Vendégoldal – Egyetemi kurzuson innen, komfortzónán túl
2019. szeptember 20-án rendhagyó Rendészeti kommunikáció órát tartottunk Fekete Márta kolléganőmmel. Az összesen három szakirányt képviselő három szakaszunkat összevissza keverte a Neptun, két teljesen vegyes tanulócsoportra bontva a hallgatókat. Ám ami összetartozik, az végül összeért: az utolsó alkalmat együtt töltöttük, mégpedig egy Erasmus program keretében az egyetemen tartózkodó német hallgatói csoportot vendégül látva. Márti, tudván, hogy blogolok, örömmel fogadta ötletemet, hogy a Vendégoldalamon szívesen olvasnám az ő élményeit, s megosztanám vele és az olvasókkal az enyéimet is erről a közös kalandról. Elhatároztuk, hogy külön-külön, a másik szövegének ismerete nélkül írjuk meg saját beszámolónkat. Íme hát kis játékunk eredménye.
***
Fekete Márta: A Szász Rendőrakadémia hallgatóinak találkozása a rendészeti kommunikációval
Szóval, az egész akkor kezdődött, augusztus végén, amikor még éppen csak álmosan nyitogattam a szemem az új szemeszterre – és ezt is csak komoly erőfeszítések árán, mert ez a nyár is de fene gyorsan elment. Az egyetemi nemzetközi referens levélben keresett meg minket Molnár Kati kolléganőmmel azzal a kéréssel, hogy tartanánk-e rendészeti kommunikáció órát a szeptemberben érkező német végzős rendőrcsoportnak? Angolul, közösen. Szokásomhoz híven „Pató Pál uraztam”: ráérek én erre a levélre aludni egyet, vagy kettőt, talán hármat is, megnézni jobbról, aztán balról, hátha közben el is felejtődik, és akkor megúsztam. Nem nagyon akartam én kilépni a komfortzónámból, jó nekem ott, ahol vagyok, gondoltam. Ebben az állapotomban eléggé meglepett hát (értsd: megijesztett), mikor Kati egy nap múlva közös válaszban reagált a megkeresésre: nagyon izgalmas a felkérés, ő benne lenne, megbeszéli velem. Itt már izzadtam, mi lesz ebből? Azt tudni kell, hogy a tanszékünk által gondozott órák többségét interaktív, tréninges jelleggel vezetjük, annak minden, az „élő adásokat” kísérő bakijával, prompt reagálási igénnyel. Egy interaktív foglalkozáson, noha ott a vázlat, forgatókönyv a tanár kezében, azért mindig megvan annak a lehetősége, hogy valami nem úgy sül el, ahogy terveztük, valamire hirtelen és kreatívan kell reagálni. És hát, hiába a több helyen kipróbált angoltudásom, azért ettől mégiscsak húzódoztam, hogy mindezeket a próbákat ne kizárólag az anyanyelvemen álljam ki. Végül egy csevegőalkalmazáson bonyolított telefonhívás volt kolléganőmtől az, ami ebben a sajátos akasztófás játékban az utolsó vonalat az engem megfestő ábrára húzta. De ezt ekkor már nem is nagyon érzékeltem, mert Kati olyan nyugodt lelkesedéssel (tudom, oximoron, de így éreztem, amikor meleg, kedves hangján tíz perc alatt felvázolta, mit és hogyan is gondolna az alkalomra, és hogy mennyire sok lehetőség rejlik ebben) terelgetett a feladat irányába, hogy végül sutba dobtam minden bennem rejtőző Pató Pál urat, és rábólintottam a közös munkára. Nincs mit tenni, a lelkesedés azért igencsak ragadós jószág. És mivel mi még együtt, tanárként nem voltunk a porondon, ez is egy vonzó lehetőség volt, hogy kipróbálhatom magam Katival, láthatom őt testközelből, tanulhatok tőle.
Amikor eljött a közös alkalom napja, addigra már mindketten kétszer is találkoztunk a hallgatóinkkal. Migrációs szakirányosok, biztonságisok és büntetés-végrehajtásban dolgozók. Tök jó, mert pont sokszínűek. Tudtuk már, hogy helyesek, kedvesek, nyitottak, okosak. De azért, vagy talán pont ezért, én előző este mégis „elő-féltem”. Nem is annyira magam miatt (persze magam miatt is: tudok-e még angolul?), hanem miattuk. Utálni fognak, amiért ilyen helyzetbe hozom őket? Meglesz-e a kémia a német és a magyar csoport között? Elég érthetőek-e a feladatok, amiket egy héttel korábban gondosan kitaláltunk Katival? Fogunk-e tudni beszélgetni egymással? Eszembe jutottak gimnáziumi és egyetemi éveim kevésbé kellemes emlékei, mikor hasonló helyzetekbe húztak-vontak engem, a végtelenül introvertált és csöndesen meghúzódó tanulót, hogy idegen nyelven kellett kipróbálnom magam anyanyelvi emberekkel. Előadást tartani, posztert készíteni, vagy csak kötetlenül beszélgetni. Nem szerettem ezeket a helyzeteket, mert nekem minden szereplés kínszenvedés volt, angol szak ide, vagy oda, az „angolos önbizalmamat” is csak jóval később kezdtem fölépíteni magamban. Felnőtt fejjel mégis nagyon hálás vagyok az összes ilyen lehetőségért, amikor meg kellett tanulnom mély vízben úszni. Azt is tudom, hogy majdhogynem soha vissza nem térő alkalom normális körülmények között, épkézláb mondatokat váltani bármilyen idegen nyelven más anyanyelvű emberekkel. Szóval, egy ilyen lehetőségért csak hálásnak lehet lenni. De azért én mégis féltem, hogy a csoportban több olyan van, mint én 15 évvel ezelőtt. Elő-féltem, ugye, ez a jó szó rá.
Teljesen feleslegesen, ahogy most utólag, a nehéz nap éjszakáján, visszagondolok erre a másfél órára. A gondos tanári kezek által átgondoltan berendezett tanterembe 8 óra tájban elkezdtek szállingózni a magyar hallgatóink, majd a német vendégek is. Kati ékes németséggel köszöntötte őket – én ebből egy mukkot sem értettem -, majd átkerült hozzám a szó, átváltottunk angolra, ami a német hallgatók egész heti munkanyelve is volt egyébként. (Kiderült, még nem felejtettem el angolul, bár rémesen izgultam az első mondatoknál. Gondoltam is, a múlt héten a nonverbális kommunikációs csatornákkal foglalkoztunk a hallgatókkal, most biztos elemzik a vokálisomat. Megjegyzés magamnak: legközelebb okosabban kell strukturálnom az óráim, hogy ne legyek ilyen könnyen olvasható.) A gyors bemutatkozást követően – melyben kitértünk a kommunikációs erősségeikre, ahol többször elhangzott a nyelvi korlátok áthidalásának képessége – a hallgatók a feladataikra kezdtek fókuszálni. Két feladat közül választhattak, vagy rajzolniuk kellett egy mindannyiuk szervezetét reprezentáló járművet, vagy a társas/kommunikációs kompetenciák oktatásával kapcsolatos kérdéseket kellett átgondolniuk. Gyorsan suhantak a filctollak a kikészített flipchart papírokon: többnyire a rajzos feladatot választották a hallgatók, de volt olyan csoport, ahol a gondolkodóssal kezdtek, majd látva a többiek szép rajzait, készítettek egy közös autót is. Sokan a telefonjukat hívták segítségül, ha nem voltak egy-egy kifejezésben biztosak. Ez egyáltalán nem baj: ha van technika, használjuk értelmesen, hívjuk segítségül. A lényeg úgyis az, hogy kézzel-lábbal, német-magyar-angol hibriden, de valahogy kommunikáljunk egymással. Így indul el láthatatlanul az a fajta kommunikációs fejlődés, tanulási folyamat, amit mi tanárok látni, tapasztalni szeretnénk egy ilyen röpke találkozás alkalmával. Kívülről nagyon jó érzés volt látni, ahogy egyre jobban melegedtek bele a hallgatók a beszélgetésbe. Észrevétlenül oldódtunk fel mi is Katival, pedig az óra közepe felé, mikor a hallgatóink már egyre lelkesebben dolgoztak, beszélgettek, csöndben bevallottuk egymásnak, hogy az elején bizony eléggé izgultunk, zavarban voltunk, bár nem mutattuk egymásnak. A fogadtatás miatt, a nyitottság miatt, a nyelvi akadályok miatt, magunk miatt.
Eltelt bő fél óra, a hallgatóink a rajzokat rég befejezték és félretették, és már csak beszélgettek. Egymásról, a munkájukról, a szervezeteikről. És ez is volt a lényeg, a kiadott feladatok, mondhatni, csak alibik voltak arra, hogy ezek a fiatalok elinduljanak egy közös úton. Bár két (négy) gyökeresen eltérő rendszer, mégis sok egyező pontot találtak egymás hétköznapjaiban. Talán ők nem is érzékelték, csak mi Katival kívülről, hogy mennyire nyitottan, odafigyelve hajolnak össze az asztaloknál, nevetnek, kézzel-lábbal mutogatnak, feloldódnak a beszélgetésben.
Én büszke vagyok a hallgatóinkra. Őszintén, nagyon büszke. Szeretném, ha ők is tudnák ezt. Nagyon fontos megélés volt számomra ez a fajta nyitottság, bátorság, bevállalósság, mikor látjuk ugyan, hogy izgulnak, esetleg bizonytalanok a nyelvben, de jönnek, kiállnak, mondják. Ez az igazi kilépés a komfortzónából. Én is kiléptem, bőven kiléptem, persze ehhez kellett nekem valaki, aki kézen fogott és átvezetett a határaimon. És szerintem a hallgatók is megtapasztalták, milyen azon a bizonyos komfortzónán kívül, talán önbizalmat is nyertek belőle. Azt gondolom, a fejlődés valahol itt kezdődik. De ezt azért magamnak is fölírom mantrának, legalább a következő ilyen feladatig.
Molnár Katalin: Rendhagyó Rendészeti kommunikáció óra
Nem is olyan rég még azt írtam itt, hogy bele kell rázódni a félévkezdésbe. Jelentem, megtörtént. Olyannyira, hogy az egyik kurzust már le is zártuk. Tanszéki kollégáimmal mindössze három egymást követő péntek délelőttöt töltöttünk a harmadéves nappalis hallgatókkal, párhuzamos tanulócsoportokban dolgozva. Én részben néhány tavaly már megismert hallgatóval, részben pedig új arcokkal találkoztam. A biztonsági, a migrációs és a büntetés-végrehajtási szakirány találkozott össze, alkalmat adva egymásnak némi tapasztalatcserébe. Hiába igyekszünk kihasználni a rövidke időt, őszintén szólva ezen túl másra nemigen ad lehetőséget a tizennégyszer ötven percnyi időkeret. Ha valaki csodálkozna, megismétlem: tizennégyszer ötven perc… Igen, ennyi jut arra, hogy Rendészeti kommunikáció címmel a nappalis hallgatók kommunikációs készségeinek fejlesztése terén előrelépést érjünk el. Ha komolyan belegondolok… De inkább nem gondolok bele komolyan.
Amikor pár hete az Erasmus program kari koordinátora nekem és Fekete Márta kolléganőmnek írott levelében azt kérdezte, volna-e lehetőségünk arra, hogy nyolc német rendőrhallgatót vendégül lássunk a pénteki (egyébként utolsó) Rendészeti kommunikáció óránkon, azt kellett mérlegre tennünk, hogy az a kétszer ötven perc, ami ezzel eltelik, veszteség vagy ellenkezőleg: hozhat valami hasznot. Utóbbi mellett döntöttünk, és hamar kialakult az elképzelésünk, hogy hogyan tudnánk úgy eleget tenni a kérésnek, hogy a vendéglátóknak szóló gesztusgyakorláson túl mindkét fél számára értelmes legyen a találkozás.
Mártival nem kell a szomszédba mennünk egy kis ötletelésért, ráadásul ő angolul is kitűnően beszél (ez volt ugyanis a hivatalos munkanyelve a német hallgatók egyhetes magyarországi tanulmányútjának). A magyar hallgatókat egy kissé szelíd erőszakkal rábírva kész tények elé állítottuk: megkértük őket, hogy másfél órára kiscsoportos munkában dolgozzanak együtt a vendégekkel. És lőn.
A bemutatkozás még kissé protokollárisnak ható tíz perce után a kisebb asztaltársaságokban már hamar oldódott a kezdeti feszengés. A fiatalok megtalálták a közös hangot és nyelvet, és azt vettük észre, hogy mindenhol jön-megy a szó, szívesen beszélgetnek egymással. A munka végén elhangzó kis csoportbeszámolók során szándékosan nem az elhangzottak tartalmára voltunk kíváncsiak. Inkább arra vártunk reflexiókat mindkét hallgatói körből, hogy milyen volt egymással együtt dolgozniuk, milyen nehézségei/szépségei voltak a mindkét fél számára idegen nyelvű kommunikációnak. És bár voltak nyelvi akadályok, a mieink mégis élvezték a rendhagyó tanórát, a német hallgatók pedig örültek, hogy végre nemcsak prezentációkat hallgatnak, és kívülállóként végignéznek egy foglalkozást vagy gyakorlati bemutatót, hanem aktívan is részt vehetnek az órai munkában.
A közös produktumok rajzos formában öltöttek testet, mi pedig Mártival egy újabb tanulságos élménnyel lettünk gazdagabbak.
A magam nevében igazán büszke voltam a hallgatóimra, akik ügyesen helyt álltak ebben a kis kommunikációs megmérettetésben. Persze nagyon nagy rizikó azért nem volt a helyzetben: ha Európában két különböző ország rendészeti szakemberei/egyetemistái szóba elegyednek egymással, hamar megtalálják a közös nevezőt.
Mártinak köszönöm, hogy hamar ráállt a kalandra és a felkérésre, a hallgatóknak pedig, hogy hagyták magukat kicsit kibillenteni a komfortzónájukból.
