Nem digitális napló 11. rész – Pandora nyomában…
Kedves Naplóm!
Egy szívmelengető emléket idézek fel most neked. Napra pontosan ma négy éve, hogy egy mesterévfolyam hivatalosan is kézhez kapta diplomáját. Azon melegében – mert akkor is ugyanilyen forró júniusi délután volt – néhányan közülük egy kis bankettre jöttek össze. Még nem tudhatták, hogy egy se vége-se hossza mese kerekedik köréjük. Akkor ott jóízűen ettek-ittak, felszabadultan fecsegtek-csacsogtak, egyszóval tündérien múlatták az időt. Majd kiderült, hogy egy igen különleges ajándékkal is készültek. A megajándékozott zavarában-örömében azt se tudta, hova legyen a meglepetéstől. Könnyezett, kacagott, tapsikolt, és persze nem bírván magában tartani boldogságát, azonnal elmesélte nekem, mi történt vele. Én meg jól elmondtam mindenkinek.
És képzeld! Most ugyanaz a tündér megint a fülembe súgott valamit! Tegnap egy újabb karkötőcskét kapott! Szeretetből-tiszteletből fűzött, saját készítésű, gyöngyház színűt, gyönyörűt! Készítőjének, úgy látszik, volt alkalma kifigyelni, hogy a tündér szereti az efféle ékítményeket, s gondolta, így fejezi ki neki köszönetét, amiért az annyit törődött vele. Pedig ha tudná, hogy tündéreknél az ilyesmi egészen magától értetődő és természetes. Teszik, mert tehetik, és nem várnak érte semmi különöset. De azért persze rettentően örülnek, ha valaki észreveszi a diszkrét serénykedést.
Mondják, hogy egy-két apró szárnylebbenést is lehetett hallani a mesebeli tó fölött, sőt, a tündér egy képet is mutatott az ajándékáról. Nézd csak, ez az! Hát nem csodálatos?
