Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 4.

Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 4.

A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.

Mese, mese, Márta…

A mostani vendégszerzőt már egyszer sikerült Vendégoldalamra csalogatni, s nagy örömömre szolgál, hogy most is beadta a derekát. Persze azt hiszem, nem volt nehéz dolgom vele. Egyrészt a téma adta magát: ő is ugyanolyan elszántan vetette bele magát a digitális oktatásba, s legalább annyi kétséggel viseltetett iránta, mint én. Mert bár a jóval fiatalabb nemzedékhez tartozik, mégis, amennyire ismerem, szintén inkább a jelenlétben hisz, ha tanulásról van szó.

2019 szeptemberében is boldogan – bár kicsit izgatottan – rendezgettük a közös tantermet egy ráadásul angol nyelvű órához, és a rendhagyó Rendészeti etika órán előadott koprodukciónk olyan jól sikerült, hogy meg is írtuk élményeinket.

Másrészt meg – és ezt nemcsak akkori blogbejegyzése bizonyítja – Márti gyönyörűen ír. Kíváncsian vártam hát, mit hoz ki belőle ez a covidos távoktatás, illetve ő mit hoz ki a helyzetből. Köszönöm, hogy most is hagytad magad rábeszélni, Márti.

.

Fekete Márta: A hétfejű sárkány esete az online oktatással

Kedves Naplóm!

Hú, ezer éve nem írtam neked… Viszont most olyan egy év áll mögöttünk, hogy úgy gondolom, ez megér annyit, hogy előkotorjalak elmúlt gyerekkorom emlékeinek poros dobozából. Kis költői túlzással írom, hogy egy év, hiszen három hónap múlva lesz az évfordulója annak, hogy az egyetem bezárta a kapuit, mi oktatók pedig áttettük székhelyünket a nappaliba, konyhába, dolgozószobába – kinek-kinek lakása infrastruktúrája szerint – és otthonainkból próbáljuk megoldani mindazt, amiről idáig azt gondoltuk, az otthonainkból nem lehet megoldani. (Ezt rögvest megmagyarázom.)

Amikor 6 évvel ezelőtt kigondoltam és berendeztem első önálló lakásomat, feltett szándékom volt, hogy haza munkát nem viszek: amit nem tudok megoldani a munkahelyemen, az majd megoldja magát másnap – a munkahelyemen. Ezért nem gondolkodtam dolgozószobában, de őszintén szólva, még egy rendes, nem nyikorgó, kényelmes asztal is csak bajosan van nálam. Mit tudtam én akkor még tornyosuló publikációkról, disszertációról, hallgatói beadandókról, de főleg arról, hogy néhány éven belül olyan világjárvány tör ki, mely az összes, munkával kapcsolatos határszabási törekvésemet felülírja? Egy szó, mint száz, az én székhelyem az elmúlt közel egy évben – jobb híján – a kanapém lett (néha váltakozva a konyhaasztallal), viszont legalább a legjobb „stresszlabda”, drága öreg (bocs, Botond) vizslám társaságában végezhettem a munkát.

Szóval, fókusz vissza, miért is írom neked azt, hogy megoldhatatlannak tűnő feladattal kellett szembesülnünk a koronavírus járvány kitörésével? Hát azért, mert a mi kis tanszékünk (a Rendészeti Magatartástudományi Tanszék) arról „híres”, hogy már hosszú évek óta, szerintem ezidáig kissé magányos farkasként, de talán már nem sokáig lesz ez így, igyekszik a kompetenciafejlesztést fókuszba helyezve tudást nem átadni, hanem inkább tudást összerakni, konstruálni a hallgatókkal közös munka során. Ez nagyjából minden, általunk gondozott kurzusra érvényes, ám most csak a Társadalmi és kommunikációs ismeretekről fogok írni, ami az őszi féléveink meghatározó (óraszámú) tantárgya.

TKI – „a hétfejű sárkány”. Így csúfoltuk ezt a tárgyat már beindulása óta, hiszen, ha hét nem is, de legalább négy tudományterület, az etika, a kommunikáció, a pedagógia és a pszichológia egységéből született, komplex tárgy. Nehezen megfogható, alapos felkészülést kíván. A kezdetektől fogva fejtörést okozott nekünk, hogy ennyi fontos tudományterületből hogy tudjuk kicsípni azokat a szeleteket, melyek ezt a tárgyat azzá teszik, ami: egy önismeretet, szociális érzékenységet, kommunikációs készséget, rendészeti kompetenciákat fejlesztő, alapozó tárgy. És amúgy most rövid voltam. Kihívás, na. Akkor is kihívás, amikor szemtől szemben állunk a hallgatóval a teremben, tehát hagyatkozhatunk lelkesedésére, érdeklődésére, hagyatkozhatunk arra, hogy egy jókor feltett kérdéssel, lejátszott filmrészlettel, megosztott élettörténettel, vagy akár egy unalmas (nem is) tudományos elmélettel inspirálni fogjuk őt, és így megindulhat egy jó kis diskurzus, közös gondolkodás, észrevétlen önismereti munka a rendelkezésre álló idő alatt. Szóval, miért ne lenne kihívás akkor, amikor ezt a nagyon is az interaktivitásra, saját élményre, személyes kapcsolódásra építő munkát hirtelen át kell helyeznünk az online térbe? A helyzet abszurditása az, hogy épp 2020 szeptemberében, a félévkezdő tanszéki értekezleteink egyikén (vagy ezek sorozatán) került valahogy a helyére a tárgy. A legjobban a helyére, mint ez idáig bármikor. Évek óta forgatjuk, gyúrjuk, megrágjuk, kiköpjük, újragondoljuk, és így az ötödik év végére eljutottunk arra a pontra, hogy most mintha tudnánk, mit akarunk belőle, és hogyan, kihozni. Na, nehogy azt gondold, kedves Naplóm, hogy ezt eddig nem tudtuk! De egy jó tanár, jó tudományos ember ismérve (továbbmegyek, egy jó bárkié) az önreflexió és az egészséges kétkedés. És mi, kellően önreflektív és érzékeny emberek lévén, folyamatosan jobbat és jobbat, teljesebbet és hasznosabbat akartunk. És most valahogy ott volt, megérett a gyümölcse az évek óta tartó jobbítani akarásunknak.

Elindult a félév, mert azért kaptunk kegyesen két és fél hónapot a járványtól, amit hagyományos egyetemi oktatókként, a tanteremben tölthettünk, és mi egyre jobban engedtük bele magunkat ebbe a jóleső érzésbe, hogy a TKI a helyén van. Már „csak” tanítani kellett. Te jó ég, el is felejtettem, milyen nem ezernyi kétellyel és kérdéssel a tanterembe belépni (oké, csak ötszázzal)! Mennyivel másabb volt így, hogy minden eddiginél jobban tudtam most, honnan hova akarok eljutni. Nem szeretek helyettük beszélni, de szerintem a kollégáim nevében mondhatom, hogy közös megélésünk volt: ennyi év után végre egyenesben vagyunk, és bár egészen biztosan fogjuk még csiszolgatni a tárgyunkat, a javán túljutottunk. Ráadásul nekem szerencsém is volt, mert nagyon klassz hallgatói csoportokat kaptam, akikkel öröm volt együtt dolgozni, és ebben a munkában átélhettem azt, hogy egyre otthonosabban mozgok itt, és most tényleg megvalósul a tantárgy igazi célja.

Aztán jött november 10., és mi szedelőzködtünk, vissza a korábbi félévben már félig-meddig megismert, ám még mindig félelmetes fekete lyukként tátongó online térbe – kompetenciát fejleszteni. Khm. Kifejezetten szomorú voltam, hogy el kell engednem a hallgatóimat, el kell varrnom az addigi munkát, közben pedig féltem, hogy fogom tudni megoldani az oktatást a maradék másfél hónapban. Többismeretlenes egyenlet volt ez, megkockáztatom, több volt benne az ismeretlen, mint az ismert – és én amúgy sem voltam erős matekos sose. Na mindegy, a rugalmasság is erény, ráadásul nálam erősen fejlesztendő terület. Szóval próbálkoztam. Rám jellemző módon, minden lehetséges helyzetre írtam vészforgatókönyvet, felkészültem diasorral, csoportbontással, filmrészlettel, olvasmánnyal, így utólag visszagondolva, elég sokszintű tanulási élményt sikerült egyik napról a másikra megvalósítani. Azért nem fogom azt hazudni, hogy a legtöbb órán nem 15 sötét négyzettel néztem farkasszemet, azt sem, hogy ne lettek volna olyan percek, amikor csak magammal beszélgettem, és azt is nagyon erősen éreztem, hogy a távolság és az ismeretlenség falat von közém és a hallgatóim közé – nyilván mindannyian tanultuk-tanuljuk magunkat ebben az új helyzetben. És bár biztosan nem adnék oda egy jelenléti oktatást egy online-ért, azt sem tudom mondani, hogy rossz lett volna. Nehéz volt? Igen. Több készülést igényelt? Határozottan. Lehet-e online kompetenciát fejleszteni? Vannak kételyeim. De minden nehézség ellenére, lehet azért jól is csinálni, és hát, mint mindenhez, ehhez is kell egy adag alázat.

Kedves Naplóm, hát mit tanultunk az elmúlt fél-egy évben? Azt csak remélhetem, hogy a hallgatók is tanultak egyet s mást, még ebben a kurta-furcsa oktatási környezetben is. Én nagyon igyekeztem, hogy így legyen. Viszont azt biztosan tudom, engem miről tanított az elmúlt időszak: magamról. És leginkább azt, hogy nekem mennyire fontos az emberi kontakt: azok a személyes kapcsolódások és impulzusok, hallgatókkal és kollégákkal egyaránt, amelyek gondolatok özönét inspirálják, visznek előre. Üzemanyag ez, amelyet számomra soha nem fog tudni pótolni vagy felülírni egy mégoly jól sikerült, „21. századiul” összerakott online óra sem.