Nem digitális napló 16. rész – Kozáry Andrea igazsága

Nem digitális napló 16. rész – Kozáry Andrea igazsága

Kedves Naplóm!

Most különös dologban kérem a közbenjárásodat. És kérlek, ne csodálkozz, talán kissé abszurd a kérés – bár te már hozzá/m/szoktál, hisz legtitkosabb gondolataimat is megosztom veled, végtére is ezért vagy.

Azt is tudod, mert akkor már három hete léteztél, hogy 2020. december 16-án nagy szomorúságra ébredtem: megtudtam, hogy itt hagyott bennünket barátnőm, pályatársam, a sokunk által szeretett Kozáry Andrea. Hiánya azóta sem szűnik. Sokszor emelném a telefont, hogy elmeséljem neki, mi foglalkoztat, mi történt, vagy megkérdezzem, hogy van. Így ment ez, mióta ismertem, kölcsönösen. De mivel már csak emlékezetünkben és fantáziámban él, hát most, halálának második évfordulójának napján arra gondoltam, rajtad keresztül küldök neki levelet. Én karácsonyra nem is kérek mást, csak hogy valahogy juttasd el neki. Ez volna az…

***

Drága Tanárnőm!

Van igazság! Képzelje, mi történt! 2022. október 18-án a Fővárosi Ítélőtábla – jóváhagyva az elsőfokú ítéletet –, kimondta, hogy 2019 októberében munkahelyed jogviszonyodat jogellenesen szüntette meg, és ezért anyagi kártérítést kell fizetnie, örökösödnek, nyilván. Az erről szóló sajtóhírt többen megosztották a közösségi oldalon, ám csak szerény számban kommentelték, ezekben viszont minden benne volt: „Sajnálom, hogy ő ezt nem élhette meg, nagyszerű tanár volt…” „…s nagyszerű EMBER. Így, csupa nagybetűvel. Az RTF-en mindenki szerette, úgy a kollégái, mint a diákjai.”

Persze hogy nem élhetted meg az erkölcsi elégtételt, hiszen belehaltál a fájdalomba, de én valahol titkon azt gondolom, hogy ebben az ítéletben azért benne volt a kezed. Mint sok mindenben azóta, és ezt sokan érezzük. Rendezkedsz te ott is, ahová kerültél: szokásosan nem kímélve magad biztatod a tieidet, tartod bennünk a lelket. Mi pedig emlékezünk rád, csendesen nosztalgiázva, kedves jeleneteket és történeteket idézve, szeretetteli összemosolygásokkal.

Hetek óta forgatom magamban, hogy szóljak vagy ne szóljak a hírről nyilvánosan, de végül úgy döntöttem, megteszem. Nem is lehet másként, hiszen ígéretet tettem a neked írt utolsó levelemben, hogy elveinkhez hű leszek. Emlékszel?

„És mi mindannyian tudjuk az okát: mert harcos voltál. A legádázabbak egyike. Küzdöttél az igazságért, de nem egyszerűen a te igazságodért, hanem kivétel nélkül mindig azokéért, akik gyengék voltak a saját érdekeiket képviselni. Akiket bántottak, megaláztak, elnyomtak, elhallgattattak. Ha valaki nem ismerne, elég, ha végignézi tudományos kutatási témáidat: nők, rendőrnők, szegények, cigányok, zsidók, gyerekek, bármilyen kisebbségi sorsba taszított-szorult áldozatok. És tanítottad nemzedékeken át azokat, akiknek hited szerint a gyengéket védeni adatott: a rendőröket.

Sokat írtál, beszéltél – és igen, néha kiabáltál is – mindenféle zsarnokság és minden zsarnok ellen. Történészhez híven ebben is könnyedén kötöttél össze teret-időt: ítéleteid pontosak és aktuálisak voltak. Te soha nem hallgattál. Ellentmondtál, lázadtál, felszólaltál, beszóltál. Az a magas szakmai és emberi minőség, az az erkölcsi tartás, amiből sosem engedtél, megkérdőjelezhetetlen volt a körülötted lévők számára. Persze hogy nem szerették némelyek. Jobban járt, ha nem is került a szemed elé, aki silánysággal és gazsággal próbálkozott. Ami jó, szép és igaz volt, azt mindig fel- és elismerted. Örültél neki, megköszönted, használtad és továbbadtad, hirdetted és támogattad.

Nehéz örökséget hagysz itt nekünk, és ezt tudod. De azt is tudd, hogy vagyunk jó néhányan, a tieid, akik őrizzük – talán másképp, halkabban, szelídebben, de kérlelhetetlenül, míg csak lehet –, amit ránk bíztál. Visszük tovább, most már érted is, helyetted is.

Be kellene fejeznem valahogy ezt a szöveget. Bevezetés – tárgyalás – befejezés… És epilógus. Apropó, szöveg. Amióta írok, azon kevesek közé tartoztál, akik – ráadásul elsőként – minden írásomat olvasták. És mindig, mihelyt elolvastad, azonnal véleményezted, jobbítottad. Ez az első kivétel. Hallgatsz. De én akkor is hallom, ahogy mondod: „Katalinkám, nagyon szépet írt.” Még szép, hisz ezt itt most utoljára rólad-neked…”

De nem hagysz békén azóta se, amit nem veszek zokon. Utolsó neked írt szövegem után két évvel ismét üzenek, mert tudom, hogy olvasod. Keserédes örömmel, mégis abban a boldog tudatban teszem, hogy a földi bíróság is kimondta az igazadat.