Vendégoldal – TávEtiKati
Egy kis keserédes távcsemege a jelenléti oktatásmentes időkre…
Huszon valahány éves játék ez az etika házi dolgozatosdi. Ebben a félévben valahogy különösen szép dolgozatokat írt szinte az egész levelezős évfolyam. És annyira jó érzés ezt leírnom. Nem tudom, mi inspirálta őket ennyire, hiszen mindössze egyetlen előadást tarthattam meg még valamikor februárban, a másik kettő a járvány miatt elmaradt. Jött a távoktatás.
Szerencsére arra nem került sor, hogy üres tanteremben egy kamera vegye föl, amint erkölcsről és rendészeti munkáról adok elő. Az szép lett volna, a falnak beszélni. Mert ha tele van a nagyterem 80–100 felnőtt rendészeti szakemberrel, azért nem ez a helyzet. Többször írtam már itt is arról, milyen jó élmények fűznek EtiKatiként ehhez a tárgyhoz. A Vendégoldalon is volt már szerző tanítványom.
Előadásaimon sem szótlanok a hallgatók, de ha egy-egy kényesebb etikai téma kapcsán azok lennének is, tekintetük, arcuk mindennél beszédesebb, amikor mondom a magamét az ő egyszerre nehéz és szép munkájuk során felvetődő etikai kihívásokról, dilemmákról.
A falnak beszélés helyett tehát távoktatás ürügyén a tantárgyfelelősnek (az volnék) kellett írnia egy tájékoztató levelet a hallgatóknak, hogyan teljesíthetik a Rendészeti etika tantárgyat. Hát írtam. Nagy fantázia sem kellett hozzá, mert csak azt kértem, amit eddig valahányszor a beszámolóért: írásbeli házi dolgozatot. Esszét valamilyen a hallgatót foglalkoztató, érintő etikai dilemmáról. Egy eseten, jelenségen keresztül kell bemutatnia saját erkölcsi meggyőződését. És ezektől a hívószavaktól igencsak megeredt a tolluk.
Először azt hittem, el fogja vinni a show-t a koronavírus. Hogy majd mindenki azzal kapcsolatos történetekkel áll elő – hiszen szinte teljesen átkereteződött a rendészeti munka is. Felborult szolgálatok, átalakult feladatok, túlórák, vezénylések, járvány elleni védekezés… Felsorolni is képtelenség, mennyi minden nehezíti az amúgy se könnyű dolgát a kollégáknak.
De nem így lett. Egy kezem is sok, hogy megszámoljam azokat a dolgozatokat, amelyekben a jelenlegi veszélyhelyzet a téma. Ellenben jöttek az emberibbnél emberibb hétköznapi történetek, pozitív és negatív előjellel. Elrontott intézkedések, jó cselekedetek, hatalommal való vezetői visszaélések, életmentés, kudarcok és sikerek, csalódások és felemelő pillanatok. A hivatásos élet ezer színe.
Ezek közül most álljon itt az idei kedvenc. Ez a dolgozat mindent vitt. Meg is mondom, miért.
Az egyetemi éveim elején irodalmárnak indultam. Minimum kritikus akartam lenni, de a szépírás gondolatával is játszottam. Aztán elcsábítottak a nyelvészek, amit persze egyáltalán nem bánok. De a (csak) bölcsész lét nem tartott sokáig: mindjárt diploma után rendőrkézre kerültem. A Rendőrtiszti Főiskolán is szövegekkel kezdtem foglalkozni, pontosabban bajlódni. A manapság újra elhatalmasodó és sokszor méltán kifigurázott nyakatekert bikkfanyelv már akkor se tetszett. Igyekeztem is tűzzel-vassal felérő piros tollammal irtani a sok terpeszkedő kifejezést. Faragtam a hivatalos stílust rendesen. És alig-alig volt ellenpont.
Az a tarka nyelvi univerzum, amelyben addig magyar szakosként tobzódtam, hirtelen váltott szürkére és uniformizáltra. Nyelvi falanszternek éreztem, és szűknek bizonyult, akár egy börtönzárka. Sokszor féltem, nincs belőle menekvés. Bizonyos értelemben máig a rabja maradtam, de persze úgy, hogy közben repkedek ki-be, ide-oda. Nem úgy azok, akik benne élnek, de legalábbis dolgoznak. Legfőképpen a börtönőrök.
Rengeteg büntetés-végrehajtásban dolgozó hallgatót tanítottam az elmúlt huszonnégy év alatt. Hamar megtudtam, egyikük sem smasszernak született, jó részüknek más szakmája is van, és közel sem olyan egyformák, mint amilyennek az ember kívülállóként gondolná. Szívük-lelkük is van, amit ugyan gondosan eltakar az egyenruha, ám ha az ember kitárja előttük a sajátját, hát bizony kicsike kémlelőnyíláson át bepillantást engednek amúgy zárt világukba.
Ez történt ezúttal. Sok etikai házi dolgozatból megismert történet kering az emlékezetemben. Nem egy közülük szépen is volt megírva. De ez a mostani olyan, akár egy ballada, csak prózában. Pár év, néhány apró jelenet és párbeszédfoszlány érzékelteti, mi (nem) történt őrzött és őrzője között, és mindez úgy, hogy egy pillanatra sem kell attól tartania senkinek, hogy bárki is magára vagy a történetre ismer. A hideg futkosott a hátamon, ahogy olvastam, annyira szép volt ez így megírva. És annyira fájdalmas volt maga a történet. Keretként pedig egy kis etikai eszmefuttatás is dukált hozzá, hogy nehogy csak sztorizgatásnak gondolja a tanárnő.
A dolgozatra – mint lágyszívű tanárnő – nyilván kiválóan megfelelt jegyet adtam. Most belőle csak a balladai részletet a szigorúbb olvasóközönség elé tárom. Persze nem azért, hogy leosztályozzák, hanem hogy meggyőződjenek arról, amit én lassan negyed százada tudok. Hogy az uniformisokban is csak emberszív lakik.
***
Etikus vagyok?
2008
A futás végeztével a harmadéves hallgató zihálva, falfehéren kutatott a táskájában, miközben a vércukorszintmérője és egy üres szőlőcukros zacskó esett ki belőle. Odaléptem, és egy tábla csokit nyújtottam neki. A fiú elvette, majd azt mondta: „Ezt soha nem felejtem el, ha legközelebb találkozunk, visszaadom!”
2013
Egy fényképalbumból vettem ki a képeket biztonsági ellenőrzés céljából, mikor az általam ellenőrzött fogvatartott kérte, nagyon vigyázzak rájuk. A fényképen lévő lány mosolygós arcáról a fogvatartott arcára néztem, és megláttam a harmadéves hallgatót. Látta, hogy ezen a ponton ismertem fel. Elvörösödött, majd elcsukló hangon jó napot kívánt.
2014
Miután a harmadik elítélt is távozott a meghallgatásról, egy ismerős arcú férfi lépett a helyiségbe. A harmadéves hallgató volt az. Egy pillanatra megtorpant, majd az előző évihez kísértetiesen hasonló stílusban jó napot kívánt.
2015
A harmadéves hallgató egy pár éves kisfiúról készült fényképet és egy kézzel írt levelet szorongatott, miközben lesütött arccal a szabadulása napjáról érdeklődött. A mondandóm végeztével csönd lett. Felemelte a fejét, és könnyes szemmel azt mondta, neki nincs pénze borítékra. A mai napig nem tudom, mennyi idő telt el a mondata után. Beszélni képtelen voltam. Lassan megráztam a fejem, majd tekintetem a monitorra menekült. A harmadéves hallgató felállt, és a zsebéből félig kilátszó tábla csokival távozott.
2019
A vasútállomást elhagyva egy pár és két gyermeke ült be a fülkébe. Fülhallgató volt a fülemben, és a Harry Potter utolsó részét olvastam. A regénybeli nagy küzdelem kellős közepén jártam, mikor egy tábla csoki jelent meg a könyv tetején. Kiemeltem a fejem a könyvből, és egy szőke kisfiú állt előttem. Ismerősnek tűnt. Majd azt kérdezte, honnan ismerem az apukáját. Feljebb emeltem a tekintetemet, megláttam a harmadéves hallgatót és a fényképen lévő lányt. A harmadéves hallgató mosolygott, majd megrázta a fejét. Visszanéztem a kisfiúra, és azt válaszoltam: „Édesapáddal sokáig együtt dolgoztunk, és tartozott egy csokival.”
