Laudáció helyett epilógus
„Nem lennék az az ember, aki ma vagyok, ha Te nem vagy!
Nem feledem a kávézásainkat, a beszélgetéseinket,
vagy a közös konferenciákat és utazásokat – mint ezt a brüsszelit.
Tanárom és mentorom voltál, mi több, hálás vagyok a barátságodért!
Egy harcos voltál egész életedben.
Most már pihenj…”
– Nádasi Krisztián
Kozáry Andrea – történész, politológus, huszonnyolc évig a hazai rendőrtisztképzésben társadalomtudományi tárgyakat oktató tanárnő – 2020. december 16-án, 67 éves korában, méltósággal viselt hosszan tartó betegségben elment közülünk. Kibővített gyászjelentés, amiben már nyomokban az is benne van, ki vagy…
A család, a barátok, pályatársak és tanítványok sokasága döbbenettel fogadta a hírt. De hát olyan fiatal volt! Sokan azt sem tudták, hogy beteg. A gyászolók sokféleségében egyetlen közös nevező biztosan van: az iránta érzett tisztelet, szeretet.
2013. december 6-án, 60. születésnapja után egy hónappal díszes kompánia jött össze, hogy egy titokban készült kötettel köszöntse őt. Magától értetődően született meg a gyűjtemény címe: Társadalom – demokrácia – szolidaritás. Ezzel a három szóval leírható Andrea egész életműve és jelleme.
A harminchárom felkért szerző nyilván kötődött az ünnepelthez, ám az, hogy valamennyi szöveg – lazábban vagy szorosabban, de – az ő sokoldalúságát szimbolizáló gondolati ívre oly könnyedén volt felfűzhető, szerkesztőként megnyugtatóan könnyűvé tette a munkát.
Örömmel szerveztem és készítettem a meglepetést, mert előre lehetett tudni, mit szól majd hozzá, aki kapja. Hogy rettenetesen zavarban lesz és potyogni fognak a könnyei, amikor hallja a szerinte túlzó laudációt. Bárcsak most is azért gyűlhetnénk össze, hogy köszöntsük őt – elhalasztott születésnap, közelgő karácsony, betoppanó újév, bármi miatt!
De most másért szólnak a szavak. Persze kicsit játszom még velük: feketével írom az új szövegrészeket, kékkel idézem fel a tanulmánykötet egykori laudációját. Így tudom megoldani, hogy a búcsúzás mégiscsak köszöntés is legyen. Csakhogy már nem ő, de mi könnyezünk. A köszöntőből így lesz epilógus. Andrea, kedves, ha már nem vagy, akkor is megszólítalak, úgy, ahogy mindig is szoktalak…
Kedves Tanárnőm!
Jó előre szólok: személyes és érzelmes leszek. Régi stílusjegyem ez, amióta írok, ragaszkodom hozzá, bár sokan próbáltak faragni belőle. Objektivizált, szenvtelenített, titoktalanított, egyen-szürkére kopott világunkba nyilván nem illik ez a hang, de engem sose érdekelt. Most különösen nem fog, mivel hozzád beszélek, s tudom, neked tetszene.
Huszonnyolc éve ismerem magát. Azóta magázódunk, miközben tegeződünk. Akik ismernek minket, megszokták, de akik először hallják, nemigen értik. Mi remekül szórakozunk ezen. Ez volt az első olyan közös hullámhossz, amelyen befogtuk egymás adását, s azonnal értettük a jelet: ugyanarra a nyelvi-intellektuális humorra, játékra jár az agyunk.
Ha már a nyelv: annyi írástudó van körülötted, igazán, bármelyikük megírhatta volna ezt az epilógust. Mondjuk ezt nem, ezt csak én tudom. Valahogy nyilvánvaló volt, hogy én fogom. Ha nem hangozna morbidan – de mondd, egy halotti beszédben mégis mi nem az? – szerintem te magad is engem kértél volna rá. Ebben azért vagyok olyan biztos, mert anyukád révfülöpi sírjánál is rám tetted a terhet, hogy beszéljek. És neked nemigen lehetett nemet mondani. Mondjuk nem is akartam, hiszen tudtam, mit jelentett neked, és hogy betegsége során mit csináltál végig – utánad így hívtuk mi is – Anyuval. Most az ugyanoda vezető szörnyű utat kellett bejárnod neked is.
Képzeld csak, a te okos és érző fiad másnap óvatosan megkérdezte, tervezem-e, hogy írok rólad. Mintha nem ismerne négyéves kora óta… Minden fontos családi pillanatban ott voltam veletek, tudta ő a válaszomat, de azért illemtudón tapintatoskodott.
És persze mióta tudom a megváltoztathatatlant, csak keresem és válogatom a szavakat. Hogy mindegyik a legszebb s a helyén legyen. Nem sürget határidő, mi máskor jó múzsának bizonyul. Te már ráérsz. Mindig siettél, kapkodtál pedig. És nem ritkán sürgettél másokat is.
Hiányod, amit hagysz magad után, lefogja máskor rohanó tollamat. Rakosgatom rólad készült mozaikdarabjaimat, nézlek saját kaleidoszkópomon át. Ezt teszi mind, ki emlékezik. És persze, kicsit perlekedek veled.
Mert nem tudom elhinni, hogy nem vagy itt, hogy már csak emlék a mi huszonnyolc éves különös-furcsa kapcsolatunk. Egyszerre nővér, pótmama, barát, tanárnő, vezető, pálya- és útitárs vagy nekem. Megszámoltam: pontosan kilencszer kaptál föl és vittél magaddal, hogy megmutasd nekem a te Európádat és benne azt az európai rendőrséget, amelynek hazai alakításában nagy részt vállaltál az elmúlt negyed század alatt. Nem érted meg, hogy sikerüljön, de simogató kezed nyomát tanítványaid ezrei érezhetik. A mottóul idézett egyik fogadott fiad, véletlenül ő is Krisztián, a legszebben fejezte ki ezt. Szükségszerű s tudom, hogy emlékezve mindenki magának követeli egészedet. De ennyiféle minőségedben talán senkinek nem adatott a közeledben lenni. És nagyon jó, hogy ilyen sokféleképpen ismerhettelek.
Mindig is kedveltem ezt a szerepet, amit te osztottál rám: a moderáltan őszinte barátét, akit gyakorta megkérdezel a terveiddel, dilemmáiddal, döntéseiddel kapcsolatban. Személyesen vagy telefonon, vagy ami szintén kedves közös műfajunk, utazás közben, ezer és ezer kilométereket róva a többnyire nyugat-európai autópályákon. Mert tervezgetős, dilemmázós vagy, de határozottan tudsz dönteni is, ha kell. Igyekszel egyensúlyozni a kívülről irigylésre méltó racionalitásod, és a téged ismerők előtt letagadhatatlan érzelmeid között. Akiket közel engedsz magadhoz, azok sejtik, milyen hihetetlen ellentmondások feszítenek. De te mindent túlélsz (most jut eszembe: hiszen skorpió vagy!), a nehéz helyzetekben sem roppansz össze, s gyengeségedet nem láthatják. És fáradhatatlan is vagy. Amennyit te utazol, az tíz másiknak is elég lenne. A kis piros autód, amit annyira szeretsz, tudna mesélni! Ahányszor útnak indulsz – legtöbbször űzötten, épp csak ki- és bepakolsz a bőröndökbe, különösen, ha egyedül vezetsz, ami számodra teljesen megszokott –, mindannyian izgulunk érted. És te tudván ezt, kivétel nélkül, mint egy jól nevelt gyerek, lejelentkezel, ha épségben hazaértél.
Munkabírásod elképesztő. Sok hallgató és kolléga megirigyelhet (tudom, mert mondják, hogy irigyelnek s felnéznek rád ezért). Arról az állapotról, amit ebben az évben november 7-én ünnepelsz – micsoda dátum, mondd, te még azt is megszervezted, hogy legalább néhány évtizedig valódi piros betűs ünnep legyen a születésnapod? –, legyen elég annyi, hogy a kerekségén nagyon sokan meglepődnek. Persze te szelíden ezen is csak mosolyogsz… Legjobban mindig a szemed mosolyog.
Mostanában azonban egyre ritkábban láttunk mosolyogni, nevetni. Egyáltalán egyre ritkábban láttunk. Bár a végsőkig benne akartál és tudtál maradni a „körforgásban”, ami éltetett – kérdezted, mi van velünk, min dolgozunk, miről gondolkozunk, mit tervezünk, mi, „egészségesek”. Betegágyadból is fáradhatatlanul válaszoltad meg a leveleket. Hétről hétre beszélgettünk, persze óvatosan kerülgetve a szörnyű témát: állapotodat, hogylétedet, a gyilkos kórt, betegségedet. Ez is a mi egyik külön bejáratú játékunk volt a sok közül. Hosszan hallgattad, mit fecsegek össze zavartan, és tudtad, hogy miért teszem: hogy el-, hogy rám tereljem mindig kedves, törődő figyelmedet.
De végül elfogyott kedved, erőd. Utolsó beszélgetésünkkor, alig egy hete, a hangodon érezni lehetett, ahogy bátor és kemény tested lassan felmondja a szolgálatot. Megállíthatatlan tempód alább hagyott, és érzékeny lelked végül mindent letetetett veled, amit az oly racionális elméd nem engedett.
Hét éve, azon az igazán boldog 60. születésnapi köszöntéseden azt kértük, vigyázz magadra, s néha engedd, hogy mi is vigyázzunk rád. És mosolyogj, nevess sokat, hiszen ez áll neked legjobban! De nem fogadtál szót. Hajtottad, űzted, gyötörted magad. Gyakran mérgelődtél, pöröltél. Forogtál, sürögtél, szaladtál. Törődtél mindenkivel, csak magadra nem gondoltál. Energiádat mindig másokra pazaroltad, de magadtól sajnáltad az időt pihenésre, megállásra. Sokszor csak futva ettél, s most, mikor már élvezhetted volna a hajsza nélküli hétköznapokat, hiába erőltetted, gyomrod már az ételt se fogadta be. Nem tudtad már megemészteni azt, amit nem is lehet.
És mi mindannyian tudjuk az okát: mert harcos voltál. A legádázabbak egyike. Küzdöttél az igazságért, de nem egyszerűen a te igazságodért, hanem kivétel nélkül mindig azokéért, akik gyengék voltak a saját érdekeiket képviselni. Akiket bántottak, megaláztak, elnyomtak, elhallgattattak. Ha valaki nem ismerne, elég, ha végignézi tudományos kutatási témáidat: nők, rendőrnők, szegények, cigányok, zsidók, gyerekek, bármilyen kisebbségi sorsba taszított-szorult áldozatok. És tanítottad nemzedékeken át azokat, akiknek hited szerint a gyengéket védeni adatott: a rendőröket.
Sokat írtál, beszéltél – és igen, néha kiabáltál is – mindenféle zsarnokság és minden zsarnok ellen. Történészhez híven ebben is könnyedén kötöttél össze teret-időt: ítéleteid pontosak és aktuálisak voltak. Te soha nem hallgattál. Ellentmondtál, lázadtál, felszólaltál, beszóltál. Az a magas szakmai és emberi minőség, az az erkölcsi tartás, amiből sosem engedtél, megkérdőjelezhetetlen volt a körülötted lévők számára. Persze hogy nem szerették némelyek. Jobban járt, ha nem is került a szemed elé, aki silánysággal és gazsággal próbálkozott. Ami jó, szép és igaz volt, azt mindig fel- és elismerted. Örültél neki, megköszönted, használtad és továbbadtad, hirdetted és támogattad.
Nehéz örökséget hagysz itt nekünk, és ezt tudod. De azt is tudd, hogy vagyunk jó néhányan, a tieid, akik őrizzük – talán másképp, halkabban, szelídebben, de kérlelhetetlenül, míg csak lehet –, amit ránk bíztál. Visszük tovább, most már érted is, helyetted is.
Be kellene fejeznem valahogy ezt a szöveget. Bevezetés – tárgyalás – befejezés… És epilógus. Apropó, szöveg. Amióta írok, azon kevesek közé tartoztál, akik – ráadásul elsőként – minden írásomat olvasták. És mindig, mihelyt elolvastad, azonnal véleményezted, jobbítottad. Ez az első kivétel. Hallgatsz. De én akkor is hallom, ahogy mondod: „Katalinkám, nagyon szépet írt.” Még szép, hisz ezt itt most utoljára rólad-neked…
Dunakeszi, 2020. december 18.
A kép Andrea del Castagno: Tomirys királynő c. fára áthelyezett freskóját ábrázolja. Ez került hét évvel ezelőtt a születésnapi kötet címlapjára, Krémer Ferenc ötlete alapján.
