Digitális napló 20. rész – Vissza a jövőbe!
2021. április 19.
Kedves Naplóm!
Most, hogy az online gyorssal bejártuk Vast, Borsodot és Zalát, visszatérünk a jövőbe. Nem hiszed? Csak gyere velem! Papp Dávid és Gál Erika – ismered őket is, mert írtak már neked – ugyancsak meghívtak vendégségbe. Pontosabban visszahívtak, mert ők már jártak nálam, de arról majd legközelebb.
Dávidnál egy levelezősökkel zajló kiscsoportos tanórát nézhettem meg. A téma az egyik kedvencem: a körzeti megbízotti szolgálat. Ahogy hallgattam a tananyagot, arra gondoltam, egy erős kettesre már le tudnék belőle vizsgázni tanulás nélkül is. Hiszen én már „hospitáltam” ennek a témának a kapcsán kétszer is. Persze inkább csak meghallgattam a számomra ezt a szolgálati formát szó szerint megtestesítő Tomis Károly vendégelőadásait az egyetemen 2017. november 29-én és 2018. október 25-én. Őt magát személyesen, rajta és zuglói csapatán – na meg újabban a józsefvárosiakon – keresztül pedig ezt a rendőri tevékenységet is van szerencsém ismerni. És nagyon nagyra becsülöm, amit a közismert nevükön kmb-sek csinálnak.
Ahogy viszont most Dávid megfogta ezt a „tananyagot”, az másként volt érdekes. A fiatal tanár már komoly tananyagszerző, amihez ezúton is gratulálok neki. Lelkesedése, remélem, ragadós. Legyen is az, mert egyrészt ez fogja visszatáplálni belé a diákokra fordított energiát – de hát ezt tudod, kedves Naplóm. Ez a legfőbb titka annak, hogy az ember évtizedek múltán ne veszítsen a motivációjából, és a naprakész szakmai munícióból se fogyjon ki soha! Másrészt meg csakis így tud maga mellé utódokat nevelni ő is. Az ide vezető utat jól ismerheti, hiszen nem közömbös ösztönző tényező, hogy alap- és mesterszakon ő is jó tanároktól tanulhatott. Talán ez is csinált neki kedvet ahhoz, hogy maga is ebbe a szerepbe kívánkozzon. Most aztán közéjük került! És milyen jól tette, hogy így határozott!
Formálódó tanári stílusára a legjobb szó – férfi esetén legyen ez akármilyen különös, mégis – a báj. Annyi természetes kedvesség szorult ebbe a Dávidba, hogy öröm ránézni, hallgatni. Sokat és egyre jobban beszél, érdekesen, tele szemléletesebbnél szemléletesebb, tapasztalatból vett példákkal. A hallgatók, pedig életkorban szerintem mindnél fiatalabb, itták minden szavát. Fegyelmezett, tartása van, mégis könnyed és kellemes. Szerintem pontosan érzik lényének ezt az odaadó varázsát, és valamiért úgy gondolom, a kedvéért is tanulnak. Jól, követhetően, érthetően magyaráz. A szakmai tudás a kisujjában van, ahogy szokták mondani. Lehengerlően alapos, friss, meggyőző és hiteles, Ezért is tudja ujja köré tekerni a hallgatóságot.
Élvezettel figyeltem bontakozó tanári módszertanát. Változatos szemléltetési eszközöket használt (ppt, de csak éppen hogy, amennyit nagyon muszáj, bár az azon jól feldolgozott tananyagot elküldte utána a hallgatóknak; filmrészlet; a szakirodalom kellően kritikus ajánlása és a nagy újdonság, a Whiteboard). A minimál változaton két diák-írnoka is akadt a tanár úrnak, s ő nagyon köszönte nekik. Egyáltalán: minden hallgatói megszólalás, válasz, példa után a pozitív megerősítések csak úgy záporoztak feléjük. Igazán azt érezhették a hallgatók – kollégák –, hogy Dávid „csak” összerendezi bennük azokat a partikuláris tudáselemeket, amelyekből így együtt, csoportosan szerintem ők jelesre is levizsgáztak volna már. De külön-külön majd csak ez után a kilencven percbe sűrített tartalmas óra után. Mert Dávid nem számon kérni, hanem megértetni, elsajátíttatni, tanítani akar. Nagyon jó látni ezt, és azt is, ahogyan ez elég hatékonyan sikerül is neki.
Persze az órát követő megbeszélés is szokásosan élvezetes volt. Nem tudtam megtagadni tanárnő mivoltomat, és házi feladatot adtam neki: egy kb. tízmondatos saját definíciót lesz szíves három napon belül úgy strukturálni, hogy a mégoly amatőr hallgató/olvasó (mint jómagam) is azonnal értse, mit takar. Na és hogy anyagmennyiségben a kevesebb több lehet. Ez viszont már olyan önkorlátozást kíván, amihez kell még pár évnyi önbizalom. Meglesz hamar, ahogy Dávidot ismerem. Nemcsak saját maximalizmusa alapján, de az én ítéletem szerint is minden esély megvan erre, főleg ha ilyen tempóban, kettes-hármasával ugorja át az egyes szinteket.
Amiben még neki is fejlődnie – nem is, inkább bátorodnia – kell, az a diákok még nagyobb arányú résztvevővé tétele. A tizenhárom közül most négy-öt aktív diák akadt, de tornázható ez még fölfelé, s óra után meg is beszéltük ennek mesterfogásait. Szerencsére nem kellett azzal riogatnom, hogy legközelebb ellenőrzöm, sikerül-e. Őt jobban motiválja, hogy ezt maga is kipróbálja, annál is inkább, mert a készülék másik oldalán ülve párszor már megesett vele. S látá, hogy az biza’ működik! És azt is vakon elhiszi nekem, hogy az jó lesz neki… 
***
2021. április 21.
Kedves Naplóm!
Ma hospitáltam utoljára – legalábbis ennek a napló a naplóban sorozatnak a keretei között. Mit mondjak? Ennél méltóbb zárórát senki nem kívánhat magának!
Először is, képzeld, előzetes képbehelyezésként óratervet kaptam! Elkövetője nem sejtette talán, hogy ez lehetőséget ad arra, hogy az időgazdálkodását még szigorúbban ellenőrizzem. Persze ezt akkor is figyeltem volna, ha nem ad a kezembe ilyet. Így viszont jelentem: a számításába se csúszott hiba, minden óramű pontossággal működött. Sőt, de ezt majd a mai bejegyzés végén fogod megérteni, még a slusszpoén is időben megérkezett. Így hát – tekintettel az óra témájára – az óratervet magamban át is neveztem levezetési tervnek. Tudniillik a sportrendezvények rendőri biztosításának szakmai rejtelmeit fejtegették az órán a hároméves képzésben részt vevő nappali tagozatos közrendvédelmi szakirányos hallgatók.
Ez az óravázlat dolog azért fogott meg különösen, mert nem nagyon jellemző manapság. Én magam – hogy így mondjam – újra visszaszoktam rá jó pár éve, mert bevallom neked, pár év könnyelmű rutin után, amikor a tanárember először kezd ráérezni arra, hogy csípőből is megtart egy órát, bizony elkanászkodik. Aztán rájön, hogy a terv szükséges hozzávaló, hogy lépésről lépésre megtervezzen egy tanulási folyamatot.
Itt most tempósan, fegyelmezetten, mégsem görcsösen, rendőrösen sikerült végigmenni mindenen – és ez Gál Erikától nem idegen. Mert róla van szó. Meg kell mondjam neked, hogy a virtuális tanteremben is azt hozta, amit magamban megelőlegeztem neki. Az összeszedett, pontos, alapos és mindehhez nagyon-nagyon támogató, kedves tanárt. Azt hiszem, egykor vágyott szerepébe – mert valamikor ez akart lenni, csak aztán egy véletlen folytán rendőrré avanzsált – teljesen megérkezett.
A módszerek olyan harmonikusan váltották egymást, hogy esélyük nem maradt a hallgatóknak unatkozni, de elfáradni se. Nézzük sorban. Indított egy a témára teljes mértékben ráhangoló zenei bejátszással. Ez különben saját magának kifejlesztett szokása lett, sőt, nemcsak ő, mindig más-más hallgató a zenei felvezetés felelőse. Ez nekem tán azért is tetszik, mert gyerekkoromban az iskolában én voltam a Nótafa. Aztán jött egy film megbeszélése, ami olyan jól sikerült, hogy felkeltette iránta az érdeklődésemet. A téma megosztó, így a szükségszerű véleménykülönbségeket kulturált vitává oldotta a tanáros kérdezz-felelek. Majd jött egy kristálytiszta negyedórás oktatói magyarázat, minden cicoma (értsd: ppt) nélkül. Erikának gy olyan elméleti tananyagrészt sikerült az azonnali megjegyezhetőségig megértetnie, ami más módon előadva unalmas is lehetett volna. Amit hallottunk: egy rendezvénybiztosítási terv zsinórmértékei. A tantárgy egyik alaptétele.
És még mindig lehetett fokozni a hangulatot. A Teams pillanatnyi hisztije miatt kissé kalandosan, de mégis csak melléktermekbe rendezett négy csoport egyikében találtam magam három kedves, gyors reagálású rendőrhallgató között. És már jött is a feladat: 40 tételt kellett három csoportba szétválogatni. Az egyik mondta, a másik magyarázta, a harmadik kereste – a negyedik meg (ez lettem én) jegyzetelte. Húsz percig dolgoztunk, s közben feltúrtuk a fél internetet jogszabályok, linkek, képek és fogalmak után. Micsoda trükk az önirányított tanulásra! Bravó! Aztán pedig az össznépi megoldókulcs-ismertetés. Mivel nemcsak írnok voltam, hanem kis csapatomnak súgtam is, komolyan szurkoltam, hogy minél több jó válaszunk legyen. Nem maradtunk szégyenben. Ha Dávidnál kettest, itt, kis jóindulattal, tán négyest is kaptam volna. És hogy mi ennek oka, azt Erikának is most árulom csak el. Visszavágót ígértem neki ugyanis az óra végi meglepetése után.
Azt tudni kell, hogy engem sem a sport-, sem a nagy tömegrendezvények nem érdekelnek, az ott zajló erőszakos események kiváltképpen bosszantanak. Így hát az ezekre adott rendőri reakciók sem a szívem csücskei. Az évek alatt ezt a tevékenységet professzionálisan végző hallgatóim miatt azonban egyszer csak ott találtam magam egy-egy ilyenen. Na nem a B-középben, félre ne értse senki! Úgy 5–6 évvel ezelőtt egy nyáron volt alkalmam a Készenléti Rendőrségen szakmai tapasztalatszerzésen részt venni. Kedves akkori tanítványaim kézről kézre adva kalauzoltak végig a rendezvénybiztosítási előkészületek, a tervezés, a helyszínbejárás és a levezénylés kulisszái mögött. Még a Partner Csoport rendezvény előtti összetartásán is részt vehettem! Értő és amit csak lehet megmutatni és megértetni akaró mestereimnek köszönhetően erről a szakterületről is egész sokat tudok. Pedig, mondom, eredetileg távolt állt tőlem a terep. Ezt az egészet azért mesélem el, mert ez volna a lényeg a tanításban is: hogyan lehet felkelteni az érdeklődést, a tudni vágyást szinte bárkiben valami iránt, amihez nem feltétlenül vonzódna magától.
És Gál Erika is tudja ezt. Azok a tiszthelyettesek, akik végigdolgozták a mai majd’ kétórás foglalkozást, a tananyagon túl valamit megérthettek abból is, miért érdemes egyetemre járni egyáltalán. Hogy nemcsak rendfokozatban és beosztásban, de a tudásuk minőségében előrébb feljebb léphetnek. Hogy eddig többnyire csak végrehajtóként szerzett tapasztalataikat összerendezhetik. S hogy végtére is majd parancsnokként milyen ráhatásuk lesz a rendőrségi tevékenységek által a közösségek életére, az emberek viselkedésére, így közvetve a társadalmi folyamatokra. Hogy mit jelent a rend, amelyet rendőrként mégis csak ők – akár sport- vagy tömegrendezvényeken is – biztosítanak. És ezt az attitűdöt ezen az órán határozottan érzékelni lehetett.
Ja, és hogy mi volt az a bizonyos slusszpoén? Mikor már mindennek vége volt, Erika egyszer csak azt mondja, küldene valakinek valamit, és biztos benne, hogy az illető érteni fogja… És akkor egy cuki kis születésnapi animáció jelent meg a képernyőn. Azt hiszem, jó, hogy ki voltak kapcsolva a kamerák, mert szerintem az érintett egyszerre vigyori és meghatott ábrázata biztosan leleplezte volna az inkognitóját. Bár semmi szégyellnivaló nincs azon, ha valaminek egyszerűen megörülünk. Úgyhogy itt is üzenem a tanárnőnek: köszöntése a célszemély szíve közepébe hatolt.
