Sodródni kell – Szabó Henrietta kiállítása A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban
Különleges apropóból jelentkezem, mint KritiKata, egy megint hosszú, több mint nyolc hónapos kihagyás után. Egy képkiállítás megnyitására kért fel a fent nevezett festőművész, amit örömmel fogadtam – és ez lett belőle.
***
Tisztelt Egybegyűltek!
Három vallomással tartozom. És bár mindhárom személyes jellegű, nyilván közük van ehhez az alkalomhoz. Előre is elnézést miattuk, de ha már eljöttek ide, hogy megnézzék ezt a kiállítást, és vállalták, hogy annak megnyitásához egy kis köszöntő is dukál, talán megbocsájtják, hogy előhozakodom velük.
1.
Az első, hogy nem vagyok sem művészettörténész, sem művész-pályatárs, sem impresszárió, de még csak esztéta sem, akik bármelyikének jobban illenék egy képtárlatot méltatnia. Kíváncsi, nyitott, érzékeny befogadónak, mindenekelőtt embernek tartom magam, amilyenből rengeteg van. A nézőterek és a félműveltség jótékony homályában talán az választ el e sokaságtól, hogy bennem erősebb a késztetés, hogy mindazt, amit az élmények kiváltanak belőlem, kimondjam, megírjam. Szerencsére megvannak hozzá az eszközeim is: a szavak. Szabó Henriettával ellentétben – pontosítok: nem ellentétben, inkább csak másként – én ezeket sodrom-kanyarítom. Megismerek, bemutatok, leírok, részletezek, értelmezek, elemzek. Ezt tettem ezekkel a kis képekkel is, amikor megláttam őket, de csak magamban. Ám hogy a róluk született benyomásaimat másokkal is megoszthatom, sőt, a belőlük szőtt szóképeimmel egy verniszázson magam is kiállhatok, azt nem gondoltam volna. Mégis ez történt. S hogy miért és hogyan kerültem ebbe a megtisztelő szerepbe, azt a második vallomásomban el is árulom.
2.
Második vallomás: Szabó Henriettát csak ez év januárjától ismerem, s mindössze háromszor találkoztunk, igaz, ezek intenzív és minőségi együtt-idők voltak. Egy nagyon izgalmas projekt sodort össze minket, amelynek nevében van a lényege: Női Együttható. Kinek-kinek fantáziájára is bízhatnám, mit rejt ez a jelzős szerkezet. Utána is nézhetnek, hiszen híre ment, és remélem, még fogunk is hallani róla. De ne valami nagy szenzációt várjanak, másféle hatás ez. Ahogy én fogalmazom: lassú, fokozatos, finom, nőies, kitartó és biztos. Ha jól csináljuk – márpedig harminc valahány Henihez hasonló nő biztató garanciának tűnik erre –, akkor a hatás elég széleskörű lehet. Ami a társaság legfontosabb jellemzője, hogy valami nagyon mély értékrendben osztozunk. Hisszük ugyanis, hogy a minőségi kapcsolódások és az ezeket generáló, konzerváló és megsokszorozó energiák összeadódva hatékonyabbak, mint külön-külön. Ez a kis – szándékosan rejtélyes – felvezetés ahhoz kellett, hogy érthető legyen, mi közöm lett nekem Henihez, s hogyan jutott arra a gondolatra, hogy fentebb érzékeltetett nyilvánvaló dilettantizmusom ellenére engem kérjen fel kiállításának megnyitására. A Női Együttható nevű programba Heni – mint társai is – saját projektjével pályázott. A művészet erejével igyekszik ugyanis lakóhelyén közösséget építeni-fejleszteni. És milyen jól teszi! Sőt, ország-világ több pontjára eljutó képeivel már rég túlnőtt a lokalitáson. Amikor a beszélgetéseink során szóba, majd a szemem elé kerültek alkotásai, mindjárt az fogalmazódott meg bennem, hogy valahogy közel állnak hozzám, és szívesen elnézegetném őket az otthonomban is. Ezt el is mondtam neki. Egyszerűségükben rejlő kifejezőerejüket a magamfajta is hamar érti, azonosulni tud velük, és első látásra megszereti. A kortárs alkotások lényege számomra az, hogy kézzel foghatók (szó szerint, hiszen Heni képei valahogy olyan diszkréten kicsik), befogadhatók, minden nap újra és újra rájuk lehet csodálkozni, szerethetők. Jó a közelükben lenni, minden alkalommal valami apróságot felfedezni bennük. Nem kell őket agyonmagyarázni, értelmezni, magukért beszélnek a képek és a címek: Zápor, Éjféli fürdés, Úszás, Aranyhal – hogy csak az Életjel sorozat számomra legkedvesebb kék színekkel játszó képeit említsem hirtelen. Persze, hogy ez a vízi világ fogott meg leginkább, hisz fontos közegem. Befogad, elringat, megtisztít és kimos. A képeken visszaköszönve is frissítően gyönyörködtet lelket-szemet. De az Életjel sorozat mezőt ábrázoló epizódjai – Itt és most, Búzamező, Hajtás, Repce, Napraforgók, Aszály, Mélyszántás, Káposztaföld – és az egészen apró állatfigurákkal operáló kísérletezései – Őzek, Darvak, Nyúl – is tetszenek. Vannak aztán az áttételesebb, mélyebb értelmezési lehetőségeket tartogató Képtelenség sorozat fekete-szürke, mélykék 20×20 centisei, illetve az ugyanebbe a sorozatba illesztett, itt-ott arannyal tarkított Napfelkelte és Aranyvonal. De hogy e sötét és előkelő színek nehogy bárkit is elkomorítsanak, elábrándozhatunk a Fellegvár sorozat Köd, Hó, Felhő, Különös éj című képein. Tavasz, nyár, ősz, tél, vízen, földön, levegőben – a természet megannyi apró jelenete, kiragadott pillanata. Egy-egy tenyérben tartható, keretbe foglalható kis képcsoda. Ezekkel az alkotó által megragadott látványélményekkel – e kiállítás címével szólva – Sodródni kell.
3.
A harmadik vallomás, amivel a hely szellemének tartozom, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban utoljára bölcsészkaros egyetemista koromban jártam, úgy 1989 és 1992 között. Erre persze nem vagyok túl büszke, de ha egyszer ez a helyzet, nem tagadhatom. Most sem könyvet kölcsönözni vagy órákig az olvasóteremben ücsörögve szövegek közt matatni jöttem, ahogy egykor. Képkiállítás megnyitására szólt a felkérés. De amikor megtudtam, hogy hová, eszembe jutott egy különös párhuzam. A könyvtárakban felhalmozott anyag, amelyre a betűket rótták-nyomtatták, ugyancsak papír, mint ahogy Heni is abból sodorja kollázsait. Egy könyvtárszobányi papír alapú képzőművészet csak jó lehet. Kép vagy betű – voltaképpen egyre megy. Nézzük, olvassuk, értsük, élvezzük őket – ez a lényeg. Én mindenesetre ezt teszem, s jó szívvel ajánlom Önöknek is.
