Digitális napló 24. rész – Hibrid szakzáró dolgozatok

 

Szakdolgozatok

 2021. május 25.

 

 

Kedves Naplóm!

Idén minden eddigi szokásomat félretéve csupán négy szakzáró dolgozat konzulensi teendőit vállaltam. Ne kérdezd, hogy alakulhatott így, de egyáltalán nem bánom. Volt év, amikor ennek háromszorosát teljesítettem. Akkor megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek. És sikerült betartanom! Ráadásul az idei konzultációk kivétel nélkül telefonon, írásban és online módon zajlottak. Személyesen csak a téma elvállalásakor találkoztam a jelöltekkel, és végül a védésen. Igazi hibrid hadviselés. De így is működött minden, remekül.

A négy hallgatónak nemcsak a szakiránya, de a témáik, a motivációjuk, a karakterük, a munkastílusuk és a velük zajló kommunikáció is annyira különbözőek voltak, hogy amikor valamennyien leadták a dolgozatukat, elhatároztam, megírom őket neked. Meg mert megérdemlik, hogy ők, mint olyan hallgatók, akikkel azért sokkal intenzívebb munka köti össze gazdádat, lapjaidra kerüljenek. És nyilván a bejegyzéssorozat vége felé kaptak helyet, hiszen az az epizód, amelyen most túljutottak, a tanév, sőt, egyetemi tanulmányaik lezárásához illeszkedik. Ma, amikor a védésük is megtörtént, immár büszkén helyezhetem az egész történetet múlt időbe. És köszönöm nekik, hogy azt művelték velem, aminek kivonatos leírása alább következik.

Az első fecske – Molnár Ildikó

Szorgalmas, megbízható, önálló, komoly és határozott rendőrnő ez a levelező tagozatos alapszakos hallgató. Tudta, mit akar, szó szerint otthonosan mozog ott, ahol saját interjús kutatását végezte. Számomra nagyon szimpatikus módon – hiszen van szerencsém ismerni a terepet – Csongrád megye bűnmegelőzési tevékenysége érdekelte, bár ő maga – még – nem kifejezetten ezen a szakterületen dolgozik. Vallom, s most már ő is, hogy minden rendőr bűnmegelőző. A kisvárosban, ahol él, sokat tesz a biztonságért.

Számára jó előiskolának bizonyult a központi egyetemi szakdolgozati módszertani felkészítő kurzus, amivel azért – neked, kedves Naplóm, bevallhatom – nem sok hallgató van így. A dolgozat kezdeményét, elméleti részét már ahhoz a tantárgyhoz elkészítette, így csak az empirikus részt kellett ráépíteni. Az első fecske nevet azért kapta, mert ő volt az, aki abszolút elsőként, már másfél hónappal a határidő előtt leadta a dolgozatot. Alig volt vele munkám, egy-két konzultáció, és sorra vette az akadályokat. A konzulensek álma. Bár az opponens csak jóra értékelte az írásbeli munkát, a védésen Ildikó – nevének jelentéséhez híven (’harcos’) – szépített. Gratulálok! És hát esetében a vezetéknév is jó ómennek bizonyult: abban a konstellációban, ami a hallgató – opponens – konzulens triászában összejött, nem is lehetett volna másként. Molnárok, egymás között. Ez azért ritkán passzol ennyire, de most így sikerült.

A csillogó szemű – Moni Eszter

A nappali tagozatos bűnügyi nyomozó szakirányos hallgató huszonkét évével a szép reményű pályakezdés szimbóluma. Pár hét és három záróvizsga választja el első munkanapjától, amelyet már annyira vár, mert az élettől kissé elszigetelt elméleti tanulásból elég neki. Ezt persze nem ő mondja, én érzékelem. Több beszélgetés után sikerült leszűkítenünk dolgozatának kezdetben szerteágazó témáját. Lassan tisztult a kép, sok fölösleges szöveget kellett elengednie, de utólag azt hiszem, megértette, miért. Azért, hogy amikor végre eljutott odáig, hogy összehoztam őt valakivel, aki összehozta azokkal az interjúalanyokkal, akik szakterületük – a kamerás kihallgatás – hétköznapi gyakorlati fogásairól és nehézségeiről meséltek neki, egészen arra tudjon koncentrálni, amiért a téma érdekelte őt. Eszter nyitottan, igazi fiatalos lendületével és lelkesedésével itta a profik szavait, és mindent megtudakolhatott tőlük, amit a tankönyvekből bizony nem lehet megtanulni. És interjúalanyainak is jót tett az érdeklődő hallgató csillogó szeme! Olyan strukturáltan tálalták fel kérdései nyomán azt a sok tapasztalatot, amelyet összegyűjtöttek az évtizedek alatt, hogy a dolgozatírónak nem volt nehéz dolga a szövegbe rendezéssel. Eleinte alig hitte, hogy valaha kitalál a büntetőeljárási jog, a kihallgatástaktikai szakirodalom és saját kérdései erdejéből. De aztán kikerekedett egy szép dolgozat. Szín öröm volt vele minden konzultáció. Ahogy rácsodálkozott erre-arra, ahogy fogadta a tanácsokat! Minden alapja megvan arra, hogy ezzel a lelkesedéssel nekiindulva a pályának, jó nyomozó legyen. Remélem, pár év múlva már hozzá küldhetem interjúra a fiatal szakdolgozókat, és továbbadja nekik, amit most ő kapott!

A duplamester – Mészáros József

Józsit még előző mesterdiplomája megszerzése okán ismerem, három félévet dolgoztunk együtt a vezetői tréningeken. Amikor megkeresett ennek a diplomamunkának a témaválasztásával, nagyon megörültem neki. Egy alapos, szolid, lelkiismeretes szakembert és embert ismertem meg személyében, és borítékoltam írásbeli munkájának kitűnő színvonalát. Ám hogy ekkora fába vágva a fejszéjét, ilyen derekasan megbirkózzon vele, az azért – ha nem is meglepő, de – mindenképpen elismerésre méltó.
A mai magyar rendészeti szakember-utánpótlással foglalkozó kutatást végezni már önmagában bátor dolog. Ehhez megszerezni nemcsak a szükséges engedélyeket, de még magas szintű vezetői támogatást is bírni hozzá, szinte hihetetlen. Mindezek után az igen hosszú kérdőívre a 271 kitöltő által adott válaszokat feldolgozni gigászi munka volt. És a jelölt viszonylag rövid időt ráfordítva elvégezte ezt, nem is akárhogyan. Az elemzések, a grafikus ábrázolás, a következtetések levonása, saját véleményének 17 éves rendőri tapasztalatokon is alapuló diplomatikus, kulturált, mégis határozott értékrend mentén történő megfogalmazása feltétlenül tiszteletet érdemel. A munka azonban nemcsak a készítőjének és a konzulensnek értékes. Úgy vélem, ezekkel az adatokkal és eredményekkel nyugodtan kiállhat a tudományos közvélemény elé, és javaslom is neki, hogy egy rövidített változatban (hiszen dolgozata óriási terjedelmű), kiemelve a legfontosabb eredményeket, akár az elméleti rész elhagyásával is, valamely rendészeti tudományos folyóiratban publikálja dolgozatát. És nemcsak én támogatom ebben, de mégoly szigorú opponense is. És így folytatódhat az a lassan másfél évtizedes hagyomány, melyet a nálam író mesterszakos elődei kezdtek. Szuper vagy, Józsi! És bár tulajdonképpen szinte önállóan dolgoztál, azért jó volt az utolsó pillanatokban csupán bábáskodni a szöveged világra jövetele körül.

 

A konzulensek rémálma, a végsőkig halogató – Dakos Csaba

Egy körülbelül egy évvel ezelőtti személyes beszélgetésre emlékszem, ami az irodámban zajlott. Nyílt tekintetű, szókimondó rendvédelmi szervező szakos – azaz második diplomáját, ezúttal a rendészeti felsőfokú végzettséget – megszerezni kívánó hallgató. Egy zsivány bűnügyes: jó fellépés, meggyőző szöveg, ráadásul egyedi címadású, izgalmasnak ígérkező dolgozat – ám legyen, elvállalom. „De én szigorú konzulens vagyok ám!” – riogatom. És akkor hosszú-hosszú csend. Valamikor szeptemberben óvatosan próbálkozom: „Csaba, el kellene kezdeni a munkát, konzultáció, egyebek.” Halogatás, mindenféle indokok, kifogások, majd hallgatás. Év elején megint nekifutottam, de szinte semmi jel. Ennek fele se tréfa, gondoltam, baj lehet. Volt is, nem kicsi. Tuti alibije volt. Annyira, hogy már le is mondtam róla, s én is hallgattam, halogattam a noszogatást. És a célegyenes előtt egy kanyarban váratlanul felbukkan, hogy akkor íme, a dolgozat fele… Hát, nem idézném, amit magam elé morogtam, de persze megnéztem, mit lehet a szöveggel kezdeni. Bár a jótól igen messze van, de ha éjt nappallá téve csinálja, lehet belőle valami. „Jaj, csak görbüljön az a jegy, drága tanárnő!” Nem szeretem az ilyet. Hát nem tudja, hogy én maximalista vagyok? Vagy elfelejtette, hisz az elején megmondtam, nem árulok én zsákba macskát! A teringettét! Nekilendül újfent, alakul, kupálódik a szöveg, de a finisben megint rezeg a léc. Már-már feladom. Olyan szikár-szigorú levelet, mint amit szegény a leadás előtt két nappal kapott tőlem, szerintem még életemben nem írtam hallgatónak. Hideg zuhany. Ajtón ki, ablakon be – nem ereszti a dolgot, küzd emberül, átír, hozzáír, szerkeszt, már ő biztat engem, aztán viszont. Még egy kicsit a Neptun is szórakozik velünk, de a végén nevetünk nagyokat: sikerült a leadás egy egész nappal a határidő előtt! Az opponens, nem ismervén a kálváriát, egészen jóra értékeli a dolgozatot. Csoda, hitetlenkedés. És megvan a védés eredménye is, ez tényleg jó lett! De azért ezt így nem ismételném meg, Csaba!

És nem utolsósorban a mai – minden várakozás ellenére mégis – jelenléti védés igazán kellemes szellemtársaságban telt. Lassan már régi, mégis friss és üde tanszéki tanártársam, Fekete Márta és az ebben a műfajban két „elsőbálozó” – Uricska Erna és Molnár Jenő – segítették elnöki teendőimet igazán élvezetessé tenni. A hallgatók derekasan helytálltak, azaz megvédték dolgozataikat – nem mintha bármelyikünk el akarta volna venni tőlük. De az az élmény, hogy mi, tanárok velük támogató szakmai partnerségben működünk mind konzulensként, mind opponensként vagy az általuk választott témákhoz hasonló jelenségeket kutatóként, és érdeklődéssel fordulunk feléjük, számukra azért sajnos nem feltétlenül mindennapi. Ezért hát izgulnak, és kellőképpen megilletődve készülnek életük e fontos eseményére, ami jól van így, hiszen mégis csak belépő ez. Nemcsak a közelgő záróvizsgára, de diplomás – vagy épp másod- vagy harmaddiplomás – szakmai életük következő szakaszába is.

Kívánok mindegyikőjüknek sikeres tiszti pályát, sok emberi pillanatot, vagyis csupa olyasmit, amiről magatartástudományokhoz kötődő szakzáró dolgozataikban értőn kutattak, gondolkodtak, írtak és a mai védésen beszéltek. És örülök, hogy engem választottak ezen az izgalmas úton kísérőnek!