H és 2B – Hamupipőke, Bobby és Bea
Nem egy képzeletbeli naptár neveit akarom sorolni, és nem is a ceruzák keménységéről vagy puhaságáról akarok írni. De ha már játék, mint ez a blogolás nekem, akkor legyen. A fenti három név kezdőbetűi ugyanis egyszer csak kiadták ezt a két képletet, gondoltam, eljátszom velük. Karcos és lágy ceruzavonások helyett azonban szokás szerint szavakkal próbálom megrajzolni választott főszereplőim portréját.
2018. április 29., Massenet: Hamupipőke – MET HD, Művészetek Palotája
A tavaszi szezon egyik várva várt előadása volt számomra ez a New York-i Metropolitanből közvetített operamese. Mindig is szerettem. Ki ne ismerné a szerencsétlen félárva történetét, akivel a mostohaanyja és a mostohanővérei oly cudarul bánnak. Már gyerekként megtanultam és megértettem, hogy mesefigurák gonoszsága gyakorta ered irigységből, kicsinyességük kisebbségi érzésből. Aki egyszerűségében, tisztaságában megkérdőjelezhetetlenül különb náluk, azt mérgezett lelkük diktálta cselekedeteikkel igyekeznek kikezdeni. De Hamupipőke sorsa – jósága és jámborsága jutalmául, amelyekre édesanyja tanította és biztatta – végül mégis jóra fordul. Nem mese ez, gyermek – mondanám szívesen, de sajnos az. Az élet ugyanis nem olyan igazságos, mint a Grimm fivérek. Se herceg, se igazmondó galambok, akik segítenének a búzát az ocsútól szétválasztani, bár még nincs vége, az is igaz. A néző viszont azért jár színházba, mert ott legalább képzeletben megtörténik, amire igazságérzete vágyik, s a végén együtt örülhet Hamupipőkével.
Különösen egy olyannal, akit Joyce DiDonato alakít. A méltán világsztár mezzoszoprán – jóllehet nem hamvas lányka már – úgy tudja eljátszani a naiv, ártatlan Hamupipőkét (is), hogy az ember csak ámul. Ahogy a New York Times írja: „hangja ragyogó, szerepformálása végig elbűvölő”. A Müpa ajánlója Laurent Pelly rendezését meseszerűnek nevezi. Valóban elbűvölő, csodálatosan ötletes díszletekkel és pompás jelmezekkel stilizált mesét látunk és hallunk.
Számomra egyetlen felhőcske árnyékolta be a produkciót. Bár nem tartom magam maradinak, és jól fogadom, hogy operaszínpadokon férfiszerepeket olykor énekesnők alakítanak, ez a megoldás most mégis inkább rosszul érintett. Hiába specialistája az ún. nadrágszerepeknek Alice Coote brit mezzoszoprán, ebben a szereposztásban a káprázatos Joyce DiDonato mellett hercegként bizony szívesebben néztem volna egy jó vágású férfi énekest. Sehogy se stimmelt ez nekem, és utánanéztem, hogy ez vajon a zeneszerző eredeti szándéka volt, vagy a rendezés sajátos üzenete. S arra jutottam, hogy mindkettő. Massenet ugyanis szoprán hangra írta a herceg szerepét, ám ma már általában tenorok éneklik. Vagyis határozottan rendezői szándékról beszélhetünk, de hogy ez mi lehetett, azon máig töröm a fejem.
Az idei évadban Joyce DiDonato-t még egyszer, ráadásul élőben is láthatja a Müpa közönsége, köztük én is. Már hegyezem a fülemet, és ha jelenléte megihlet, a tollamat is. Úgyhogy nem lehetetlen, hogy hallanak még róla itt nemsoká…
2018. május 3., Bobby McFerrin – Művészetek Palotája
Ez a történet úgy másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött. Ha jól emlékszem, akkor az Erkel Színházban lépett fel Bobby McFerrin, és volt szerencsém jegyhez jutni. Ahogy ez a fickó bánik a hangjával, na és a közönséggel, az nem hétköznapi. Ez a róla látott felvételeken is egyértelmű volt, de élőben látni katartikus.
Az idő múlása (a „fickó” 68 éves!) egészen kicsit koptatta meg a hangját, az én fülem viszont még mindig túl érzékeny, így nem tudtam nem meghallani az enyhe aláintonálást. Az improvizatív zeneszámok egyike-másika kissé hosszabbra sikerült a kelleténél, de szerencsére sem az életerején, sem a kedélyén, sem a fizikai erőnlétén nem érződik semmiféle korral járó fáradtság vagy fásultság. Ugyanolyan energikus derű és optimizmus, a zene valóságos imádata sugárzik zenebohóc lényéből, mint amit 14 évvel ezelőtt éreztem. Gyönyörű, ahogyan koncentrál, ahogyan énekel, ahogyan varázsol, ahogyan együtt alkot a jelenlévőkkel.
A Maestro – hiszen vezényel is – mellett két, szintén zseniális szólista és egy 12 tagú kórus énekelt. De nemcsak ők. Már a második zeneszámban dalra fakadt, mégpedig több szólamban a magyar közönség is. Az improvizáció csúcsa, amikor az egyik szólista kis dalt költ arról, milyen jó, hogy itt vannak Budapesten ezzel a csodálatos közönséggel, akik nemcsak hogy eljöttek erre a koncertre, de fantasztikusan énekelnek is. Egy-egy laza, hanyagnak tűnő, ám nagyon is határozott és egyértelmű kézmozdulattal jelzi a belépéseket, az intenzitást, a tempót, a hangmagasságot, a hangváltásokat. Talán hozzásegít mindehhez a hely szelleme is: mégis csak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és Kodály országában vagyunk… A közönség tökéletesen működik, veszi az adást, elkapja a neki dobott hangot, és tartja, emeli, növeli. Megkockáztatom: egyöntetűen boldog, hogy legalább ezen az estén, két órára egy zenei varázsló ujja nyomán egy ritmusra és dallamra jár a szíve-lelke. Mondd, Bobby, nem lehetne, hogy egy kicsit tovább maradj körünkben, hogy valamit, legalább egy szálacskát-hangocskát átmentsünk ebből a szép egymásra hangolódásból a hétköznapokba?
A lelkes publikum persze nem elsősorban énekelni jön, bár tudja, hogy ez itt elkerülhetetlen, hanem azért, hogy ennek a kivételes és Magyarországon ritkán látott alkalomnak, amikor Bobby McFerrin élőben zenét szerez, illetve annak, amit hangszálaival a világon egyedülálló módon művel, tanúja legyen. Szeretem idézni a Müpa ajánlóját, mert pontosan ragadja meg azt, amiről én is beszélek: „Az amerikai énekes és karmester határokat nem ismerő, fáradhatatlan »kereső«, élete az önmegismerés és a művészi szellem állandó kutatásának története. Nemcsak saját zenéjét határozza meg újra és újra, hanem a művészvilágban elfoglalt helyét is. Koncertjein mindig egyszeri és megismételhetetlen, »go-with-the-flow« élményt nyújt a közönségnek.”
Amikor hat nővel együtt énekli az abban a pillanatban születő altatódal-szerűséget, az szinte révületbe ejtő. Aztán bekapcsolódnak a férfiak is, ám itt mintha kissé megbillenne az összhang. Ezen a ponton elbizonytalanodok. Egyszerre az a gyanúm támad, hogy ezek az énekesek nem Bobby társulatának állandó tagjai, hanem itthoni fiatalok. Odasúgom kételyemet barátnőmnek, aki váltig állítja, hogy képzelődök. Ám az én fülem nem csal, koncert után meg is nézzük a műsor leírásában a közreműködőket, és igazam van. Persze csak játékos fogadásunkkal „nyertem” egy finom sütit a Müpa kávézójában, ahol még záróráig beszélgetünk zenéről, életről – mi másról? Mint afféle két régi dalostárs. Orsi volt az első, aki mellé lehuppantam 1999 egy hétköznapi, alighanem péntek estéjén Ugrin Gábor karnagy Jeunesse Musicales kórusának alt szólamában, s ott is maradtam nyolc esztendőn át. Mióta nem éneklünk együtt, nem akármilyen zenei csemegéket és koncert előtt vagy után finom sütiket és kávékat fogyasztunk, nem kisebb élvezettel. Zenét hallgatni és beszélgetni róla nagyon jó, de azért az éneklés és a színpad örökre hiányozni fog…
2018. május 10., Palya Bea és Souad Massi – Művészetek Palotája
Egy másik sorozatban, a Szenvedélyem a… címűben szereplő Palya Beáról már áradoztam itt 2016 novemberében, de ahogy sok mindent, őt sem lehet megunni. Van egy saját sorozata, Selymeim – Énekesnők a nagyvilágból címen. A sorozat 2014-es, Nő című albumát továbbgondolva indult el. Első vendége 2015-ben Çiğdem Aslan kurd énekesnő volt, 2016-ban Mayra Andrade a Zöld-foki-szigetekről, most pedig Souad Massi Indiából.
Bea és vendége külön-külön és közösen is fellépnek ezeken a koncerteken, s a műsor végén egy selyemkendővel ajándékozza meg az énekesnőket. Ahogy Bea fogalmaz, „dalos-tündéreket, zenész-amazonokat” keres, akiknek „az életét köszönheti”, akik „simogatták, elringatták, vagy felébresztették rossz álmaiból”. És nagyon jó, hogy megmutatja őket nekünk is.
Egészen nyilvánvaló, hogy ezek az énekesnők mind ugyanazok. A valahonnan egészen mélyről fakadó muzikalitásuk láthatatlan, de annál tapinthatóbb selyemszállal köti össze őket. Ezek az esték hallhatóvá teszik ezeket a kapcsolódásokat, amelyek persze a zeneiségnél sokkal erősebbek. Elsősorban emberi minőségek, nőiségek, életfilozófiák és nem utolsósorban művészi hitvallások fonódnak egymásba, és csodálatosabbnál csodálatosabb dallamok formájában másznak bele az e sorokat író, hasonló lelkületű blogger fülébe. Ezúttal az már csak hab volt a tortán, hogy egy másik kedves, szintén régi énekes társam-barátnőm ezzel a koncertélménnyel egy nagy adag lelkierőt is kapott ajándékba, ami remélhetőleg testi gyógyulásához is hozzájárul.
Épp mikor ezeket a sorokat írom, egy régi barátom küld, csak úgy, egy idézetet:
„Zeneidő
Mikor az élet
Bocsánatot kér azért,
Amilyen máskor.”
(Fodor Ákos).
Azt hiszem, ez záró akkordként ide most pont jó lesz…
