itt a hallgató állt a középpontban, az ő véleménye, meglátásai voltak a legfontosabbak. És úgy sajátítottunk el új ismereteket, hogy észre sem vettük, mennyit tanulunk.
Ez után az érdekes félév után nem volt kérdés számomra, hogy felveszem Kata szabadon választható tárgyát is, így ismertem meg a Café módszert. Itt a hallgató tulajdonképpen nem is hallgató, hanem alkotó, aki a középpontba kerül. Ezeken a foglalkozásokon úgy elrepül az idő. Hasonló érdeklődésű, mégis teljesen más személyiségű emberek egymástól tanulnak. Ez egy olyan innovatív interaktív oktatási módszer, ahol a hallgató áll a középpontban. Annak érdekében, hogy ő ismereteket szerezzen, nem az oktató „darálja” az anyagot, akinek csak az a fontos, hogy elhangozzon minden, ami a tananyag része, illetve a ppt-n szerepel. Ám hogy ebből valami megmarad-e bárkinek is az agyában, hogy egyáltalán a hallgatóság odafigyel-e, az teljesen mindegy. Márpedig nem a hallgatók vannak az előadóért, hanem fordítva…
Aztán eljött a nagy lehetőség: oktatóként az egyetemre kerülhettem, hogy a gazdaságvédelmi szakterület mélységeibe vezessem a nappali és levelező tagozatos hallgatókat.
Bevallom, az első időszakban nem mertem a Café módszerrel próbálkozni, akkoriban a tanítást én is tanultam. Mire belejöttem volna, jött a Covid és az online oktatás, ami nem igazán kedvezett a módszer bevezetésének.
Amikor visszatért a jelenléti oktatás, eldöntöttem, hogy kipróbálom. Előtte még egyeztettem Katával, aki csak bátorított…
Azt kell még tudni, hogy a gazdaságvédelmi ismeretek bizony a nem könnyen emészthető és könnyen tanulható tantárgyak közé tartoznak. Rengeteg száraz jogi ismeretet kell átadnunk, ami szerintem nagy kihívás, de én amúgy imádom a kihívásokat. És akkor eljött az a bizonyos óra…
Emlékszem, egy februári péntek délelőtt volt, reggel 8-tól 12-ig tartott az órám, levelezős bűnügyi és gazdaságvédelmi szakirányos hallgatókkal. A téma a vagyonvisszaszerzés. Több nehezítő tényező is volt: péntek (már mindenki fáradt), levelezős hallgatók (akik munka mellett végzik az iskolát, emiatt nehezebb az érdeklődést fenntartani), nagy létszámú közönség, illetve sok óra van összevonva, tömbösítve. De belevágtam…
Beléptem, a teremben 40–50 ember, közöltem, hogy most olyan óra lesz, ahol minden hallgató aktívan fog részt venni. Először igen meglepődve bámultak rám. Mit akar ez a pasas? Nem ehhez szoktak, hanem a nagy évfolyam-előadásokhoz. Mondtam, hogy alakítsanak 6–8 fős csoportokat, így kell majd megoldani a feladatot. Egyik csoport szedje össze, amit a neten talál a témáról, a másik csoport mindazt, amit különböző jogszabályokban fellel, a harmadik angolul keressen a neten, a negyedik írja össze, amit magától tud vagy tapasztalt a munkája során, s végül az ötödik sikeres ügyeket keressen a vagyon-visszaszerzés témájában az interneten vagy az emlékeiben. A végén minden csoport kiáll, és prezentálja, amit talált. A többiek meghallgatják, és kérdezhetnek. Bár ez nem igazi Café, hanem csoportmunka, de azért interaktív. Kíváncsian vártam a hatást…
Azt kell, hogy mondjam, hogy az óra jól sikerült. Nekem csak moderálni kellett, és a tananyag nagy részét a hallgatók egymásnak adták át. A végén tartottam egy 15–20 perces összefoglalót, amelyben rendszereztem és kiegészítettem az elhangzottakat. Egyébként kijelenthetem, hogy a hallgatók úgy tanultak egymástól, hogy nem tudták, hogy tanulnak. Nem aludtak, nem babrálták a telefonjukat, hanem aktívan vettek részt a foglalkozáson. Csak ki kell próbálni, hogy az ember elhiggye: a dolog működik, ilyen nagy létszámú közönséggel is meg lehet valósítani az aktivizálást!
Szóval kedves Napló! A gazdádtól tanulom, hogy merjünk új módszereket kipróbálni annak érdekében, hogy a hallgatóknak olyan ismeretet adjunk tovább, ami meg is marad. És most már a titkot is tudom, ami nem más, mint a bevonás. Legközelebb talán az eredeti Café módszert is kipróbálom, bár ahhoz azért még gyűjtöm a bátorságot.
