Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 6.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
A legifjabb tanerő
A tanári hivatásban sok jó van, de az egyik legjobb, hogy az ember szükségszerűen állandóan fiatalokkal van körülvéve. Miközben vele szépen lassan telik az idő, tanítványai egyre ifjulnak. Bevett fordulattal szólva a most sorra kerülő vendégszerző olyan szemtelenül fiatal, hogy nyugodtan le lehet írni az életkorát: 29 éves. Még az is lehet, hogy ezzel csúcstartó a Rendészettudományi Karon, ugyanis nem hiszem, hogy van nála ifjabb tanár kollégánk. Ha mégis, és olvassa ezt a kis felvezetést, jelentkezzen. Ráadásul ez a mostani már a harmadik tanéve.
Dávidot még nappali tagozatos rendőrhallgató korában ismertem meg, majd néhány évvel később a mesterszakon találkoztunk újra. A második tréningünk egyik napjára úgy másfél órával később érkezett, amit illendően előre jelzett nekem. Arra kért, babonából ne mondjam el a többieknek, hogy a Közbiztonsági Tanszékre meghirdetett oktatói státuszra jelentkezett, s aznap lesz a szakmai meghallgatása. Kérésének eleget tettem, és csendben szurkoltam.
Aztán jött a következő tréning, s a közben eltelő időben megkapta az eredményt: őt választották, és kiderült, 2019 februárjától nálunk folytatja pályafutását. A csoporttársak – velem együtt – őszintén örültek a hírnek, mert Dávidban egy csendes, szelíd, de nagyon jóravaló, adni tudó és akaró, fiatal, de ahhoz képest tapasztalt és határozott szakembert ismertünk meg.
Egy fővárosi kerületben pár év alatt is sokat látott, és komoly elképzelésekkel készült a tanításra, hogy továbbadja a még fiatalabbaknak mindazt, amit a rendőri munkáról tud és gondol. És hogy ő maga is tovább tanuljon. Az különösen szép, hogy nyomdokaiban már ott a következő generáció: egy közös tanítványunk az én kedves szakdolgozóm lett, s tavaly nyár óta már ő is a budapesti nappalok és éjszakák rendjét vigyázza. Így megy ez. Jeligénk: Add tovább!
Mint Katanárnőjének, természetesen fél szavamba került, hogy elérjem, hogy örömmel csatlakozzon a naplóírók egyre népesebb táborához. S bár elsőre azt írta, izgul, de szerintem titkon már várta a lehetőséget. És talán azt is sejti, nem ez az utolsó közös kalandunk…
Papp Dávid: Digitális oktatás? Nem is olyan rossz! Nekem már jó…
Kedves Napló(m?)!
Először is bocsánatkéréssel tartozom, hogy földi létem eddigi majd harminc évében elhanyagoltalak. Talán most törik meg a jég, és rendszeresen visszatérő vendéggé avanzsálsz életemben. Ki tudja? Most mindenesetre röviden összefoglalva elmesélem neked az online oktatással kapcsolatos élményeimet.
Ma, amikor már inkább az előnyeit látom, mintsem a hátrányait, nehezemre esik feleleveníteni az internet világába áttevődő oktatással kapcsolatos kételyeimet, félelmeimet. Emellett annyi minden történt velem az elmúlt évben, hogy a kezdeti időszak részleteire már alig emlékszem. Arra azonban biztosan, hogy – fiatal kor ide vagy oda – a szeptemberi „normál” félévindítás után – bár a levegőben már akkor is érezhető volt a bizonytalanság, és kimondva-kimondatlanul tudtuk, legalábbis sejtettük, mi vár ránk – minden porcikám tiltakozott az online oktatás ellen. A történethez hozzátartozik, hogy akkor volt másfél éve, hogy az egyetemre kerültem, így érzésem szerint a jelenléti oktatásban is jócskán van még mit tanulnom. A tavasz megpróbáltatásai után, épp amikor már kellően magabiztos terepnek kezdtem érezni a „katedrát”, és egyre otthonosabban mozogtam a tanteremben, újra fenekestül felfordulni látszott az egyetemi lét. Mindezek ellenére a távoktatás a megváltást hozta az életembe, mivel rendkívül diszkomfortosan éreztem magam a jelenléti oktatás utolsó (maszkviselési és távolságtartási szabályok betartásának ellenőrzésével átitatott) időszakában. Végső soron egy sokkal nyugodtabb környezetbe – az otthonába – került az ember, amelyben mérséklődni látszott a korábban mindent átitató bizonytalanságérzés.
Természetesen a kezdeti ódzkodás után meggyőztem magam, hogy minél hamarabb elsajátítom az online oktatáshoz szükséges tudnivalókat, annál hamarabb leszek túl a kezdeti nehézségeken, gyermekbetegségeken. Szerencsére tanszékvezetőnk szintén ezt az álláspontot képviselte, és szorgalmazta a Microsoft Teams készségszintű használatához szükséges tudnivalók elsajátítását, tapasztalatok megszerzését. A Közbiztonsági Tudományos Diákkör rendezvényeit ezért kezdetben hibrid (részben jelenléti, részben távolléti), a jelenléti oktatás utolsó időszakában pedig már teljes egészében online módon tartottuk meg. Természetesen minden egyes alkalommal tanultunk valami újat.
Kissé megkopva ugyan, de még elég élénken élnek bennem a hallgatói évek oktatókkal kapcsolatos élményei, tapasztalatai. Szeretnék olyan oktató lenni, amilyenre hallgató koromban szükségem volt, vagy esetenként szükségem lett volna. Nem kérdés, hogy a végső közös cél a gyakorlatban is magabiztosan alkalmazható szaktudás, ismeretanyag átadása. E szemléletmódban pedig a hallgató az első, ő van a középpontban. Nem mindegy azonban az ismeretek átadásának a módja, a célhoz vezető út, melyet részben mi, oktatók jelölünk ki, részben pedig segítséget nyújtunk a hallgatónak ahhoz, hogy ő maga tegye meg azt. Igyekszem úgy beszélni, hogy felkeltsem a hallgatóság érdeklődését a téma iránt, hovatovább megszerettessem azt. Hiszem és vallom, hogy így a tananyag elsajátításban mind mennyiségi, mind pedig minőségi előrelépés érhető el.
Az ismeretek mellett rendkívül lényegesnek tartom a szemléletmód alakítását is. E vezérelv mentén kellett kialakítanom egy online oktatási gyakorlatot. Abban biztos voltam, hogy a távoktatás során a legfontosabb feladat, hogy „fogjuk a hallgatók kezét”, csökkentsük az ő bizonytalanságát. Ehhez elengedhetetlen volt az egyértelmű kommunikáció. Azt nem állíthatom, hogy ez minden esetben sikerült is, de biztos, hogy mind írásban, mind pedig szóban az egyértelműségre törekedtem. Egy-egy a Moodle-ben elkészített teszt jellegű zárthelyi dolgozat előtt több alkalommal küldtem tájékoztató e-mailt a hallgatóságnak, melyben pontról pontra leírtam, hogy mi a teendő, hogy fog kinézni a dolgozat. Utólag visszagondolva, ezekben az esetekben talán túl részletes is voltam, és túl sok információt igyekeztem megosztani, ami talán a hőn áhított egyértelműség rovására ment. Ebből is tanultam.
A bizonytalanság mérséklésének másik fontos eszköze volt az érdeklődő megkeresésekre (e-mailek, Messenger üzenetek) adott mielőbbi válasz, visszajelzés. Fontosnak tartottam éreztetni a hallgatókkal, hogy nem hagyjuk őket magukra ebben a kutyaszorítóban. Az egyik ilyen hétvégi, esti órákban megírt válasz után elismerésként könyveltem el feleségem megjegyzését: „Nekünk az egyetemen hetekig nem válaszoltak a tanárok.” Vallom, hogy az oktató hitelessége párhuzamba állítható a vezetőével. Annak megőrzéséhez többek között az is nagyban hozzájárul, ha naprakész, megbízható, és lehet rá számítani.
Úgy érzem, hogy a kezdeti félelmek és bizonytalanságok ellenére viszonylag hamar belejöttem az online óratartásba, megszoktam a minimális interakciókkal lezajló foglalkozásokat, sőt kiscsoportban teljesen alkalmasnak látom az online teret a hallgatók bevonására, visszajelzéseik kisajtolására is. Az biztos, hogy a korábban sem túl éles határokkal elválasztott munka és magánélet teljesen összemosódott. Számomra is furcsa, de részemről ez nem panasz.
Elkezdődött a vizsgaidőszak, amely – mindamellett, hogy mind mi, oktatók, mind a hallgatók belerázódtunk az online közeg nyújtotta lehetőségekbe – némiképp új kihívásokat tartogatott. Függetlenül attól, hogy egymagam vizsgáztattam, vagy bizottság tagjaként kértem számon az elsajátítandó tudást, meglehetősen gördülékenynek éreztem a vizsgákat.
Mindeközben lényeges változás következett be az életemben: apa lettem. Ettől kezdve komoly logisztikát igényelt, hogy kisfiam esetleges nemtetszését kinyilvánító férfias orgánuma ne zavarja a vizsgáztatást vagy egyéb online performanszot (például tanszéki értekezletet). Nagy valószínűséggel csak a hangulatot dobta volna fel az éterbe beszűrődő csecsemősírás, ami ha őszinte vagyok, néha bátran nevezhető ordításnak is. Erre azonban nem került sor, annak ellenére, hogy a csöppség mintha érezte volna, hogy mikor jelentkezek be online, és ilyenkor azonnal rákapcsolt. Az online tanszéki értekezletek is hoztak némi pluszt az életünkbe. Meglátásom szerint az egyébként is kiváló tanszéki légkörnek jót tett, hogy kicsit nagyobb bepillantást nyerhettünk egymás magánéletébe, otthonába. Természetes környezetében figyelhettük meg a másikat, még bensőségesebbé téve ezáltal a viszonyt.
Mindent összevetve, úgy érzem, hogy ha véget ér ez a sajátságos helyzet, nekem hiányozni fog minden kényelmével és kényelmetlenségével együtt. Meggyőződésem, hogy az oktatás a jelenléti formába való visszatérés után sem lehet olyan, mint a vírus előtt volt. Én a magam részéről biztosan átemelek a jelenléti oktatásba, amit csak tudok, ugyanis álláspontom, hogy a hibrid és online oktatás időszakában felszedett tapasztalatokat vétek lenne nem kamatoztatni. Részemről tehát mindenképp hasznosnak bizonyult a sajátos helyzettel együtt járó komfortzónából való kimozdulás.
Bejegyzésem végéhez közeledve köszönettel tartozom Katanárnőnek, aki miatt életem további részét nem úgy élem le, hogy a naplóvezetés teljesen kimarad belőle. Köszönöm, hogy a vele kapcsolatos pozitív élményeim (csak azok vannak) tovább bővülhettek, és hogy ilyen lágyan, észrevétlenül, fájdalommentesen sarkall teljesítményre, és csalogat ki belőlem minden egyes alkalommal valami pluszt.
Üzenem neki, hogy már tudom: nekem épp most nagyon jó! Sőt izgatottan várom, hogy még jobb legyen. Azt hiszem, hogy a jó oktató, tanár munkája olyan, mint a jó szülőé: soha nem ér véget. A leírtak szellemében egy Robin Cook-idézettel zárom soraimat: „Az ember mindenhez képes alkalmazkodni, ha tudja, mi vár rá. A reménytelen vergődés, az őrjíti meg az embereket.”
