Nem digitális vendégnaplók 8. rész – Az alma mater vendégei
2022. március 9-én kedves kötelezettségemet teljesíthettem, végre-valahára. Volt nekem tavaly egy kedves szakdolgozóm, akit csak „csillogó szeműként” emlegettem. Szép neve is van neki, Moni Eszter. Mivel kérésemre ő is az egyik kommentálója volt a digitális naplóm Hibrid szakdolgozatok című epizódjának, neki is járt a 4D kötetből egy példány. Akkor tudott eljönni érte, s pont jól jött ki a lépés, mert az egyetemi irodámban találkozhattunk. Ott, ahol épp egy éve a dolgozatán az utolsó simításokat végeztük. Nagyon kellemes alkotó folyamat volt, az eredménye szép munka lett, büszke voltam Eszterre.
Aztán ahogy az lenni szokott, várt még rá sok izgalom, de jól sikerült a záróvizsgája is, és annak rendje-módja szerint munkába állt. Féltettem kicsit, bevallom, mert olyan lelkiismeretes, szorgalmas fiatal lányt ismertem meg személyében, amilyenből manapság nem sok szaladgál. Mi lesz vele, ha csalódnia kell a munkahelyi hajtásban, ha kedvét szegik, lendületét megtörik a fáradt, kiégett idősebb kollégák?
De szerencsére nem ez történt. Szeme csillogása megmaradt, az éles bevetést kifejezetten élvezi, és nagyon is jól van, köszöni. Hogy ez mennyire így lehet, az abból is gondolható, hogy épp ő volt az, akit egy másik szakasztársával, Őze Gáborral együtt Magasvári Adrienn kolléganőm meghívott egy kis lelkesítő hallgatói beszélgetésre a mostani végzősökhöz.
Ezt a kis eseményt nyilván a vendégnapló oldalára valónak éreztem, s megkértem a tanárnőt, ossza meg velünk, milyen volt a hallgatói vendégség.
Bár szegény igen csak el volt havazva, hiába közelített a tavasz. Ő is az utolsó simításokat végzi nagy művén, aminek műfaja doktori disszertáció… Hajrá, Adri! Egyszer csak meglesz az is, és utána… Utána se lesz sokkal egyszerűbb, azt ne hidd, de talán egy „fokozattal” kényelmesebb tempóba kapcsolhatsz. Kívánom neked, hogy mihamarabb így legyen! És köszönöm, hogy mint visszatérő vendégszerző és felkért kommentáló (különben most látom, hogy akkor is a nyolcadik vendég voltál), ebben a megterhelő időszakban is megtisztelted a naplómat az írásoddal. És szurkolunk a műhelyvitádhoz is!
***
Magasvári Adrienn: „A jó érzés bármikor közzé tehető”
Kedves Vendégnapló!
Korábban – Kata invitálására – már írtam neked az online, digitális oktatásban szerzett tapasztalataimról. Akkor is jeleztem, hogy nem vagyok túlzottan gyakorlott a naplóbejegyzések írásában. Nagyon jóleső érzéssel töltött el azonban, hogy megoszthattam valakivel azokat a gondolatokat, kihívásokat, sikereket és nehézségeket, amelyekkel abban az időszakban szembesültem. Lapozgatva mások bejegyzéseit pedig arra is rájöttem, hogy gondolataimmal, érzéseimmel, küzdelmeimmel nem vagyok egyedül…
Amikor Kata márciusban megkeresett, hogy csatlakozzam az immár nem digitális vendégnapló szerzőihez, örömmel tettem. Kértem azonban egy kis türelmet, mert éppen akkor minden gondolatomat a doktori disszertációm befejezése és a műhelyvitám előkészítése foglalta le. Miután Kata szerint „a jó érzés bármikor közzé tehető”, most jött el az idő, hogy megosszam veled élményeimet.
Az apropót – természetesen – most is az oktatás adja. Szerencsére már nem az elsötétített képernyőknek szóló, arctalan változata, hanem a valóságos, a jelenléti formában megvalósuló, a hallgatókkal megtelt tanteremben zajló. A téma pedig a végzős hallgatók, az adó- és pénzügyi nyomozók szervezeti beilleszkedése, illetve ennek elősegítése. Ezt a márciusi foglalkozást azonban – kísérleti jelleggel – nem én, hanem két, tavaly nyáron végzett hallgatónk, Eszter és Gábor tartotta. Kik tudnának ugyanis hitelesebb képet adni a fiataloknak a jövőbeni munkáltatóról, a rájuk váró feladatokról, mint akik egy évvel ezelőtt még ugyanebben a helyzetben várták, hogy végre gyakorolhassák a pénzügyőri hivatásukat? Bár még maguk is nagyon fiatalok, a szakmai, szervezeti ismereteik frissek, hasonló körülményeikből és közel azonos életkorukból fakadóan üzeneteikre, tanácsaikra, intelmeikre sokkal fogékonyabbak a hallgatók. Ennek megfelelően csupán a célokat tűztem ki egykori hallgatóim elé, a megvalósításról, a tapasztalataik megosztásáról, annak formájáról teljesen szabadon dönthettek. Ők az őszinte, nyílt, a formális kereteket és az oktatói jelenlétet nélkülöző beszélgetést választották, ahol a hallgatók bátran feltehették kérdéseiket, beszélhettek várakozásaikról, vágyakozásaikról, de megoszthatták velük félelmeiket is.
A tapasztalatcserét követően Eszterrel és Gáborral még hármasban egyeztettünk. Nemcsak a foglalkozással kapcsolatos érzéseikről, meglátásaikról, hanem a munkahelyi feladataikról, benyomásaikról, sikereikről, kudarcaikról is beszélgettünk. Illetve ők meséltek és meséltek, én pedig boldogan és érdeklődve hallgattam őket. Azt például, ahogyan Eszter lelkesen ecseteli, hogy végre sikeresen lezárta az első komolyabb önálló ügyét. És persze felidéztük korábbi, közös, egyetemi éveikhez kapcsolódó élményeinket is. Például azt, hogy Gábor volt a szakasz „kérdezőbiztosa”, aki mindig a tanóra 45. percében tette fel fontosabbnál fontosabb kérdéseit, szakasztársai legnagyobb örömére. Jó volt hallani tőlük, hogy milyen szívesen jöttek vissza az egyetemre, és hogy a későbbiekben is nagyon szívesen tesznek eleget hasonló felkéréseknek. A beszélgetést csupán az egyre többször „pittyegő” telefonjuk törte meg, a kollégáik ugyanis türelmetlenül várták, hogy végre visszatérjenek a napi körforgásba, a feladataikhoz.
A kurzus következő foglalkozásán a végzős hallgatók is beszámoltak arról, hogy mennyiben erősítette meg előzetes elképzeléseiket, várakozásaikat vagy félelmeiket a fiatal munkatársak tájékoztatása. Örömmel tapasztaltam, hogy Eszter és Gábor lelkesedése rájuk is hatással volt. Ennek köszönhetően pedig a korábbi, főleg a szakmai gyakorlatok során érzékelt, elsősorban a munkaterheléssel, valamint a szervezeti és a foglalkoztatotti jogállást érintő változásokkal összefüggő bizonytalanságukat is sikerült eloszlatni. A bizonytalanság helyét az izgalommal teli várakozás vette át.
Jó érzés, hogy a kísérlet bevált…
