Nem digitális vendégnaplók 16. rész. – Második Online Mester Szabadegyetem
Majdnem két éve, hogy 2021. március 20-án – akkor a COVID miatt – először virtuálisan gyűlt össze a maroknyi csapat. Hogy most, 2022. január 7-én ismét online találkozóra kényszerültünk, annak hasonlóan prózai oka van: az energiaválság. Sok intézmény zárva tart, és úgy tűnik, mi, emberek is takaréklángon működünk. A távolságtartásnak most egy másfajta kényszere uralkodik. Épp ideje tehát, hogy felmelegítsük egymást lelkileg, mert már tudjuk, hogy ez nekünk digitális platformon is megy. Ráadásul már egy éve, hogy személyesen találkoztunk, de akkor se mindenkivel. Nem akartuk tovább halogatni a Mester Szabadegyetemet. Persze ha beköszönt a jó idő, azért idén is megpróbálunk majd pár napra elutazni, de addig is, ha már egyszer segített a Teams, hát használjuk most is. Így jött az ötlet: legyen megint online MSZE!
Csapatunk tagjai a 2018-ban végzett mesterévfolyam leglelkesebb hallgatói, akik – nyilván általam – azóta is rendesen össze vannak kötve.
Első találkozónk épp a zárótréningünk egyéves évfordulóján még az egyetemen volt, 2019. március 23-án. Akkor találtuk ki magunkat, és tervezgettük, hogy rendszeres időközönként össze fogunk jönni. A második, 2020. szeptember 18–20-án Erdőtarcsán szervezett program már egy háromnapos igazi szeretet-tréningre sikeredett. A harmadik, kissé „felemás” találkozót pedig 2022. január 28–30-án Pilisszentkereszten tartottuk. Ez nemcsak azért volt más, mert a benti programok mellett a gyönyörű havas tájban kirándultunk is, hanem mert itt sajnos csak a társaság fele tudott jelen lenni. Erről már a Nem digitális naplónak számoltam be én és vendégírásában Srágli Iza is.
A mostani programot a korábbiaktól eltérően nem terveztük meg különösebben, inkább a spontaneitást hagytuk érvényesülni. Egyetlen kitétel volt: a kis történeteket, amelyeket a résztvevők egymással megosztani gondoltak, valamilyen módon pozitívra kellett kihozni. Év eleje lévén ugyanis azt szerettük volna, ha valami jóra hangoljuk egymást, és persze pozitívan programozzuk magunkat is. Ha már egyszer január 7-e a programozók világnapja… Ezt találtam a programozókról szóló vicces internetes bejegyzésben: „…ha a jövőbe tekintek, nem lesz szükségünk megmozdulni sem, mert minden programozottan jól működik majd.” Ezt pont jó szlogennek tartom az MSZE-re nézve is. De azért mi erre egy kicsit mindig ügyesen ráerősítünk.
Ennek a világnap dolognak egyébként azért néztem utána, mert a két évvel ezelőtti 1. Online MSZE március 20-ára esett, ami a boldogság világnapja. És az annyira bejött nekünk, hogy az egyik MSZE-taggal, Papp Dáviddal egy a boldogságot már a címében is megjelenítő tanulmányunk is született. És meg is jelent, amitől nagyon boldog – és amire nagyon büszke is – vagyok. Nem véletlenül Dávidot kértem meg, hogy ezúttal az ő értelmezésében is legyen megírva ez a találkozó. És bár ez most itt a Nem digitális vendégnapló, azért egy online találkozóról szóló élménybeszámoló még belefér.
***
Papp Dávid: Sokadik találkozó
Kedves Naplóm!
Sokadjára találkozunk már, most épp online. Nem tudom hányadik alkalommal, már nem számolom, de biztos vagyok abban, hogy valaki igen. Ha rákérdeznék, ez a valaki nem csak azt mondaná meg habozás nélkül, hogy hányadik alkalommal jövünk össze közösen a diplomaszerzés óta, hanem a dátumokat és azok más, korábbi dátumokkal fennálló összefüggéseit, sőt az akkor épp aktuális világnapot is. Nem bíztam a véletlenre – szokta mondani. Ez a mondat tökéletes jellemzője a mi Katanárnőnk létének, könnyed tudatosságának, amivel alakítja saját és népes „játszótárs” táborának sorsát. S ha időnként mégis a véletlenre bízza a dolgot, akkor az biztosan a kezére játszik. Nem volt ez másképp most sem.
Hölgy dominancia. Mint általában, most is ez jellemezte a szombati, 2023. január 7-i összejövetel létrejöttének előzményeit. Az MSZE egyik legaktívabb tagja jelezte a megfelelő személynek, hogy jó lenne kicsit összejönni, feltöltődni. Kérte, hogy helyeződjön a hangsúly ez alkalommal (is) a pozitív dolgokra, élményekre. Sejtette talán, hogy ismét közösségi igényeket közvetít. Nincs ugyanis egyedül azzal, hogy a legnagyobb igyekezet dacára időnként nehezen találja meg a hétköznapok pozitív sugallatait.
A jelzés érkezett, Tanárnő intézkedett. Nem volt könnyű. Év eleje ide vagy oda, a hétköznapok mókuskerekét taposó, szorgoskodó tagok között a „ráérős” időpontokat illetően fáradságos munkával található közös nevező. A munka viszont meghozza a gyümölcsét. Most sem volt ez másképp. Összejött. Érkezett, a korábbiaknál lazább, ugyanakkor érezhető tudatossággal tervezett programot és időbeosztást tartalmazó levél, és ezután lassan eljött a találkozás napja is.
Az életünkben újra teret nyert személyes kontaktusokat megszokva, az első másodpercekben furcsa misztikum lengi át a rendhagyó, online találkozás légkörét. Ezt Katanárnő meg is jegyzi, de mire mondandója végéhez ér, a fura érzés már el is illan. Két fő híján teljes a csapat. A hiányzók mellett a csoport „druszái” megosztják egymás között a napot. Egyikük délelőttre, másikuk délutánra csatlakozik hozzánk. A nap folyamán persze – rövid időre – a tagok kisgyermekei, házi kedvencei is megmutatják magukat a beszélgetésen.
A csoport némely tagjai időnként – hol szándékosan, hol spontán – találkoznak, összefutnak egymással, Tanárnő többünkkel, azonban az „össznépi” csoportos találkozók jellemzően félévente, évente jönnek össze és ezek sem teljes létszámban. Indokolt tehát beszámolót tartani az elmúlt időszak szakmai, magánéleti történéseiről, kudarcairól, sikereiről. Az élménybeszámoló elengedhetetlen, nélkülözhetetlen kelléke az összejöveteleknek. Az egymás iránti őszinte érdeklődés ilyenkor gondolatokat ébreszt, beszélgetéseket generál. Kata a tőle megszokott finomsággal moderál és – bár elmondása szerint nincsenek konkrét tervei – tudatosan, logikai alapon strukturálja a történéseket. Még azt is érzi, hogy ki mit akar mondani, és türelemre inti a felszólalót, ha mondanivalójának még nincs itt az ideje. Persze az idő eljöttével meg is adja a szót a korábban visszafogott, elfojtott gondolat kibontására. Ilyenkor mindig megjegyzem magamban, hogy az időnként szinte mindannyiunkra jellemző üres tekintetet még nem láttam tőle, pedig van szerencsém „szemmel tartani” egy ideje. Egyszerűen ő mindig ott van. Éppen ott, ahol, de akkor testben és lélekben egyaránt aktívan, tudatosan, figyelmesen van jelen.
Az élet persze nem egy tündérmese. Több-kevesebb sikerrel mindenki igyekszik pozitív kicsengést adni a mondanivalónak, de egyik-másik tagnál érzékelhető az épp nehéz élethelyzet súlya. A kinek-kinek kedve szerint vidám vagy épp szomorú tendencia pedig az, hogy a pozitív érzelmek, sikerélmények általában a magánélethez és kevéssé a szakmához, hivatáshoz kötődnek. Persze elhangzik nem egy üdítő kivétel, de a mérleg mégiscsak jócskán a másik irányba billen. Azt hiszem, teljesen normális dolog, hogy az ember hol jobb, hol rosszabb passzban van. Ez az élet velejárója. Alkalomról alkalomra érezhető ez tagjaink többségén is. Fontos, hogy a jó passzban lévők kicsit „felhúzzák” a többieket. Elengedhetetlen azonban szót ejtenem azokról a „kősziklákról” is, akik kiegyensúlyozottan, stabilan hozzák a tőlük megszokott, sugárzó nyugalmat, megfontoltságot, pozitív szemléletet és bölcs észrevételekkel, tapasztalataikból fakadó meglátásaikkal segítik a többieket.
Az idő repül, a találkozás zárásához közeledünk. A nap végén, mint mindig, most is feltöltődve, felüdülve, élményekkel, gondolatokkal, tapasztalatokkal felvértezve búcsúzunk, és már a következő találkozást tervezgetjük.
