Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 2.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Akit nem kellett sokáig győzködni…
Gál Erika azok közé a rendőr-tanár kollégák közé tartozik, akikkel azért vagyok elfogult, mert ha nem is végzettsége szerint, de lélekben előbb volt tanár, mint rendőr. Azt tőle magától tudom, hogy középiskolában még pedagógus pályára készült, csak – ahogy ő mondja – „bohó, fiatal élete” úgy hozta, hogy előbb mégis rendőr lett… Aztán mégis tanár.
Lényegében mindegy, melyik utat járja be valaki, ha az eredménye az, hogy a szakmai felsőoktatásban tanulókban elsőként a szakmai érdeklődést, a tanulás iránti vágyat akarják felkelteni, és a számukra fontos tudásokat megfelelő pedagógiai kompetenciákkal képesek közvetíteni. Vagyis – hangozzék ez bármilyen szigorúan is – nem csupán szárazon, frontálisan „leadják a tananyagot”, amiben számukra ki is merül az „oktatás”, hanem azon fáradoznak, hogy a azt megtöltsék élettel, saját szenvedélyükkel, és tudják: ahhoz, hogy sikeres legyen a tanulás, a tanulót kell a figyelem fókuszába helyezni.
A szigorú rendőri vagy inkább mondom így: parancsuralmi rendszerből persze szinte az összes korszerű pedagógiai módszertani megoldás kilóg. Ez az egyszerre tanári és rendőri identitással rendelkező képzőket komoly kihívások elé állítja. Némelyikük azonban ezekkel szembenézve próbálja a szűkös keretek között is elérhető lehetőségeket kihasználni, és mégiscsak a tanulást menedzselni. A sajátját is. Erikára ez annál is inkább igaz, mert az önfejlesztésnek is egy új szintjére lépett: 2020 szeptembere óta a Rendészettudományi Doktori Iskola hallgatója, ilyen formán immár tanítványom is.
Úgyhogy adta magát a helyzet, hogy ebbéli minőségében is úgy gondolta, megosztja velem a dilemmáit, tanácsot kér, és – ahogy azt végül a technika ördöge eldöntötte – hospitáció formájában bekérezkedik az egyik online foglalkozásomra is. Ez 2020. december 3-án történt. Óra után beszélgettünk, de azt kértem tőle, hogy ne szóban ossza meg a tapasztalatait, hanem ha van kedve – és miért ne lett volna? – gondolatait kissé összeszedve, írjon a Vendégoldalra, hátha másokat is érdekel, ő hogyan látja az online oktatást.
Gál Erika: Digitális vendég
Kedves Naplónk!
Egy vallomással kell kezdenem: nem kenyerem a naplóírás. Nem volt naplóm, és nem is tervezem oldalak teleírását gondolataimmal. Pedig a műfaj szabadsága lelkemhez közelálló. Sem díszes, erős kötésű, csillogó lapokkal teli füzet, sem online felület nincs a birtokomban, amelyet alkalmasnak látnék a személyes gondolatok papírra vetésére. Most mégis naplót írok. Mindez azonban csak részben az enyém, talán egy-két beragasztott lap erejéig. Ezért is a megszólítás többes számú különlegessége. Ugyan csak rövid ideig, pár gondolatig mégis az enyém lehetsz, és tényleg csak remélni tudom, hogy nem óriási tintapacaként jelenek meg oldalaid között. Köszönet ezért a lehetőségért (és még sok minden másért is, de erről majd később) eredeti szerződnek, akinek finom unszolására mégiscsak hozzájárulhatok növekedésedhez, fejlődésedhez.
Csakúgy, mint hallgatóinkéhoz. Hiszen oktatási területen munkálkodóként ez a célunk, nem? Az a célunk, ugye, hogy a hallgató – oktató – tananyag egységének és egyensúlyának megteremtésével járuljunk hozzá a fejlődéshez, a tudás megszerzéséhez bármilyen körülmények között is? Még akkor is, ha nehézségek jönnek, higgyünk benne, hogy a tanulás iránti vágy örökké létező dolog, csak a megfelelő eszközt, módszert kell megtalálnunk támogatásához, kielégítéséhez. Nehézségek márpedig voltak, vannak, és ha váratlanul nem tör ránk a „világbéke” mindent elsöprő örömteli áradata, akkor bizonyára lesznek is. Sokszor előreláthatóan, jól kiszámíthatóan, máskor viszont váratlanul jelentkeznek ezek a nehézségek. Most is ilyen időszakot élünk, és különösen igaz ez az oktatási területre.
Hiszen mi más jelenthetne nehézséget, mint az, hogy a kényelmes, jól megszokott, rutinra maximálisan támaszkodó, békés tantermi körülményeket hirtelen egy szinte mindenki számára teljesen új térbe, a digitális világba kell áthelyeznünk? Ez az átmenet nélküli váltás először mindenkinek súlyos teher az oktatásban. Teher a hallgatónak, teher az oktatónak, és végső soron teher a tananyagnak is. De úgy vélem, hogy mindez csak addig terhes, amíg akként tekintünk rá. Amint a nehézséget másként, kihívásként definiáljuk, máris más színbe öltözik ez a digitális világ és vele együtt az online oktatás is. És itt a helye az újbóli köszönet megfogalmazásának.
Oktatóként köszönet a pedagógia rejtett mélységeiben is jártas munkatársainknak, hogy módszertani segítséget nyújtanak a mindennapok kihívásaiban, köszönet a hallgatóságnak, hogy a rendkívüli helyzethez maximálisan igazodó, flexibilis hozzáállásukkal kicsit tompítják oktatói rugalmatlanságunkat, és elősegítik azt a bizonyos egyensúlyt, amit bejegyzésem elején már megfogalmaztam! Továbbá hatalmas köszönet eredeti szerződnek, aki saját, személyes kíváncsiságával, fejlődés iránti vágyával inspirál arra, hogy kihívásként tekintsek a nehézségekre, figyelmesen meghallgat, online közösséget épít, ebbe a közösségbe a hasonlóan kíváncsiakat, érdeklődőket befogadja, és tudásával, tapasztalatával, kreativitásával, hihetetlen meggyőző erejével segít ezeknek az oktatói akadályok leküzdésében. Még akkor is, ha ő maga szintén bukdácsolva halad előre (és ez az igazán lényeges, hogy nem megreked, hanem halad és megújul!) ezen az úton! Örülök és egyben megtisztelve is érzem magam, hogy csatlakozhattam mellé ezen a járatlan ösvényen.
Ennek a digitális ösvénynek azonban vannak fontos állomásai, amelyeknél el kell időznünk egy kicsit, és értékelni kell az addig megtett út tapasztalatait. Számomra ilyen kiemelkedő állomás volt, amikor is betekintést nyerhettem a Társadalmi és kommunikációs ismeretek tantárgy félévet lezáró online foglalkozásaiba. Sajnos ezen a napon Murphy kézen fogva érkezett a technika ördögével az életembe, így a szó szoros értelmében csak betekintést nyerhettem, pedig az eredeti cél a foglalkozáshoz való tényleges csatlakozás, abban való tevőleges részvétel volt.
Mindezen nehezítő körülmény ellenére azért ez az online tanóra rengeteg új élményt és hasznos tapasztalatot nyújtott. A félév során jól kialakult (alakított) közösségbe való bekapcsolódás is izgalmas volt, hiszen mikrofon és kamera hiányában már a beköszönésre is csak a chat falon volt lehetőségem. És rögtön egyértelművé vált, hogy itt is fontos az első benyomás! Hiszen a tanulócsoport tagjai személyesen nem vagy csak nagyon kis számban ismertek, így fontos volt a számomra, hogy ne egyfajta „felügyelőként” tekintsenek a részvételemre. Úgy vélem, hogy egy figyelmes, nem túl terjengős üdvözléssel ezt az akadályt sikerült átlépnem, sőt a foglalkozás közben többször úgy éreztem, hogy el is feledkeztek online jelenlétemről. Ennél is nagyobb élmény és egyben jól megjegyzett tapasztalat volt, ahogyan a hallgatóság a foglalkozáshoz kapcsolódott. Még az online térben is érezni lehetett, hogy szépen lassan mindenki „bekapcsol”, és felveszi a foglalkozás ritmusát. Mindezt azzal az egyszerű technikával sikerült elérni, hogy a hallgatók egymást szólították be az online órába, és nem az oktató volt, aki egyesével, névsorolvasással számoltatta el a jelenlévőket. Azonnal kötetlenebbé vált a hangulat, és a fizikai távolság ellenére jól érzékelhető volt, hogyan figyelnek egymásra és az oktatóra a hallgatók.
A bemelegítő kérdéseket és hozzászólásokat követően jött igazán csak a döbbenet számomra. A Rendészeti Magatartástudományi Tanszék idei szakmai napján elhangzottakkal kapcsolatban, az érdemi visszajelzést is gyakorolva nyilvánultak meg a hallgatók, és tényleg megdöbbentő, egyben fantasztikus volt azt látni/hallani, hogy – a személyes kontaktus egekig magasztalt jelentőségét sutba dobva – az online térben is olyan egyéni tapasztalásokat, sokszor igazán érzékeny emlékeket, élményeket osztottak meg, amelyek korántsem biztos, hogy tantermi körülmények között felszínre törtek volna. Talán ebben az esetben a nyílt és őszinte megszólalásokat támogatta és nem gátolta az online jelenlét.
Mire felocsúdtam ámulatomból, máris elérkezett a hallgatókat váratlanul érő játékos számonkérés ideje. A Kahoot programban összeállított kvíz mindenkiből előhozta játékos énjét. Őszintén szólva, én sem tudtam kizárni magam ebből a játékos ismeret-ellenőrzésből, pedig társadalmi és kommunikációs tudásom megkopottsága okán igencsak féltem tőle, hogy megszégyenülve kerülök ki ebből a helyzetből. Félelmeim szerencsére alaptalanok voltak, felkészületlenségem ellenére azért derekasan helyt álltam, és ha nem is a legjobbak között, de tisztességgel teljesítettem a feladatot. Jól is volt ez így, hiszen a mesterségesen generált versenyhelyzet ismét megmutatta, hogy „teher alatt nő a pálma”, azaz hogy amikor igazán szükség van rá, akkor a mélyről is elő lehet csalogatni az a tudást, amit észrevétlenül vagy tudatosan szívtunk magunkba. Mindez hasonlóan alakult a hallgatóknál is, hiszen hamar rájöttek, hogy mindhiába a gyors válaszadás, ha az nem pontos vagy nem helyes. Így az első pár kérdést követően már látható volt az adott válaszokból a gyorsaság helyett a pontosságra, helyességre való törekvés.
Összességében mit is jelentett számomra ez az egész? Egyszerűen megfogalmazható: jó példát, jó gyakorlatot, megerősítést. Ezeket biztosan. És abban is biztos vagyok, hogy a legnagyobb kihívás a szemléletváltásban, szemléletformálásban rejlik. Hiszen nemcsak nekünk, tanároknak kell hinnünk abban, hogy lehet másként is érdemi ismereteket átadni, hanem elengedhetetlen, hogy a hallgatók is higgyenek ugyanebben. Bízniuk kell abban, hogy a látszólag személytelen is lehet személyes, az online körülmények, az új típusú feladatok, a kisebb kontroll ellenére is a fejlődésük a fő cél.
A többi talán még érlelődik bennem, de most beérem ennyivel. Pont elég, hiszen ezek saját eszköz- és módszertáramba történő átültetése nem kis feladat. Különösen úgy, hogy ezek a tapasztalatok elsősorban kis létszámú csoportoknál működőképesek. A teljes létszámú évfolyam-előadások online kihívásaira még keresem a válaszokat. Ha rájuk találok, ígérem, megosztom veled. Vagy közvetve eredeti szerződ útján, vagy ha ismét megengeded, akkor talán közvetlenül, egy újabb naplóbejegyzés formájában.
