Táv-tanévzáró tétova gondolatok
Véget ért a tanév, ami önmagában nem különösebb hír. Ám attól tartok, hogy eddigi oktatói pályafutásom legemlékezetesebb szemesztere zárul most, s ezzel korántsem vagyok egyedül. Home office-ban voltunk kénytelenek befejezni a megkezdett oktatást, amelynek magam egy meglehetősen kedvező változatát, a szó szoros értelmében vett levelező képzést művelhettem. Ez is tartogatott kihívásokat, de kifejezetten elviselhető volt. A távoktatás – vagy ahogy elneveztem, távgondoskodás – nem kevésbé energiaigényes, mint a jelenléti képzés. Úgy jelen lenni a hallgatók életében, hogy távol vagyunk egymástól, még intenzívebb oktatói aktivitást kíván. Méltó kihívás, de megoldható.
Számomra a kizárólagosságán kívül nem volt benne semmi újdonság. Ugyanis házi dolgozatokat, beszámolókat, konzultációkat a hallgatókkal eddig is folytattunk. Kifejezetten élvezettel levelezek, jelzek vissza, értékelek, biztatok, motiválok ezen a kommunikációs csatornán is. Nem ismerek sem lehetetlent, sem pedig megszabott munkaidőt, ha a hallgatókkal való törődésről van szó. Mondjuk nagyjából egyébként sem. Kiváltképpen a szakdolgozati leadási határidőhöz való közeledés véghajrájában. Ebből is kijutott rendesen ebben az évben is, ráadásul a diákoknak kedvezve kétszer két héttel tolták ki a határidőt. De mivel ez a konzulensi kapkodás minden évben visszatérő műsorszám, és már írtam róla korábban, most nem emiatt ragadtam tollat.
Ez a tavasz más volt. Összesen hét egyetemi kurzusom tört derékba: három az MA képzésen, kettő a doktori iskolában és kettő a BA képzés levelező tagozatán.
A legfájóbb az egyik másodéves mesterhallgatókból álló mindösszesen ötfős csoporttal hátra lévő kétszer kétnapos vezetői kommunikációs kompetenciafejlesztő tréning hiánya volt. Vártuk a visszatérést az őszi munka után, és sajnáltuk, hogy elmarad a tavaszi közös tanulás. Mivel már dolgoztunk együtt, ők is, én is tudtuk, mit veszítünk. Így házi dolgozatban kértem őket egy-egy rövid „kurzusátmentésre” (értsd: egy előző félévi emlékeztető-összefoglaló írására), illetve egy általuk választott komolyabb téma bővebb kifejtésére. Ki sem tudom fejezni, milyen öröm volt, hogy mind az öten egyértelműen bizonyították, kiválóan megértették a „tananyag” lényegét, s azt egyedien, kreatívan és színvonalasan feldolgozva saját hasznukra fordították.
A másik egy olyan veszteség volt, amit fel sem tudok mérni, hiszen az elsőéves mesterhallgatókkal még nem találkoztunk. Most lett volna az első kétnapos tréningünk. A három felvonásos mesterkurzus bevezető modulját kellett kényszerűségből írásbeli útra terelni. Ők is tisztességgel helyt álltak: megadták a módját az írásbeli esszéknek. Egy érdekességet emelek ki csupán, ami már előrevetíti az őszi munkát: a kilenc hallgatóból nyolc valamilyen formában a rendészeti képzéssel foglalkozott a vizsgadolgozatában. Nem rejtem véka alá e fölött érzett örömömet, hiszen magam is sokat foglalatoskodom e témával. És nemcsak az utóbbi pár hónapban, hanem terveim szerint a közeljövőben még egy darabig.
Voltak aztán beadandó etikai esettanulmányok. Közel száz történettel dolgoztatták meg a levelezősök nemcsak a szememet, de a lelkemet is. Ezek közül egyet meg is osztottam Vendégoldalamon, annyira telitalálat volt minden szempontból.
Sajnos félbe maradt egy készségfejlesztő folyamat is a doktoranduszokkal. Ezt sajátos távvezérelt formában oldottuk meg, amire már korábban is volt precedens, persze csak egy-egy kivételes esetben, ha épp hiányzott valaki az óráról. Most azonban mindenkinek valami otthoni feladatot kellett teljesítenie, hogy megszerezze a félév végi osztályzatot. Tulajdonképpen két kurzusról van szó. Az egyiknek az írásbeli, a másiknak az előadói készségek fejleszt(get)ése a célja. Szeretek választási lehetőséget kínálni a diákoknak, főleg önállóan tanuló és önmagukat, saját igényeiket jól ismerő felnőttek esetében. És a doktoranduszok ilyenek. Egy-ketten választották azt a segítséget, hogy valamely készülő tanulmányuk szövegét értékeljem, esetleg itt-ott javítsam a kívánságuk szerinti szempontból (nyelvhelyesség, helyesírás, stílus). Szerencsére az olvasott szövegek alapján nincs sok fejlesztenivalójuk e téren. A másik opció – bevallom – élvezetesebb, és úgy vettem észre, nemcsak nekem. Egy már korábban készült vagy frissen otthon elkészített videofelvétel elküldése, majd megadott szempontok alapján történő alapos elemzése a rajta szereplő hallgató és a tréner által, természetesen egymástól függetlenül, majd az elemzések egymásnak való elküldése és az észrevételekre történő reflexiók cseréje zajlik pár napon át. Egyikük el is nevezte sajátos beszélgető-könyvecskének ezt a műfajt, nagy örömömre. Szép játéka ez a kreatív hallgatói fantáziának, és jól megragadja a lényeget. Mert bár a tantermi jelenléttől meg voltunk fosztva, de a személyes párbeszédtől nem. Lehet azt kompenzálni a modern technika eszközeinek áldásos segítségével. Mediatizált megmérettetés és motiválás – jó ez így is. A tudományos tartalmú, az előadó témában való tájékozottságáról tanúbizonyságot tevő előadásnak retorikailag is rendben kell(ene) lennie. Az ehhez szükséges készségek megszerzését fejlesztő műhelymunkába nyerhettek betekintést az erre vállalkozó doktoranduszok.
A fentiekből úgy tűnhet, bár nehezített, mégis boldog félévet zártunk. Csalóka lenne a kép, ha nem mutatnám meg a visszáját is. Voltak, akikre még az utolsó héten is komoly megmérettetés várt. Hiába volt idén, legalábbis állítólag „könnyített” (tudniillik csak írásbeli) a záróvizsga, mégis féltek tőle a végzősök. Egyről biztosan tudok, akinek volt is rá oka, hiszen visszahívták pótvizsgázni. Különös kis tortúra volt, amit be kellett járnia ez ügyben. Amolyan csak azért is szigorkodás vagy szimpla információhiány áldozata lett? Volt itt félreértés, kétségek közt hagyás némi cinizmussal leöntve – és mindez egy olyan hallgatóval történt, aki a legkevésbé sem érdemelte. Senkinek nem kívánom, hogy három héten át ilyeneken kelljen végigmennie. Utólag persze könnyen mondja az ember, hogy ebből is tanult, meg hogy egy rendőrnek erősnek kell lennie, és ez aztán csak megerősítette… de miben is? Abban, hogy nem érdemes tisztességesen végigtanulni három évet, úgyis csak egy záróvizsgakérdés számít?
Különös megvilágításba helyezi ezt a kicsinek tűnő méltánytalanságot sok másik, komolyabb, amelyeket viszont elfed a „jótékony” homály. Ebben a félévben a szakzáró dolgozatot nem kellett szóban megvédeni, ami nagyon hiányzott. És nemcsak azért, mert a témájukról szóló igényes szakmai eszmecsere kellemes órák emlékeként marad meg a dolgozatukat önállóan, becsülettel és színvonalasan elkészítő hallgatókban. Hanem azért is, mert védés híján az sem derülhet ki, ha valaki nem feltétlenül saját munkát tesz le az asztalra. Sajnos hosszú pályafutásom alatt akadt példa erre is, és senkinek nem kívánom azt a pillanatot, amikor a plagizáló „szerző” a bizottság egyik tagjának személyében szemben találta magát azzal, akitől gondolatait – nyilván „véletlenül” és „ártatlanul” – „kölcsönvette”. De hát állítólag soha senki nem nézi és kérdezi, hogyan készült és hányas lett a szakzáró dolgozat, a lényeg, hogy meglegyen a diploma…
Szóval mint mindig, most is van mit tenni a mérleg egyik és másik serpenyőjébe. Amíg számomra rendben van az egyensúly, nyugodt vagyok.
Most már tényleg jöhet a nyári szünet, pihenjünk, töltekezzünk, és bízzunk benne, hogy ősszel egy minden szempontból zökkenőmentesebb tanévet kezdhetünk.
