Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 8.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Kreatív moderálás
Saját Digitális napló sorozatomban a 7. résznél tartok, aminek a címe – A kreatív tündér esete a tanulással – kissé talán különös lett. De megvolt rá az okom. A 2021. január 28-án zajló Kreatív Tanulás Program nyitó konferenciájához kötődően egy műhelybeszélgetés moderálására kaptam felkérést, s bár eleinte kissé húzódoztam tőle, a végére annyira belejöttem, hogy muszáj volt megírnom az élményeimet. A csodálkozással és örömmel vegyes kételkedés félig-meddig tündérmesének is beillő naplóbejegyzésbe kívánkozott. Hiába, a naplójával az ember igazán őszinte lehet.
A Rendészettudományi Karról volt egy másik moderátor is, Magasvári Adrienn, a Vám- és Pénzügyőri Tanszék tanársegédje. Eddig csupán pár alkalommal beszélgettünk, kutatásról, szakmáról, tanításról, diákokról, de azt mindig nyitottan, kedvesen, őszintén, informálisan egy-egy kávé mellett. Miután véget ért a moderátoroknak tartott felkészítés, és ballagtunk vissza az irodánkba, Adrienn bevallotta, hogy most csinál majd ilyet először, és mivel gyakorlatlannak érzi magát, szívesen venné, ha… Nekem az ilyesmit nem is kell mondani, már meg is egyeztünk, hogy tartunk egy külön bejáratú moderátori gyorstalpalót. Így is tettünk, és innentől szerintem a folytatás kitalálható.
Ahogy a moderátorok rövid kis beszámolójakor elmondta, nemcsak hogy jól sikerült az első „fellépése”, de kifejezetten tetszett neki az új szerep.
Adrienn egyébként elmesélte, hogy pedagógus szülei örökségének ellenére sose akart tanár lenni, mégis erre a pályára keveredett, és valahogy megkedvelte. Képzettség híján tudja, hogy sokat kell még tanulnia, de azt veszi észre, hogy ez egyáltalán nem esik nehezére. És ahogyan a hallgatókról, a kihívásokról, a megoldások iránti kíváncsiságáról beszél, na meg az ötleteket, tanácsokat hallgatja, el is hiszem neki.
Két irányt javasoltam, amerre elvihetné ezt a vendégírást. Az egyik nyilvánvalóan az online oktatás, a másik pedig ez a bizonyos kreatív tanulásról szóló – egyébként szintén online zajló – műhelybeszélgetés. Amikor ezeket a sorokat írtam, már vagy húsz perce a postafiókomban lapult a szöveg, de – szokás szerint – csak azután olvastam el.
Magasvári Adrienn: Bandi és a távoktatás
Kedves Naplóm!
Sokszor próbálkoztam már, hogy írjak neked. Annyiszor szerettem volna elmesélni a titkaimat, megosztani veled a vágyaimat, hozzád fordulni a bánatommal vagy beszámolni az előttem álló kihívásokról. Végül mindig úgy alakult, hogy mielőtt megírhattam volna neked, jelentőségét vesztette a dolog, vagy egyszerűen nem bírtam magamban tartani és megosztottam mással. (Remélem, nem bántalak meg ezzel, de a beszélgetés valahogy mindig közelebb állt hozzám, mint az írás.)
Most azonban elérkezett a pillanat… Egy kedves kolléganőm, Kata, ugyanis igazán megtisztelő kérést intézett felém. A vendégnaplójának írói közé hívott. Először nagyon meglepődtem, majd megörültem és büszkeséggel töltött el a kérése. Végül, a témát hallva, bevallom, kicsit megijedtem. Érdekel vajon téged, kedves Naplóm, az online oktatással és online vizsgáztatással vívott – lassan egy éve tartó – küzdelmem? Nem hallottál még eleget erről másoktól? Tényleg szeretnél tudni a dilemmáimról, a kihívásokról, amikkel szembesültem? Hiszen ebben az időszakban – főként az elején – gyakran voltak nehéz pillanataim. Harc a technikai eszközökkel, játszmák a hallgatókkal, megküzdés a bezártsággal, a személyes kapcsolatok hiányával… Persze, azért akadtak apró győzelmek (még a technika ördögén is sikerült felülkerekedni néha) és élmények, sőt, vicces pillanatok is (például az első online tanszéki értekezletünk, amit olyan másfél órás csúszással sikerült elkezdenünk, mire a megfelelő csatornát, eszközt, hálózatot és magunkat is megtaláltuk).
Mielőtt azonban a digitális oktatással kapcsolatos vívódásaimról beszámolnék, el kell árulnom neked valamit, amit csak kevesen tudnak rólam. Sohasem készültem tanárnak, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy tanár legyek. A felsőoktatási felvételim előtt anyukám javasolta, hogy jelentkezzem tanárképző főiskolára, német-orosz szakra. Én? Tanár? Őrültség! Soha… Pedagógus szülők mellett, akik ráadásul még tanítottak is engem a falusi általános iskolában, bármilyen más szakmát szívesebben választottam volna, mint hogy tanár legyek. Úgyhogy, inkább a Rendőrtiszti Főiskolára jelentkeztem, de a fizikai alkalmassági vizsgálaton sajnos elvéreztem. Szóval, tanár nem akartam lenni, rendőrnek pedig nem voltam alkalmas. Most mégis a NKE Rendészettudományi Karának oktatójaként – igaz, pénzügyőri státuszban – írok neked. Azt gondolod, ez nem véletlen? Lehet…
Most már tudod, hogy nem akartam tanítani. Bevallom azonban neked, hogy az elmúlt öt évben megszerettem az oktatást. Leginkább azt, hogy kézzel fogható eredménye, „jutalma” van a munkámnak. Ha látok egy-két csillogó szempárt, vagy észreveszek egy csibészes mosolyt a padsorok között, vagy sikerül egy-egy hallgatóban felébresztenem a tanulás, a kutatás, a szakma iránti vágyat, akkor igazán jó érzésekkel jövök ki a tanteremből. Illetve, jöttem ki, egészen tavaly márciusig.
Azóta ugyanis az oktatás átkerült az online térbe, egy egészen más dimenzióba, ahol ülök a kis szobámban, az íróasztalom mellett, az időközben beszerzett kényelmes (napok, hetek, hónapok után azért már nem annyira) forgószékemben, a laptopom és a könyvek, papírok, jegyzetek társaságában. Ahol még az idő múlását is másképp érzékelem… Még jó, hogy Bandi, a cicám néha bedugja az orrát az ajtón, és nyaffant egyet-kettőt, jelezvén, hogy ideje lenne ebédelni, kedves Gazdi… Különben, még erről is megfeledkeznék a Neptun, a Moodle, a Teams és az e-mailek bűvöletében.
Eleinte, amikor belecsöppentünk ebbe a számomra eddig kevésbé ismert online világba, azt hittem, ez szuper lesz! Nem kell korán kelnem, egy csomó időt spórolok azzal, hogy nem megyek be az egyetemre, nem kell átöltözni egyenruhába, a szünetekben nem rohangálok egyik tanteremből a másikba vagy az épületek között. Nem csörög az irodai telefon, a hallgatók sem kopogtatnak az ajtómon, hogy ügyes-bajos dolgaik intézésében segítsek. Arra, persze, korántsem gondoltam, hogy a Moodle rendszer funkcióinak megismerése, rutinszerű elsajátítása, a Teams alkalmazás működtetése, a Neptunban (és mellette még számos módon és formában) előírt adminisztráció, a hallgatókkal való kapcsolatfelvétel mennyivel időigényesebb lesz. Ez az időszak rádöbbentett arra, hogy az e-mailben, Messengeren, mobilon, Skype-on és még ki tudja, milyen csatornákon folytatott kommunikáció sokkal inkább rabolja a perceket, órákat, mint ahogyan én azt előzetesen vártam. Hiszen, aki akar, így is elér.
A vírus miatt bevezetett első karantén időszakom jellemzően a Moodle rendszerrel való küzdelemről szólt. Megtanultam kurzusokat szerkeszteni, tananyagot megosztani, kérdésbankot összeállítani, tesztet gyártani. Persze, ez egyedül nem ment volna, de volt hozzá segítségem. Egy remek tanszéki csapat, ahol mindenki igyekezett támogatni a másikat. Ha valamelyikünk felfedezett egy új lehetőséget, talált egy egyszerűbb megoldást, azonnal megosztottuk egymással a tapasztalatokat. Apróságnak tűnhet, de amikor az első tesztet sikerült összeállítanom, illetve rájöttem, hogy az egyik kurzusban összegyűjtött kérdéseket hogyan tudom egy másik kurzusban is megjeleníteni, ujjongtam. Mégis csak egy X generációs oktató volnék… Persze, azért Moodle-guru így sem lettem, de az őszi bezárást követően már sokkal gyorsabban, magabiztosabban használtam a rendszert.
Igen, az őszi bezárás… Tudod, kedves Naplóm, némi lazulást követően, novembertől újra beköszöntött nálunk a távoktatás. Ismét a kis szobám, az íróasztalom, a laptopom (és persze a néha bekukkantó Bandi, aki nem is értette, miért zavarom meg már megint a napi 18 órás alvását azzal, hogy folyton itthon vagyok…). Őszinte leszek hozzád. Már nem vágytam erre annyira, mint korábban. Az óráimat immár a Teams alkalmazáson keresztül kellett megtartanom, ami a számos kihívás mellett rengeteg új, izgalmas fejlődési lehetőséget is adott. Elsajátítottam, hogy hogyan lehet az online foglalkozásokat meghirdetni a Teams-ben, azt hogyan tudom összekapcsolni a Moodle rendszerrel, hogyan oszthatok meg előadásanyagot, videót, hogyan alkothatok kisebb csoportokat, hogyan adhatok meg másoknak előadói jogokat. Megtapasztalhattam, hogy milyen a digitális térben vizsgáztatni.
A legnehezebb mégis az volt, hogy hogyan kezeljem azokat a problémákat, amelyekkel a jelenléti oktatás során soha nem találkoztam, nem volt sémám a megoldásukra. Még soha sem kellett egy fekete képernyőnek előadnom. Eddig nem fordult elő velem, hogy „lefagytam” volna az óra közben (most sem én, csak a kamerám), hogy nem kapok válaszokat a kérdéseimre, hogy nem látom a hallgatók nonverbális reakcióit, így azt sem tudom megítélni, vajon eljutott-e hozzájuk az üzenet. Hogyan kellene kezelnem azokat a vizsgahelyzeteket, amikor sejtem, hogy a hallgató valamilyen meg nem engedett segítséget, eszközt vesz igénybe, de ezt nekem kellene bizonyítanom? Méltatlannak éreztem ezeket a játszmákat.
Rádöbbentem, hogy az eddig használt és autodidakta módon elsajátított, fejlesztett oktatási módszereim a digitális térben csődöt mondtak. Ezért is vállaltam el nagy örömmel azt a felkérést, hogy moderáljak egy kreatív tanulással összefüggő online műhelymunkát. Pedig – neked megsúghatom – nem vagyok gyakorlott sem az online világban, sem moderátorként. Azt reméltem azonban, hogy ha kellően nyitottan, érdeklődéssel állok a feladathoz, a csoporthoz, és én is tanulni, fejlődni szeretnék, akkor ez remek lehetőség a jó gyakorlatok, az új módszerek és a kreatív megoldásokban élen járó munkatársak megismerésére. Tényleg így volt. Képzeld, kedves Naplóm, nem vagyok egyedül a problémáimmal! Még az oktatásmódszertanban sokkal jártasabb kollégáimat is jelentős próbatétel elé állította ez az időszak. Hiszen például coachingot vagy tréninget sem olyan könnyű online módon tartani, ráadásul a hallgatók ebben az esetben is ugyanazok a Z generációs fiatalok, akik az én adóztatás óráimon „ülnek” (vagy legalábbis csatlakoztak hozzá a Teams-en keresztül). És tudod, mi volt még jó ebben a műhelymunkában? Hogy olyan munkatársakkal kapcsolódhattam össze az éteren keresztül, akik hozzám hasonlóan megoldásokat keresnek vagy módszertani megújulásra vágynak, illetve találkoztam olyanokkal is, akik ebben tudnak nekem, nekünk segíteni, legyen szó akár a líbiai válságról, a forenzikus tudományokról, a légvédelmi rakéták irányításáról vagy a kormányzati személyzetpolitikáról.
Kedves Naplóm! Azt írtam a bejegyzésem elején, hogy az elmúlt egy évem a harcokról, a küzdelmekről és a játszmákról szólt. Valóban, erről is, de én szívesebben fogok majd visszagondolni a sok tanulásra, a digitális képességeim fejlesztésére, a megújulásra és arra, hogy ezeket a tapasztalatokat felhasználhatom majd a tanteremben is. Mert én azért továbbra is a jelenléti oktatás erejében hiszek. Már alig várom, hogy végre újra csörögjön az irodai telefon, hogy hallgatók toporogjanak az ajtóban, hogy egyenruhát ölthessek és beléphessek a tanterembe, ahol sugárzó szemek néznek vissza rám, és sziporkáznak felém a kérdések. És végre Bandi cicám is visszakaphatja a teljes életterét…
